Amerikai Magyar Szó, 1966. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1966-04-28 / 17. szám
WWWWWWWX/WWWXAAn/WWX/MVWWWW» HIDAS ANTAL: RUHAVÁSÁRLÁS, ANNAK IDEJÉN WWA/WWWWWtA/WWVWX/l/VXA/VWX/WWW* Ficzekné kézen fogta a gyerekeket, és elindult velük a Rákóczi útra ruhát vásárolni. — Jó napot, kedves asszonyság! — üdvözli Link Lipót üzletvezetője az öt gyerekkel érkező Ficzek- nét. — Hogy megnőttek a gyerekek! Maholnap lakodalmat tartunk. Remélem, engem is meghiv! — Meghivom! Okvetlenül meghivom! — feleli Ficzekné. Link Lipót üzletében a tulajdonos, az üzletvezető és a segédek mind nagyon körültekintőek a megszólításban. Ficzeknét nem azért szólítják ‘‘kedves asszonyságnak!” — “tekintetes asszony” vagy “nagyságos asszony” helyett —, mert a vevőtől sajnálják a cimet. A “kedves asszonyság” a bizalmatlan, makacsul alkudozó vevőnek a titulusa, akitől fénlek, akivel sok a vesződség, akit nehéz “megdolgozni.” Már eleve két-háröm órai küzdelemre számítanak. — Nos, kérem, mit parancsol, kedves asszonyság? — Semmit se parancsolok! öltönyöket szeretnék venni. Az üzletvezető Perényire, a legedzettebb idegzetű segédre bizta a vevőt, de útközben még ahogy Ficzekné karavánját átkiséri, megjegyzi: — A mai világban ennyi gyönyörű gyerek — nagy ritkaság! Valóságos szerencse. — Kivált, amikor etetni és ruházni kell őket! — feleli Ficzekné. A Ficzek-karaván belép a homályos raktárba, orrukat megcsapja a friss szövet szaga. — Mit parancsol, nagyságos asszonyom? — kérdezi arcára mosolyt erőltetve a Perényi nevezetű segéd ur. — A “nagyságos sszonyt” ajándékozza másoknak, nekem inkább elsőrendű sötétkék kamgárn- öltönyöket adjon. — Kérem, nagysád... bocsánat... izé... asz- szonyság.i., de ezeknek a gyerekeknek olyan okos arcuk van... — s egy hosszú favillával leemeli az első öltönyt. Ficzekné megtapogatja, aztán undorral ellöki magától. — Jobbat! A segéd két lépést tesz balra, levesz egy másik öltönyt. — Ez a legjobb! Ficzekné megtapogatja, simogatja a szövetet, majd odamegy az öltönnyel a gázlámpához. — Még jobbat! — Jobb nincs! — mondja a segéd. Erre Ficzekné nyugodtan kijelenti: — Akkor megyünk az Imhofhoz. Vacakot nem veszek! — Várjon, kedves asszonyság! — kiáltja a segéd, és máris hadarja: — Van itt egy garnitúra. Megrendelésből maradt vissza. Elsőrendű, sötétkék angol kamgárn. Banktisztviselők gyerekeinek varrták. Többet csináltak a kelleténél. Megmaradt Ha ez se lesz jó... Ficzekné szemügyre veszi. — Miért nem ezt mutatta mindjárt? — Nem tudtam, asszonyság, hogy ilyen szakértővel van dolgom. Jobban ért hozzá, mint sok segéd. Következik a próba. Félórába telik, amig a gyerekeknek megfelelő méretű ruhát találnak. A segéd ur minden alkalommal azt állítja, hogy az öltönyt mintha csak ráöntötték volna a fiúra. De Fi- czeknének beszélhet. —Hordja maga! Nekem adjon egy számmal nagyobbat. A gyerek nő! — ó, kérem, ez olyan anyag, ha az egyik kinövi a ruhát, a következő nyugodtan viselheti, még akkor is olyan lesz, mintha uj ruha volna. Végül kiválasztanak öt öltönyt. A legidősebb számára — mellénnyel és hosszú nadrággal. A többieknek rövidnadrágos matrózruhát. Ezután kezdődik el igazán a vásárlási párviadal. A segéd gyorsan, hanyagul, mintha csak biztos volna abban, hogy most már minden el van intézve, igy szól: — Szóval be lehet csomagolni. Ficzekné jól ismeri ezt a hanyag modort. — Várjon! Mennyibe kerül? — Hetvenkilenc forintba. Százötvennyolc koronába. Nálunk szabott árak vannak. Tessék megnézni, ki van Írva: “Szabott árak.” Az alkudozás kiment a divatból. — Tudom! fin ne tudnám? — mondja “mély meggyőződéssel” Ficzekné. — De akkor nem juAMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD tunk semmire. — Ha kételkedni tetszik a szavamban — feleli a segéd —, menjünk át, kérem, vigyük az öltönyöket is: az üzletvezető ur talán enged valamit. De előre