Amerikai Magyar Szó, 1966. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1966-04-28 / 17. szám

WWWWWWWX/WWWXAAn/WWX/MVWWWW» HIDAS ANTAL: RUHAVÁSÁRLÁS, ANNAK IDEJÉN WWA/WWWWWtA/WWVWX/l/VXA/VWX/WWW* Ficzekné kézen fogta a gyerekeket, és elindult velük a Rákóczi útra ruhát vásárolni. — Jó napot, kedves asszonyság! — üdvözli Link Lipót üzletvezetője az öt gyerekkel érkező Ficzek- nét. — Hogy megnőttek a gyerekek! Maholnap la­kodalmat tartunk. Remélem, engem is meghiv! — Meghivom! Okvetlenül meghivom! — feleli Ficzekné. Link Lipót üzletében a tulajdonos, az üzletveze­tő és a segédek mind nagyon körültekintőek a megszólításban. Ficzeknét nem azért szólítják ‘‘kedves asszonyságnak!” — “tekintetes asszony” vagy “nagyságos asszony” helyett —, mert a ve­vőtől sajnálják a cimet. A “kedves asszonyság” a bizalmatlan, makacsul alkudozó vevőnek a titu­lusa, akitől fénlek, akivel sok a vesződség, akit nehéz “megdolgozni.” Már eleve két-háröm órai küzdelemre számítanak. — Nos, kérem, mit parancsol, kedves asszony­ság? — Semmit se parancsolok! öltönyöket szeretnék venni. Az üzletvezető Perényire, a legedzettebb idegze­tű segédre bizta a vevőt, de útközben még ahogy Ficzekné karavánját átkiséri, megjegyzi: — A mai világban ennyi gyönyörű gyerek — nagy ritkaság! Valóságos szerencse. — Kivált, amikor etetni és ruházni kell őket! — feleli Ficzekné. A Ficzek-karaván belép a homályos raktárba, orrukat megcsapja a friss szövet szaga. — Mit parancsol, nagyságos asszonyom? — kér­dezi arcára mosolyt erőltetve a Perényi nevezetű segéd ur. — A “nagyságos sszonyt” ajándékozza mások­nak, nekem inkább elsőrendű sötétkék kamgárn- öltönyöket adjon. — Kérem, nagysád... bocsánat... izé... asz- szonyság.i., de ezeknek a gyerekeknek olyan okos arcuk van... — s egy hosszú favillával le­emeli az első öltönyt. Ficzekné megtapogatja, aztán undorral ellöki magától. — Jobbat! A segéd két lépést tesz balra, levesz egy másik öltönyt. — Ez a legjobb! Ficzekné megtapogatja, simogatja a szövetet, majd odamegy az öltönnyel a gázlámpához. — Még jobbat! — Jobb nincs! — mondja a segéd. Erre Ficzekné nyugodtan kijelenti: — Akkor megyünk az Imhofhoz. Vacakot nem veszek! — Várjon, kedves asszonyság! — kiáltja a se­géd, és máris hadarja: — Van itt egy garnitúra. Megrendelésből maradt vissza. Elsőrendű, sötét­kék angol kamgárn. Banktisztviselők gyerekeinek varrták. Többet csináltak a kelleténél. Megmaradt Ha ez se lesz jó... Ficzekné szemügyre veszi. — Miért nem ezt mutatta mindjárt? — Nem tudtam, asszonyság, hogy ilyen szakér­tővel van dolgom. Jobban ért hozzá, mint sok segéd. Következik a próba. Félórába telik, amig a gye­rekeknek megfelelő méretű ruhát találnak. A se­géd ur minden alkalommal azt állítja, hogy az öl­tönyt mintha csak ráöntötték volna a fiúra. De Fi- czeknének beszélhet. —Hordja maga! Nekem adjon egy számmal na­gyobbat. A gyerek nő! — ó, kérem, ez olyan anyag, ha az egyik kinövi a ruhát, a következő nyugodtan viselheti, még ak­kor is olyan lesz, mintha uj ruha volna. Végül kiválasztanak öt öltönyt. A legidősebb számára — mellénnyel és hosszú nadrággal. A többieknek rövidnadrágos matrózruhát. Ezután kezdődik el igazán a vásárlási párviadal. A segéd gyorsan, hanyagul, mintha csak biztos volna abban, hogy most már minden el van intéz­ve, igy szól: — Szóval be lehet csomagolni. Ficzekné jól ismeri ezt a hanyag modort. — Várjon! Mennyibe kerül? — Hetvenkilenc forintba. Százötvennyolc koro­nába. Nálunk szabott árak vannak. Tessék meg­nézni, ki van Írva: “Szabott árak.” Az alkudozás kiment a divatból. — Tudom! fin ne tudnám? — mondja “mély meggyőződéssel” Ficzekné. — De akkor nem ju­AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD tunk semmire. — Ha kételkedni tetszik a szavamban — feleli a segéd —, menjünk át, kérem, vigyük az öltönyö­ket is: az üzletvezető ur talán enged valamit. De előre