Amerikai Magyar Szó, 1966. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1966-04-28 / 17. szám
Thursday, April 28, 1966 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 3 Módosítják New York válási törvényét Visszatérünk ismét annak az ’56-osnak a levelére, aki kritizálta a lapot. Bírálatában azt kérdezte, - hogy miért nem foglalkozunk New York állam válási törvényének problémájával. Kérdését azzal magyarázta, hogy számos magyar házaspárt érinthet ez a törvény és jó volna ha ők e kérdésről lapunk hasábjain keresztül kapnának felvilágosítást. Először is meg kell állapítani, hogy a 179 évvel ezelőtt hozott válási törvény még a mai nap is érvényben van. E törvény értelmében csupán egy oka lehet a válás kimondásának: a házasságtörés (adultery). Uj törvényekre van szükség Jogászok, törvényhozók, sőt még a különböző felekezetek papjai is mind azon a véleményen vannak, hogy ez a törvény már rég idejét múlta, nem felel meg a mai követelményeknek és nem lehet a törvény értelmében eljárni anélkül, hogy a váló felek hamis esküt, képmutatást, csalást ne kövessenek el. Mindenki belátja tehát, hogy uj törvényre van szükség. Be is terjesztettek egy uj törvényjavaslatot ami a Wilson—Sutton javaslatként szerepel. E javaslat értelmében, ha a házasfelek 2—3 éven keresztül külön élnek, ennek alapján kérhetik a válás jóváhagyását, véglegesítését. Az egymástól való különélés részleteit ügyvéd utján kell elintézni. A Wilson—Sutton javaslat szerint válásra jogot adna az is, ha a házasfelek egyike szodomista, ho- mosexuális, vagy ha az egyik fél kegyetlen bánásmódban részesíti hitvestársát. Hosszabb lejáratú börtönbüntetés, vagy hűtlen elhagyás szintén váló ok lenne. E kérdések még egyelőre vita tárgyát képezik az állami képviselőház és szenátus bizottságainak ülésein és a törvényjavaslat még nincs végső fmamájában. Ha a javaslatot törvényre emelik, lapunk erről részletesen ismertetni fogja olvasóit. Nicosiában újabb fegyveres összetűzésre került sor az ott állomásozó görög és török csapatok között. A Cipruson állomásozó ENSZ-haderők parancsnoksága vizsgálatot indít az összecsapás okának felderítésére. Az élelmiszer árak egyre emelkednek. A lakbér, a ruházkodás és egyéb életszükségleti cikkek is egyre drágulnak. Ha az árak emelkedése még nem elég gond a kenyérkereső részére, van még egy másik nagy gond is: az adó. Roskadoznak az adóteher alatt New York városának kenyérkeresői fizetnek szövetségi adót (withholding tax), ami kb. 14%, társadalom biztosítási adót, ami a fizetés 4.20 %-a, állami adót, ami a fizetésnek kb. 2 %-át teszi ki. Ez a három adóforma felemészti a munkás bérének, az alkalmazott fizetésének egy ötödét. A heti öt napos munkahét egy napi bérét levonják adó fejében, mielőtt a munkás a bérét kézhez kapná. Fogyasztási adót is kell fizetni A fent említett három adón felül New York lakosai öt százalékos fogyasztási adót is fizetnek. Ez az adó legsúlyosabban érinti az alacsony bérért dolgozókat, mert a legnagyobb terhet azok vállára helyezi, akik a legkevésbé képesek azt megfizetni. Ha valaki 30 dollárt keres egy nap s heti fizetése 510 dollár és ebből levonnak 30 dollárt adó fejében még mindig marad 120 dollárja, amiből meg lehet élni. A munkás, aki csak 15 dollárt keres egy nap s heti fizetése 75 dollár és ebből levonnak adók fejében 15 dollárt, akkor ez a munkás családjával együtt nyomorban kell, hogy éljen. Tény az, hogy a heti 75 dollár sem elegendő ahhoz, hogy a kormány által meghatározott minimális életszínvonalat elérje. Válságban a város Kétségtelen, hogy New York, mint minden más nagyváros az Egyesült Államokban, válságban van. A válságot az idézi elő, hogy nincs elegendő pénz a fertőzött levegő megtisztítására, a