Amerikai Magyar Szó, 1966. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1966-04-28 / 17. szám
22 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, April 28, 1966 Szépirodalom, művészet, kultúra William Saroyan: MIÉRT NEM ŐK?! esssssssssssssssssssssssssssssssssssssss Itt ülök hónapok, évek óta ebben a kis szobában, S irok a boldogság után vágyó emberekről — amikor egyszercsak kopogtatnak az ajtómon, nagyon energikusan kopognak. Egy alacsony, ötven év körüli férfi áll az ajtóban, kezében egy barna borítékot szorongat, kétségtelenül igen fontos okmányok lehetnek benne. — Enrico Sturiza? — kérdezi, azaz inkább ordítja, s most már gyanítom, hogy valami történt valahol a világon, valami történelmi jelentőségű valami. — Igen uram — válaszolom nyugodtan. — Enrico Sturiza — folytatja a kis ember elrettentő hangon —, a Demokráciát Védelmező Nemzetközi Szövetség megtisztelő megbízásából közlöm önnel, hogy alkalmasnak tartjuk az elsővonalbeli aktiv szolgálatra. Lent vár a Packard, szaporán vegye kabátját, kalapját, s máris indulhatunk az ezredtörzshöz. Ott kap majd egy vadonatúj egyenruhát, egy hétéves gyerek számára is könnyen érthető nyelven írott szolgálati szabályzat-könyvecskét, egy jó puskát és fekvőhelyet, ahol aludhat. Tűnődve rágyújtottam egy cigarettára, s javasoltam a vendégemnek, jöjjön beljebb, s foglaljon helyet. Bejön, de nem kíván helyet foglalni. — Háború van? — kérdezem udvariasan. — Hát persze hogy háború van — mosolyog a kis ember, s mosolyában benne van: micsoda tök- filkó lehetek, ha még ezt sem tudom. — Ma reggel történt meg a hadüzenet, pontosan negyed hétkor. — Ez nem alkalmas időpont hadüzenethez — felelem. — Négyed hétkor még majd mindenki alszik. Ki üzent hadat? — A hadüzenet teljes szövege benne volt a reggeli lapokban — válaszolja. — Nem olvasom az újságokat, viszont a háború érdekel. Ki irta a hadüzenetet? Úgy látszik nem tetszem a kis embernek, még csak meg sem próbál válaszolni a kérdésemre. — Ön Enrico Sturiza? — kérdezi ismét. — Én vagyok — válaszolom. — Nos, akkor rendben, velem jön — mondja. — Sajnálom — felelem —, de éppen egy novellát irok az éhező emberek diszfelvonulásáról, s ezt még ma be kell fejeznem. így sajnos nem tudok magával menni. — Követelem — mondja a kis ember —, hogy velem jöjjön. A Nemzetközi Szövetség nevében követelem! — Tűnjön el innen a fenébe — válaszolom nyugodtan. A kis ember remegni kezd a dühtől, s én aggódni kezdek, még a végén megüti a guta. De nem katonásan megfordul, ordítva árulónak nevez, és távozik. Visszaülök az Írógépemhez, megpróbálom folytatni a novellát, de nem megy könnyen. A háború hire felzaklat, sötét hangulat vesz rajtam erőt. Fél óra sem telik bele, s újra kopognak az ajtómon. Ajtót nyitok, s egy kellemes megjelenésű, tiszti egyenruhát viselő fiatalemberrel találom magam szemközt. Ez aztán nem bamba, hanem jólnevelt, egyetemet végzett derűs fickó. — Enrico Sturiza? — kérdezi. — Igen — felelem. — Fáradjon be. A fiatal tiszt belép, kezet nyújt, s azt mondja: •— A nevem: Gerald Appleby. — Tudok róla, hogy ma délelőtt itt járt önnél Mr. Covington. Mr. Covington jelentése szerint ön nem volt hajlandó bevonulni az ő kíséretében az ezredtörzshöz. Csapattest 'parancsnokom, Egmont Pratt tábornok most engem bízott meg azzal, hogy jöjjek el önhöz, s győzzem meg a jelenlegi háborúban való részvételének szükségességéről, mielőtt még magának a civilizációnak a léte forogna kockán. — Miből gondolja, hogy a civilizáció léte forog kockán— kérdezem. — Honnan szedte ezt? — Ha nem tudjuk megsemmisíteni az ellenséget *— válaszol az ifjú Appleby gyerekesen megkerülve a kérdést —, akkor a civilizáció semmisül meg, méghozzá olyannyira, hogy a föld visszasüllyed a teljes barbarizmus állapotába.