figyelmeztetem, felelősséget nem vállalok. ., Lehet, hogy magának, mint régi vevőnek, enged valamit, a maga kedvéért megszegi az üzlet szabá­lyait. Nekem nincs jogom erre. Ő — és mosolyog — akár ráfizetéssel is odaadhatja. Átviszik az öltönyöket a világos üzlethelyiségbe, odalép az üzletvezető. — Becsomagoljuk? — kérdezi halkan, meghit­ten. — Szó se lehet róla! A segédje olyan árat kért, hogy... — Mennyit kért, Perényi ur? — kiált szigorúan a segédre az üzletvezető. A segéd megmondja az összeget, mire az üzlet­vezető arca megenyhül. Engedelmet, kedves asszonyság, de itt min­den rendben van. Perényi ur figyelembe vette, hogy maga állandó vevőnk, ennek megfelelően kalkulálta az összeget. — lsen? Hát akkor mehetünk! Ottó, Márton, gyerekek! _ Az üzletvezető megfogja Ottó kezét, és útját állja az anyának. — Maradjon! Mennyit ad? Ficzekné gondolkodik. Fél, hogy túl sokat ajánl, és akkor becsapják. Ránéz a gyerekekre — Ottó­ra, Mártonra, Pistára, Bandira, Lajcsira. Lajcsi a padlóra ül, ásít. — Már megmondtam: harminckilenc forintot. Az üzletvezető akkorát lódít az öltönyön, hogy azok a pulton végigcsusznak. — Perényi ur! Vigye vissza az öltönyöket! — kiáltja a segédnek. — Úgy látszik, az asszonyság ma nem akar vásárolni. Nagyon sajnálom! A segéd, mintha villanyáramot kapcsoltak vol­na belé, gyorsan felkapja a ruhákat, hogy a raktár­ba vigye őket. Ficzekné megijed, de nem árulja el. — Tegye vissza — mondja halkan. Perényi ur megáll, kérdően néz az üzletvezetőre. — Rakja le — mondja az üzletvezető az olyan ember hangján, mint aki megsajnálta az asszonyt. — Nos, hát mennyit ad? — kérdezi barátiam — Kínáljon valami tisztességes árat. — Már megmondtam — feleli Ficzekné. Az üzletvezető sajnálkozva csóválja a fejét. — Akkor nem megyünk semmire. Toldja meg! —Mondja meg maga, mennyivel toldjam meg? — válaszolja óvatosan az asszony. — No jó, de csak azért, hogy lássa, mennyire becsüljük a régi vevőinket... Hatvannégy forint. Tizenöt forintot engedtem. De most már egy muk­kot, egy kukkot se! — Majd suttogva igy folytat­ja: — El ne szólja magát a tulajdonos előtt, mert felmond nekem. Csomagolni! — kiáltja. — Várjon! — szól közbe Ficzekné. — Sok! Az üzletvezető Ficzeknére olyan zavaros pillan­tásokat vet, mint aki teljesen elvesztette az eszét. — Bocsánatot kérek... kimondtam az utolsó szót... Itt nem a Teleki téren vagyunk. — Azzal szédelegve átmegy az üzlet túlsó végébe, más ve­vőkhöz. Járása bizonytalan, háta meggörnyed: ez­zel is jelezni akarja, hogy ilyen eset még nem fordult elő életében. Ficzekné egyedül marad a pultnál. Áll egy ideig. Előtte az öltönyök, körülötte a gyerekek. Ficzek­né szagolja, tapogatja a gyapjút. Kihúz egy szálat, meggyujtja, aztán pulton hagyva az öltönyöket, mégis az ajtó felé indul. Már az ajtónál jár, ami­kor az üzletvezető utána kiált: — Asszonyság. Az asszonyság visszafordul. Már fáradt, de tart­ja magát. Ekkor az üzletvezető úgy fogja meg Fi- czeknének a kezét, mintha jóindulatának egész életre szóló készletét akarná odaajándékozni. A gyerekek libasorban indulnak utánuk. Amikor visszaérnek az öltönyökhöz, az üzletvezető, mintha most már egyáltalán nem is vásárlásról volna szó, nekitámaszkodik a pultnak. — Hány éves ez a fiú? — kérdezi Ottóra mu­tatva. —Tizenöt. — Milyen remek, felnőtt fiatalember. Hogy hív­ják? És ezt?... Nagyszerű gyerekek! — És igy tovább, fesztelenül. A gyerekek vörösek a röstelkedéstől, az anyju­kat is untatja ez a társalgás, az üzletvezető éppen erre számit. —Mennyiért adja? — kérdezi Ficzekné. — Ä hagyjuk ezt, asszonyság! — Az üzletveze­tő a raktár felé int a kezével. — Beszéljünk vala­mi mádról. Úgy látszik, az idén nem fog vásárolni nálunk. Vácárolion az Imhofnál. Nem mindegy? Imhofnak elsőrendű portékája van! —Jó, jó — feleli Ficzekné. — Mennyiért adja? — Hatvan forint... — Sóhajt. — Kerek összeg, így is ráfizetünk! Csomagolni! — kiáltja, és