Amerikai Magyar Szó, 1966. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1966-06-23 / 25. szám
6 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, June 23, 1966 Helyes utón halad az SNCC? Irta: LUSZTIG IMRE Az ország egyik legégetőbb, legfontosabb, késedelmet nem tűrő problémája az, hogy véget vessen a 20 millió amerikai néger elkülönitésének és hogy felszámolják a gettókat. Iskolákat kell épiteni a néger gyermekek részére, amelyekben jól képzett tanítók kellő oktatásban részesítik őket. Munkába kell állítani a néger munkanélkülieket. Alkalmat kell adni a szakképzett négereknek, hogy munka- körülkben elhelyezkedjenek. A néger fiatalságnak alkalmat kell adni szakma kitanulására. Lépéseket kell tenni arra, hogy a szövetségi kormány kellő védelmet nyújtson azoknak, akik szavazati jogukat érvényesíteni akarják a déli államokban. Egyszóval: a húszmillió néger népet egyszinvonalra kell emelni a fehérekkel, gazdasági, politikai és kulturális téren egyaránt. Milyen utón haladjunk? siszta hajlamú színészt, a republikánus párt jelöltjét, vagy Edmund G. Brownt az állam jelenlegi kormányzóját, a demokrata párt jelöltjét választják meg. Ha az SNCC uj irányvonalát követnék az állam néger lakói és mind a haladó szellemű szervezetek, akkor Reagan megválasztása biztosítva volna. Ez tisztábban megvilágítja az SNCC helytelen politikáját, mint bármennyi idézet, beszéd, magyarázat. Az SNCC politikája akkor volna helyes, ha azt mondhatnánk, hogy nincs különgség Reagan és Brown politikája között, mindegy hogy melyik ül a kormányzói székben. Ezt mondani azonban egyenlő lenne a politikai vaksággal, s részünkre a politikai öngyilkossággal. Érthető az elégedetlenség Az a véleményünk, hogy az SNCC uj vezetősége türelmetlen és nincs megelégedve a néger nép előretörésével. Ez a türelmetlenség és elégedetlenség érthető és jogos — de ez nem jelenti azt, hogy helytelen utón próbáljunk nagyobb eredményeket elérni, mert ennek éppen az ellenkezőjét érjük el. A néger nép, az ország lakosságának csak tiz százalékát teszi ki. Ez az egyetlen tény világosan rámutat arra, hogy szövetségesek támogatásától és a nép egyéb rétegeivel való együttműködéstől függ, hogy milyen gyorsan tör előre a néger nép jogos követeléseinek kiharcolásában. Én úgy vélem, hogy dr. King vezetése alatt álló Southern Christian Leadership Conference az a szervezet, amely a helyes utón halad. Ez nem jelenti azt, hogy minden néger szervezetnek minden tekintetben ugyanazt a politikát kell folytatnia, mint az SCLC-nek. De hisszük, hogy az a helyes irányvonal, mely kimondja, hogy együtt kell működni a haladó szellemű fehérekkel és szervezetekkel s hogy ez a módja annak, hogy napról-napra egyre több engedmény kivívásával a néger nép végül elnyeri teljes egyenjogúságát. A cél elérésében nincs különbség azok között, akik a néger nép fent leirt jogos követeléseiért harcolnak. Hogyan jussunk el a kitűzött cél eléréséhez, milyen utón haladjunk, hogy eredményt érjünk el, ebben a kérdésben nincs teljes egység. Az SNCC uj vonala E rövid cikkben csupán a Student Nonviolent Coordinating Committee uj irányvonalával óhajtunk foglalkozni. Ez a szervezet körülbelül hat évvel ezelőtt alakult meg. Tagsága néger és fehér egyetemi hallgatókból áll. Működése mindeddig főleg a déli államok néger lakosainak megszervezéséből állt. Az SNCC a néger nép jogaiért harcoló szervezetek “balszárnyát” képviseli. Nyíltan és élesen elitéli Johnson vietnami politikáját. Az SNCC május 8—15-ike között vezetőségi gyűlést tartott Nashville, Tenn.