^ — Eddig még nem vettem észre, hogy lenne lyesmi. De ettől függetlenül, én szívből a teljes barbarizmushoz való visszatérés mellett vagyok. , — Mr. Sturiza — mondja a fiatal tiszt — hagyjuk az oktalan tréfát. Csatlakozzék felebarátaihoz a szent és nemes emberi érzelmeket fenyegető destruktiv erők elleni harcban! — Harcolnunk kell demokratikus hagyományaink megvédéséért, s ha kell, akkor meghalunk a csatában. — ön meg akar halni? — kérdezem nagyon udvariasan. — A szabadságért: igen!—feleli Mr. Appleby. — Akkor — mondom — ajánlom a fürdőkádas módszert. Kellemes meleg vízben a csukló ereinek az átvágása, fájdalommentes elvérzés. De van több hasonló ilyen. A felhőkarcolóról való leugrást például nem tudnám jó szívvel ajánlani, túl gyors és nyugtalan faja ez a modern öngyilkosságnak. A magam részéről egyik uton-módon sem kívánok meghalni. Prózairó vagyok, s célkitűzéseim közé tartozik élni, ameddig csak lehet. Remélem, hogy három, vagy négy háborút is túlélek. — Nem tudom megérteni magát — mondja Mr. Appleby. — Erős, egészséges fiatalember, nagyszerű katonai alkat, s mégis úgy tesz, mintha nem kívánna részt venni a háborúban. Ebben a történelmi jelentőségű háborúban, amely véget vet minden háborúnak! Erőink tökéletesek. Gáz- és vegyialakulataink készen állnak az ellenség tömeges megsemmisítésére. Tankjaink a világ legnagyobb, leggyorsabb, legszörnyübb tankjai. Messzehordó ágyúink nagyobbak és messzebb hordanak, mint az ellenségé. Háromszor annyi hajónk van, mint az ellenségnek. Kémrendszerünk tökéletesen működik, nincs az ellenségnek titka, amiről ne tudnánk. Tengeralattjáróink készen állnak az ellenség összes hajójának elsüllyesztésére. És maga mindebben nem akar részt venni, nem akar harcolni minden idők legnagyszerűbb háborújában. — Pontosan igy van — mondom. — Nem kívánom megsemmisíteni az ellenséget. Egyáltalán ki az ellenség? Ki ellen megy a harc? Németország ellen? Franciaország ellen? Olaszország ellen? Oroszország ellen? Ki ellen? A németeket, a franciákat, az olaszokat és az oroszokat nagyon szeretem. Még csak gondolni sem tudok rá, hogy megsértsem az oroszok érzelmeit. Nagy csodálója vagyok Dosztojevszkijnek és Tolsztojnak és Turge- nyevnek és Csehovnak és Andrejevnek és Gorkijnak. Mr. Appleby mélyen megsértve feláll. — Hát akkor jól van — mondja. — Sajnos még nincs jogunk hozzá, hogy kényszeritsük a katonai szolgálatra alkalmas fiatal embereket a háborúban való részvételre. De csak idő kérdése, hogy az ilyen közömbös és gyáva alakok kikerüljenek az első vonalba. Biztosítom önt, Mr. Sturiza, hogy nem fogja tudni kivonni magát ebből a háborúból. Távozik, s én újra visszatérek megkezdett novellámhoz. De a háború nem enged írnom, szinte árnyékot vet minden gondolatomra. Eh, lemegyek az utcára, sétálok egyet. Figyelem az embereket, s észreveszem, hogy történt velük valami. Valahogy nem olyanok, mint tegnap. A változást abban látom, hogy lassanként eluralkodik rajtuk a hisztéria. Én egészen nyugodt vagyok, tán annyi az egész, hogy lassanként egy kicsit mérges kezdek lenni, és tudat alatt vágyom arra, hogy leüssem azt, aki harcba szólít. Este hazatérve, a szobámban Kirk Minor unokaöcsémet találom. Gramofonozik. Massenet Elégiáját Caruso énekli. Unokaöcsém nyugodtan cigarettázik, s békésen hallgatja a világ legnagyobb énekesét. — Mi a véleményed a háborúról? — kérdezem az unokaöcsémtől. — Nincs róla véleményem — feleli az unokaöcsém. — Nono, nem mondasz igazat — mondom én. — Valamit csak gondolsz magadban róla. Tizenhét éves vagy, hamarosan behívnak. Erről mi a véleményed? — Nem szeretem a tömeget — mondja az unokaöcsém. — Utálok sorban menetelni. Nem kedvelem a háborúkat. — Ők azzal nem törődnek —- mondom én. — Ők az államhatalom, s kényszeríteni fognak rá, hogy bevonulj. — Nem — mondja az unokaöcsém —, nem fogok bevonulni. — Akkor börtönbe csuknak — mondom neki én. — Csukjanak, nem törődöm vele — mondja az unokaöcsém. — Hát nem akarsz harcolni a Demokrácia védelméért, vagy valami ilyesmiért? — kérdem tőle. — Nem — feleli az unokaöcsém. — Nem szeretek tömegben masírozni. Kényelmetlen érzés,, jobb szeretek