kis­sé ingerülten, mint aki még nem tért egészen ma­gához, elindul. De Ficzekné lefogja a csomagoló segéd karját — Várjon! És a csomagoló segéd vár. Ekkor Perényi ur odalép az asszonyhoz. — Ne alkudozzon tovább — mondja bizalmasan —, mert az üzletvezető még meggondolja magát Ilyen kivételes áron senki se vásárolt nálunk. Ma­gam se tudom, mi történt? Biztosan tévedett. Rá­fizetéssel adja el. .. Csak meg ne tudja a tulajdo­nos ... Ficzekné hallgatja, hallgatja. Aztán megforduL Megy. Kilép az ajtón. A gyerekek utána. Nem hív­ják vissza. Az utcán vár. . . Semmi. Hat lépés. .. Semmi... Húsz lépés... Semmi. “Úgy látszik, csakugyan nem adja olcsóbban.” Továbbmegy. Negyven lépés. Vissza kellene menni. De azért megy tovább. Ne forduljatok hátra! — figyelmezteti a gyere­keket. A gyerekeknek egy csepp kedvük sincs hátra­fordulni, ellenkezőleg: inkább meztelenül járná­nak, semhogy igy vegyenek ruhát nekik. Meg van­nak győződve arról, hogy az anyjuknak nincsen igaza. Nyolcvan lépés... — Kedves asszonyság! — Perényi ur áll a háta mögött. — Az üzletvezető ur küldött. Jöjjön visz- sza, de gyorsan. Valamit akar mondani magának. Úgy látszik az öltönyöket visszaakasztották a helyükre, mert már nincsenek a pulton. Az üzlet­vezető betessékeli a karavánt a homályos raktárba, becsukja az ajtót, és haragosan azt mondja: — Adhatok olcsóbb öltönyöket is, féltucatot akár harminc forintért! Tessék! Tessék! — És egyik ruhát a másik után dobja haragosan a pult­ra. Már a huszadik öltönyt röpíti, és olyan gyorsan, mintha el akarná árasztani velük az egész áruhá­zát. — Tessék! Tessék! Tessék! —Nem kell! Ezeket ne is mutassa! — mondja az asszony. A gyerekek megszeppenve néznek a nekidiihö- dött üzletvezetőre. — Hát mennyit ad? — kiáltja az üzletvezető, immár “kedves asszonyság” nélkül. — Mennyit ad?! Ficzekné tudja, hogy most érkeztek el a végső határhoz. — Ötven forintot. Egy krajcárral se többet. Erre az üzletvezető megragadja Ficzekné kan­ját, és a raktárból kivonszolja az üzletbe. — Perényi ur — lihegve —, már egészen bele­bolondultam. Foglalkozzék maga vele. Én már nem tudom, hogy mit mondjak. Végem van! ötven forint! Hogy is gondol ilyet?! Hát raboljuk az árut? Mi? — ordítja. — Ne kiabáljon! Én vásárolni jöttem. — Perényi ur — szól a fejéhez kapva az üzlet­vezető —, hívja ide a tulajdonos urat. A tulajdonos odaszalad. — Mi történt, mi történt? Csendesebben, üzlet» vezető ur. . . Egy pillanat, kedves asszonyság... Figyelmesen meghallgatja az üzletvezetőt. Meg­nézi a címkéket, a titkos betűjelzést. Csóválja a fejét. Szemrehányóan az asszonyra pillant. — Már megbocsásson: igy is engedménnyel kap­ja. Ráfizetek, ötven forintért nem lehet. Toldja meg valamivel. “Ha csak valamivel — gondolja Ficzekné — akkor minden rendben van.” — Egy krajcárral se! — Ötven forint? — Ötven forint. A tulajdonos néz... Először az öltönyökre, az­tán Ficzeknére, aztán az üzletvezetőre — aki a vállát felhúzva jelzi, hogy ő már mindent megpró­bált. — Csomagolni! — kiáltja végül a tulajdonos. — Esküszöm, kedves asszonyság, hogy egy krajcár hasznom sincs rajta, de nem akarom elveszteni a legrégibb vevőmet. Amikor már csomagolják az öltönyöket, az asz- szony foltnak való szövetdarabokat kér. — Még azt is?... — szól az üzletvezető, de az­ért ad. Ficzekné a tulajdonosnak lefizeti az ötven forin­tot; a tulajdonos szomorúan csúsztatja zsebébe a pénzt. Ekkor az asszonynak az fordul meg a fejé­ben, hogy talán negyvenötért is megkaphatta vol­na a ruhákat. De hát igy is három óra hosszat har- colt. A tulajdonos elmegy. Az üzletvezető ismét mo­solyog. — Bocsásson meg, de Link ur, ha neki úgy tet­szik. akár ingyen is odaadhatja. Az ő dolga! Nem is értem. Remélem, jövőre is nálunk vásárol?. .. Remek-szép gyerekek! (1934.) A MAGYAR SZÓ ELŐFIZETŐJE EGY JOBB VILÁG ÉPÍTŐJE' 23_ Thursday, April 28, 1966

Next

/
Oldalképek
Tartalom