-ben. Ezen a gyűlésen uj vezetőséget választottak és uj irányelvet fektettek le. Stokely Charmichaelt választották elnökké és ő volt az, aki nyilvánosságra hozta a szervezet uj irányvonalát. Idézünk az SNCC május 23-án kiadott nyilatkozatából: "Felhívjuk a fekete amerikaiakat, hogy alkossanak független szervezeteket a politikai, gazdasági és kulturális téren, ezeket saját maguk irányítsák, s használják fel ezen erejüket a társadalmi változások létrehozatalára." Május 26-án az SNCC uj elnöke a következőket mondta egy sajtókonferencián: “Mi az integrálásban nem látunk mást, mint azt, hogy a fehérek továbbra is kezükben akarják tartani felsőbbségi hatalmukat ... Az integrálás nem fontos. Az amerikai négereknek politikai és gazdasági hatalomra van szüksége.” Idézhetnék az uj vezetők több hasonló kijelentéséből, nyilatkozatából, de hiszem, hogy a fenti idézetek elegendők arra, hogy meggyőzzék az olvasót, hogy az SNCC uj irányvonalát nem lehet kritika nélkül hagyni azoknak, akik őszintén akarják a néger nép érdekét szolgálni. Én úgy vélem, hogy csak úgy tudunk engedményeket kiharcolni a néger nép érdekében, ha egységesen lépünk fel a közös ellenség ellen. Az ellenség nem “fehér Amerika”, amire az SNCC utal, hanem a monopolista trösztök, melyek végeredményben felelősek a néger nép nyomoráért, elnyomásáért. A “fehér monopolisták” elleni harc megköveteli, hogy a 20 millió néger nép egyesüljön a szervezett munkásokkal és a nép minden olyan rétegével, mely hajlandó részt venni bármiféle formában ebben a közös küzdelemben. Kinek a malmára hajtja a vizet az elszigetelés? Az SNCC uj irányvonalának egyik fő pontja, hogy elveti azt az elgondolást, hogy esetről esetre az adott helyzetnek megfelelően koalícióba kell lépni a demokrata párttal, vagy alszervezetével. Az SNCC “önálló” szervezettel akar síkra szállni és ellenez minden koalíciós megmozdulást. Ha ezt az irányvonalat követnék a többi néger, vagy más haladó szellemű szervezetek, ez súlyos következményekkel járna, ami nemcsak, hogy nem vinné előbbre a néger nép jogaiért folytatott küzdelmet, de baharangozná a fasiszta erők nagy előretörését. ^ Mi történne Kaliforniában? Vegyünk egy példát. Ez év novemberében Kalifornia szavazói kormányzót választanak. A tárgyilagos helyzet az, hogy vagy Donald Reagant, a faRácz László: KERESZTÉNY-SZOCIALISTA VILÁGKONGRESSZUS Röviddel ezelőtt — mint sajtótudósitások jelentették — Rómában hetvenöt országból tanácskozásra gyűltek egybe a keresztény-szocialista munkásszervezetek képviselői. Ennek a kongresz- szusnak nemcsak az a tény kölcsönzött nagy jelentőséget, hogy a világ majd minden részéből jöttek össze a delegátusok, hanem főként az a körülmény, hogy a kongresszus a legutóbbi katolikus egyházi zsinat uj politikai vonalának jegyében foly le. Két bíboros aktiv részvétele a tárgyalásokban és az elfogadott határozatok bizonyítják, hogy a katolikus egyház a mai kiéleződött világpolitikai helyzetben taktikát változtatott és mindinkább szoros kapcsolatokat keres a proletár rétegekhez. Ez a törekvés — csirájában — megmutatkozott már a múlt század vége felé is. Akkor, amikor a Vatikán felfigyelni kezdett a tudományos marxizmus tanításain felépült nemzetközi szocialista mozgalom politikai, de főként szakszervezeti eredményeire. Hetvenöt évvel ezelőtt XIII. Leo pápa bullája — mely “rerum novarum” néven ismeretes — ( a bullákat a két első latin kezdőszavaikkal említik) már kihangsúlyozta a katolikus egyház pat- ronusi jogait, a világ keresztény hiten lévő dolgozó rétegei felett. Vitába kelve a tudományos marxizmus tételeivel, ez a pápai bulla egyetlen érvként csak arra hivatkozott, hogy Krisztus egyháza, a szegények, a dolgozók hitén-szolidaritásán épült fel. De arról már nem tett említést, hogy “a rabszolgák vallása”: az őskereszténység, mint alakult át a kezdetleges kommunizmusból majd két évtized során a mindenkori uralkodó osztály támaszává. A pápai bulla megelégedett azzal, hogy a kapitalista rendszerben mutatkozó égbekiáltó gazdasági különbségeket, a keresztény erkölcs nevében szelídíteni kell. A keresztény munkástömegeket vissza kell terelni, az osztályharcos marxista szak- szervezetekből, istenhivő munkás egyesületekbe. Ezzel a pápai bullával született meg világméretekben a keresztény-szocialista munkásmozgalom. Ebben az elnevezésben — akárcsak jóval később Hitler nacional-szocialista mozgalmában — a “szocialista” szó csak horogra tett csalétek volt. Tagadva a tudományos marxizmus alapvető tételét, hogy "minden eddigi társadalom története osztályharcok története", a keresztény-szocializmus kezdetben, mint a fennálló kapitalista rendszer hűséges