egyedül sétálni. — Hát ide figyelj — mondom neki —, ma két tisztet küldtek a nyakamra, s én mindkettőt megsértettem. — Nagyon jól tetted — mondja az unokaöcsém. — Nem te indítottad meg a háborút. Harcoljanak azok, akik megindították. Te író vagy... legalábbis annak tartod magadat. — Szemtelen kölyök! Most azonban szeretném befejezni a novellámat. Egy héttel később egy csinosan öltözött ifjú hölgy látogat meg. Eszi a cigarettákat, s dől belőle a szó. — Mr. Sturiza — mondja —, szeretnék együttműködni magával. Tudjuk, hogy novellairó, ezért szeretnénk, ha tagja lenne propagandaosztályunknak. Emberi történeteket kellene írnia a civilizációt védő bátor önkéntesekről, az anyák, a feleségek, húgok, nővérek, lányok hősi áldozatvállalásáról, és igy tovább. — Sajnos — mondom —, nem érzek tehetséget ilyesmihez. — Ötven dollárt kap hetente — mondja a fiatal nő —, és megkapja a főhadnagyi rangot. — Sajnálom — felelem —, de ez a munka nem érdekel. Két hónappal később az unokaöcsém, egy reggeli lappal a kezében belép a szobámba. A lapban az áll, hogy a katonai szolgálatra alkalmas férfiakat kényszeríteni fogják, hogy részt vegyenek a háborúban. — Mit szándékozol tenni? — kérdezi az unokaöcsém. — El vagyok tökélve — mondom — hogy nem hagyom magamat beszipkázni. Öt nappal később kapok egy levelet, mely másnap reggel nyolcra berendel az ezredtörzshöz. Másnap reggel nyolckor a szobámban ülők, és novella- írással próbálkozom. Délután, négy perccel negyed három előtt, Mr. Covington — az első látogatóm — lép be a szobámba négy másik férfi társaságában. Az előszobában két tábori csendőr áll, s lenn a ház előtt két hatalmas luxuskocsi. — Enrico Sturiza? kérdi Mr. Covington. — Igen — felelem. — Mint a San Francisco-i 47. kerület Dezertálá- si Ügyekkel Foglalkozó Bizottságának elnöke felteszem önnek a kérdést: mi volt az oka annak, hogy nem jelent meg a ma reggeli sorozáson. Megkapta a 242-Z számú hivatalos levelet? — Igen, megkaptam. — Akkor, ha szabad érdeklődnöm, miért nem jelent meg a ma reggeli sorozáson? — Egy novellát kell megírnom — felelem — most is éppen abban fáradoztam, amikor önök megtiszteltek látogatásukkal. — Meg kell kérnem, hogy ne köntörfalazzon — mondja Mr. Covington. — Feleljen egyenesen: beteg volt talán, hogy nem tudott megjelenni a mozgósítási parancsra? — Nem — felelem —, nagyon jól éreztem magam, s most is jól vagyok. Életemben nem éreztem még jobban magam. — Akkor — mondja Mr. Covington — sajnálattal kell a tudomására hoznom, hogy mint katona- szökevényt letartóztatjuk. Ott állok az írógépem mellett, nézem a fehér papirköteget az asztalon, s magamban azt gondolom: ez az én szobám, és én ebben a szobában megteremtettem a magam kis civilizációját, ez nekem az egész világ, s nem akarom, hogy elszakítsanak ettől a helytől... és akkor hirtelen rádöbbenek, hogy megütöttem Mr. Covingtont, aki már a padlón fekszik, én meg teljes erőmből dulakodom a Bizottság többi tagjaival, de végül is lefognak, már a két tábori csendőr is ott áll mellettem, s én csak arra tudok gondolni: miért nem harcolják meg ezek a korcsok a saját háborújukat, mért nem harcolnak azok a vén hülyék, akik a legutóbbi háborúban is embermilliókat tétettek el láb alól, miért nem ők harcolnak a saját rohadt háborújukban?! Csak erre tudok gondolni, de szó nem jön ki a számon. A Bizottság tagjai közben ezt mondják nekem: — Ha Mr. Covington meghal, akkor kénytelenek leszünk önt főbe lőni, Mr. Sturiza, ha pedig Mr. Covington nem hal meg, akkor lehet, ho£y ön megússza, Mr. Sturiza, húsz évi börtönnel, de ha meghal, akkor szomorú kötelességünk lesz önt főbe lőni — és lefelé a lépcsőn, megállíthatatlanul egyre csak ezt duruzsolják a fülembe. Fordította: Rákosy Gergely Az ugandai parlament Milton Obote miniszterelnököt elnökké választotta. Az uj elnök felesküdött az alkotmányra. c+J Az EAK hivatalosan elfogadta a jemeni rendezés elősegítésére irányuló kuwaiti közvetítést.