figyelmeztetem, felelősséget nem vállalok. ., Lehet, hogy magának, mint régi vevőnek, enged valamit, a maga kedvéért megszegi az üzlet szabályait. Nekem nincs jogom erre. Ő — és mosolyog — akár ráfizetéssel is odaadhatja. Átviszik az öltönyöket a világos üzlethelyiségbe, odalép az üzletvezető. — Becsomagoljuk? — kérdezi halkan, meghitten. — Szó se lehet róla! A segédje olyan árat kért, hogy... — Mennyit kért, Perényi ur? — kiált szigorúan a segédre az üzletvezető. A segéd megmondja az összeget, mire az üzletvezető arca megenyhül. Engedelmet, kedves asszonyság, de itt minden rendben van. Perényi ur figyelembe vette, hogy maga állandó vevőnk, ennek megfelelően kalkulálta az összeget. — lsen? Hát akkor mehetünk! Ottó, Márton, gyerekek! _ Az üzletvezető megfogja Ottó kezét, és útját állja az anyának. — Maradjon! Mennyit ad? Ficzekné gondolkodik. Fél, hogy túl sokat ajánl, és akkor becsapják. Ránéz a gyerekekre — Ottóra, Mártonra, Pistára, Bandira, Lajcsira. Lajcsi a padlóra ül, ásít. — Már megmondtam: harminckilenc forintot. Az üzletvezető akkorát lódít az öltönyön, hogy azok a pulton végigcsusznak. — Perényi ur! Vigye vissza az öltönyöket! — kiáltja a segédnek. — Úgy látszik, az asszonyság ma nem akar vásárolni. Nagyon sajnálom! A segéd, mintha villanyáramot kapcsoltak volna belé, gyorsan felkapja a ruhákat, hogy a raktárba vigye őket. Ficzekné megijed, de nem árulja el. — Tegye vissza — mondja halkan. Perényi ur megáll, kérdően néz az üzletvezetőre. — Rakja le — mondja az üzletvezető az olyan ember hangján, mint aki megsajnálta az asszonyt. — Nos, hát mennyit ad? — kérdezi barátiam — Kínáljon valami tisztességes árat. — Már megmondtam — feleli Ficzekné. Az üzletvezető sajnálkozva csóválja a fejét. — Akkor nem megyünk semmire. Toldja meg! —Mondja meg maga, mennyivel toldjam meg? — válaszolja óvatosan az asszony. — No jó, de csak azért, hogy lássa, mennyire becsüljük a régi vevőinket... Hatvannégy forint. Tizenöt forintot engedtem. De most már egy mukkot, egy kukkot se! — Majd suttogva igy folytatja: — El ne szólja magát a tulajdonos előtt, mert felmond nekem. Csomagolni! — kiáltja. — Várjon! — szól közbe Ficzekné. — Sok! Az üzletvezető Ficzeknére olyan zavaros pillantásokat vet, mint aki teljesen elvesztette az eszét. — Bocsánatot kérek... kimondtam az utolsó szót... Itt nem a Teleki téren vagyunk. — Azzal szédelegve átmegy az üzlet túlsó végébe, más vevőkhöz. Járása bizonytalan, háta meggörnyed: ezzel is jelezni akarja, hogy ilyen eset még nem fordult elő életében. Ficzekné egyedül marad a pultnál. Áll egy ideig. Előtte az öltönyök, körülötte a gyerekek. Ficzekné szagolja, tapogatja a gyapjút. Kihúz egy szálat, meggyujtja, aztán pulton hagyva az öltönyöket, mégis az ajtó felé indul. Már az ajtónál jár, amikor az üzletvezető utána kiált: — Asszonyság. Az asszonyság visszafordul. Már fáradt, de tartja magát. Ekkor az üzletvezető úgy fogja meg Fi- czeknének a kezét, mintha jóindulatának egész életre szóló készletét akarná odaajándékozni. A gyerekek libasorban indulnak utánuk. Amikor visszaérnek az öltönyökhöz, az üzletvezető, mintha most már egyáltalán nem is vásárlásról volna szó, nekitámaszkodik a pultnak. — Hány éves ez a fiú? — kérdezi Ottóra mutatva. —Tizenöt. — Milyen remek, felnőtt fiatalember. Hogy hívják? És ezt?... Nagyszerű gyerekek! — És igy tovább, fesztelenül. A gyerekek vörösek a röstelkedéstől, az anyjukat is untatja ez a társalgás, az üzletvezető éppen erre számit. —Mennyiért adja? — kérdezi Ficzekné. — Ä hagyjuk ezt, asszonyság! — Az üzletvezető a raktár felé int a kezével. — Beszéljünk valami mádról. Úgy látszik, az idén nem fog vásárolni nálunk. Vácárolion az Imhofnál. Nem mindegy? Imhofnak elsőrendű portékája van! —Jó, jó — feleli Ficzekné. — Mennyiért adja? — Hatvan forint... — Sóhajt. — Kerek összeg, így is