támogatója, bérharcokban a sztrájktörők szerepében lépett fel. Az olvasók közül — kik szülőhazánk szocialista munkásmozgalmában résztvettek —, biztosan lesznek olyanok, akik visszaemlékeznek, hogy a keresztény-szocialista szervezetekben és a katolikus legényegyletekben összefogott tagok — kiket a népnyelv találóan “papszamaraknak” nevezett — hecckáplánjaik vezetésével csak azt az egyetlen célt szolgálták, hogy hátbatámadják az osztálytudatos munkásság minden akcióját. De ebben a minőségükben sem dicsekedhettek a katolikus egyházi felsőbbség: a nagy földbirtokos püspökök- kanonokok támogatásával. Mert ezek elvakult védői voltak a fennálló feudális, reakciós kormány- rendszernek. Ezeknek a szocializmus még a keresztény előjellel szelídítve is, mindvégig vörös posztó maradt. Jellemző ennek a főpapságnak a beállítottságára, hogy még a felszabadulás után is, az ’56-os ellenforradalom idején, Mindszenty érsekprímás az egyházi nagybirtok visszaadását és a királyság visszaállítását követelte. De az elmúlt háromnegyed évszázad leforgása alatt a társadalmi és gazdasági fejlődés hatalmas utat tett meg világméretekben. A tudományos marxizmusra épült munkásmozgalom, a szocialista országokban már állami kézbe vette a termelő eszközöket. Három világrészben: Afrika, Ázsia és Latin-Amerikában érzékeny csapást mért, vagy harcban áll a kapitalizmus utolsó szakasza: az imperializmus ellen. A fejlődés, a világrend rohamos változása, a katolikus egyház és ennek taktikai meggondolásokból életrehivott szervezete: a keresztényszocializmus felett sem zúgott el nyomtalanul. Bizonyíték erre a legutóbbi több évig tartott egyházi zsinat határozatai és a mostani keresztény-szocialista világkongresszus tárgyalásai Rómában. (Az előbbire nézve lásd cikkemet: “Krisztus a külvárosban”, 1965 dec. 2-i szám). A keresztény-szocialista munkásmozgalom a fejlődés során máris túlnőtt az eredeti pápai elgondolásokon. Azokban az európai ipari országokban — ahol, mint Belgium, Francia- és Olaszország a katolikus papi befolyás e század elején még töretlen volt —, jelentős ipari-bányásztömegek tömörültek keresztény-szocialista szakszervezetekben. De Marx osztályharc törvénye ezekben is erősebbnek bizonyult, mint mondvacsinált pápai megállapítás, a keresztény erkölcsről, a proletáriátus és a kapitalizmus közötti osztálybékéről. Mert ezek a keresztény-szocialista munkásszakszervezetek idővel mindinkább közeledtek marxista osztálytársaik harci módszereihez. Bizonyíték erre azok a hatalmas bérmozgalmak, erőteljes tömegsztrájkok, melyek Francia- és Olaszországban a második világháború végeztével mindmáig ismételten egységfrontban forrasztották össze a dolgozókat. A most lezajlott keresztény-szocialista világkongresszus további bizonyítékot nyújtott a tekintetben, hogy a dolgozó tömegek osztálytudatra ébredése csak fokozódott. A kongresszuson felszólalások hangzottak el, melyek követelték szervezeteik szolidáris együttmunkálkodását az osztálytudatos nemzetközi szervezetekkel. Az iparilag élenjáró európai országokban az osztályszolidaritás ime erősebbnek bizonyult, mint a pápai elgondolás az osztálybékéről. Nem túlzás, ha már ma megállapítjuk, hogy a 75 év előtti pápai bulla — mely elgondolásában az “istentelen” marxizmus elleni küzdelem jegyében született meg, a keresztény-szocialista munkás szervezetek életrehivásával, éppen a tudományos marxizmus tételeinek átütő erejét bizonyította. Az osztálybéke: hogy a gyárost a bérmunkással, a keresztény erkölcs nevében egy táborban fogják össze, akárcsak a bibliai jóslat, hogy “a farkas együtt legel majd a báránnyal”, Írott malaszt maradt csupán. De a tudományos marxista tétel, hogy az embernek ember általi kizsákmányolását kell megszüntetni, egy évszázad leforgásával megfogható valósággá vált. Mert a szocialista országokban, az ember már nem farkasa az embertársának. B SMUWWWWWWWtAAA/WWWVI I ÁZ ÉS CUKRÁSZDA i* WENUE, NEW YORK, N. Y. I sarkán) — Telefon: LE 5-8484. ] stésnapí torták, lakodalmi, Bar- j — Postán szállítunk az ország J szébe. — Este 7.30-ig nyitva i ^■»■wwwwwwWWWIIMtAIVWIWWWWWWAWWIMUWNi