ráfizetünk! Csomagolni! — kiáltja, és kissé ingerülten, mint aki még nem tért egészen magához, elindul. De Ficzekné lefogja a csomagoló segéd karját — Várjon! És a csomagoló segéd vár. Ekkor Perényi ur odalép az asszonyhoz. — Ne alkudozzon tovább — mondja bizalmasan —, mert az üzletvezető még meggondolja magát Ilyen kivételes áron senki se vásárolt nálunk. Magam se tudom, mi történt? Biztosan tévedett. Ráfizetéssel adja el. .. Csak meg ne tudja a tulajdonos ... Ficzekné hallgatja, hallgatja. Aztán megforduL Megy. Kilép az ajtón. A gyerekek utána. Nem hívják vissza. Az utcán vár. . . Semmi. Hat lépés. .. Semmi... Húsz lépés... Semmi. “Úgy látszik, csakugyan nem adja olcsóbban.” Továbbmegy. Negyven lépés. Vissza kellene menni. De azért megy tovább. Ne forduljatok hátra! — figyelmezteti a gyerekeket. A gyerekeknek egy csepp kedvük sincs hátrafordulni, ellenkezőleg: inkább meztelenül járnának, semhogy igy vegyenek ruhát nekik. Meg vannak győződve arról, hogy az anyjuknak nincsen igaza. Nyolcvan lépés... — Kedves asszonyság! — Perényi ur áll a háta mögött. — Az üzletvezető ur küldött. Jöjjön visz- sza, de gyorsan. Valamit akar mondani magának. Úgy látszik az öltönyöket visszaakasztották a helyükre, mert már nincsenek a pulton. Az üzletvezető betessékeli a karavánt a homályos raktárba, becsukja az ajtót, és haragosan azt mondja: — Adhatok olcsóbb öltönyöket is, féltucatot akár harminc forintért! Tessék! Tessék! — És egyik ruhát a másik után dobja haragosan a pultra. Már a huszadik öltönyt röpíti, és olyan gyorsan, mintha el akarná árasztani velük az egész áruházát. — Tessék! Tessék! Tessék! —Nem kell! Ezeket ne is mutassa! — mondja az asszony. A gyerekek megszeppenve néznek a nekidiihö- dött üzletvezetőre. — Hát mennyit ad? — kiáltja az üzletvezető, immár “kedves asszonyság” nélkül. — Mennyit ad?! Ficzekné tudja, hogy most érkeztek el a végső határhoz. — Ötven forintot. Egy krajcárral se többet. Erre az üzletvezető megragadja Ficzekné kanját, és a raktárból kivonszolja az üzletbe. — Perényi ur — lihegve —, már egészen belebolondultam. Foglalkozzék maga vele. Én már nem tudom, hogy mit mondjak. Végem van! ötven forint! Hogy is gondol ilyet?! Hát raboljuk az árut? Mi? — ordítja. — Ne kiabáljon! Én vásárolni jöttem. — Perényi ur — szól a fejéhez kapva az üzletvezető —, hívja ide a tulajdonos urat. A tulajdonos odaszalad. — Mi történt, mi történt? Csendesebben, üzlet» vezető ur. . . Egy pillanat, kedves asszonyság... Figyelmesen meghallgatja az üzletvezetőt. Megnézi a címkéket, a titkos betűjelzést. Csóválja a fejét. Szemrehányóan az asszonyra pillant. — Már megbocsásson: igy is engedménnyel kapja. Ráfizetek, ötven forintért nem lehet. Toldja meg valamivel. “Ha csak valamivel — gondolja Ficzekné — akkor minden rendben van.” — Egy krajcárral se! — Ötven forint? — Ötven forint. A tulajdonos néz... Először az öltönyökre, aztán Ficzeknére, aztán az üzletvezetőre — aki a vállát felhúzva jelzi, hogy ő már mindent megpróbált. — Csomagolni! — kiáltja végül a tulajdonos. — Esküszöm, kedves asszonyság, hogy egy krajcár hasznom sincs rajta, de nem akarom elveszteni a legrégibb vevőmet. Amikor már csomagolják az öltönyöket, az asz- szony foltnak való szövetdarabokat kér. — Még azt is?... — szól az üzletvezető, de azért ad. Ficzekné a tulajdonosnak lefizeti az ötven forintot; a tulajdonos szomorúan csúsztatja zsebébe a pénzt. Ekkor az asszonynak az fordul meg a fejében, hogy talán negyvenötért is megkaphatta volna a ruhákat. De hát igy is három óra hosszat har- colt. A tulajdonos elmegy. Az üzletvezető ismét mosolyog. — Bocsásson meg, de Link ur, ha neki úgy tetszik. akár ingyen is odaadhatja. Az ő dolga! Nem is értem. Remélem, jövőre is nálunk vásárol?. .. Remek-szép gyerekek! (1934.) A MAGYAR SZÓ ELŐFIZETŐJE EGY JOBB VILÁG ÉPÍTŐJE' 23_ Thursday, April 28, 1966