szükséges lakóházak építésére, az iskolák tatarozására és uj iskolák és kórházak építésére, a tanítók, tanárok, ápolónők és a többi városi alkalmazottak méltányos fizetésére, a közsegélyen lévők kellő támogaAz amerikai-magyar haladó mozgalomban való — immár három évtizedes — munkálkodásom után, úgy vélem: fölösleges bizonygatnom, hogy én nemcsak “munkásérzelmü” vagyok, hanem teljesen egynek érzem magamat a munkástársadalom öntudatos, felvilágosodott, jövőbetekintő tömegeivel. Ha ez a lefolyt harminc év alatt nem vált világossá e lapnak és elődeinek olvasói előtt, akkor minden további bizonykodó szó csak falrahányt borsó volna... De — mint azt többizben hangoztattam — én ehhez a beállítottsághoz, ehhez a vüágnézethez, másszóval: a dolgozókkal való eszmei és gyakorlati egybeforrtságomhoz nem marxista alapon jutottam el, hanem a Biblia komoly és elmélyült tanulmányozása révén. Jó lélekkel merem állítani, hogy pusztán szentirási stúdiumaim is elvezettek volna ehhez a meggyőződésemhez, de azt egy szóval sem tagadom, hogy amilyen mértékben megismerkedtem a marxi filozófiával, olyan mértékben erős- bödött, izmosodott és kristályosodott bennem a Bibliából merített eredeti felfogás. Ezt a pár sort azért iktattam ide elöljáróban, hogy az olvasó tisztán lássa, milyen szemszögből közelitem meg mai cikkem témáját — a nemzetközi munkásság ünnepének az alkalmából. Kezdjük a lényeggel: egy egészséges társadalomban nincs hely egy olyan épkézláb, munkaképes egyén számára, aki valamilyen hasznos munkával nem járul hozzá a közösség jelenben való jólétéhez és a még különb jövőnek a megalapozásához. Aki nem tesz hozzá valamit a jelenhez és a jövőhöz, az voltaképpen elvesz, elrabol valamit a társadalomtól, amelynek a testén élősködik. Ez a megállapítás természetesen nem vonatkozik a gyermekekre, akik azzal róják le a társadalom iránti kötelezettségüket, hogy felkészülnek a jövő feladatainak az elvégzésére, sem pedig az elaggott, kiérdemesült munkásokra, kik már becsülettel elvégezték a feladatukat a múltban. De a két korhatár között minden épkézláb egyén, aki ereje, tudása és képessége legjavát nem hajlandó a közösség rendelkezésére bocsátani, az én szememben: parazita. Aki nem ád, az elvesz. Aki nem ád eleget, az tására. A válság megnyilvánul a néger, portorikói és fehér szegény negyedek helyzetének egyre fokozottabb leromlásában, a bűnözés rohamos növekedésében, a kábítószerek használatának egyre nagyobb elterjedésében, a közlekedés leromlásában, az ifjúság munkanélküliségének emelkedésében. Pénzre van szükség Kétségtelen, hogy Lindsay polgármesternek pénzre, méghozzá sok pénzre van szüksége ha a város minden problémáját meg akarja oldani. Ő négy és fél milliárd dolláros költségvetést nyújtott be, mely most van a Városi Tanács előtt. Úgy gondoljuk, hogy ha a Városi Tanács teljes egészében elfogadná Lindsay javaslatát és előteremtené a 4 és fél milliárd dollárt, még akkor sem lennének képesek a fentemlitett problémákat alap jában megoldani. Ki fizessen? Úgy gondoljuk, hogy először is a bankok, hitel- intézmények, biztositó társulatok és a tőzsdések kell, hogy fizessenek. Ezek azok, akik nem viselik az adóteher rájuk eső részét. Ezenfelül adót kell kivetni a gyárosok és nagykereskedők tiszta profitjára is, mert képesek nagyobb adóterhet is elviselni. Mi úgy véljük, hogy a jövedelmi adó is helyes volna, ha először eltörölnék a fogyasztási adót és másodszor, ha azok, akiknek évi jövedelme kevesebb, mint 6000 dollár, mentesítve volnának a jövedelmi adótól. Azt is tudjuk, hogy ha az általunk ajánlott adókat mind törvénybe iktatnák, még az igy létrehozott adóbevétel sem közelítené meg azt az összeget, amire a fentemlitett problémák megoldásához szükség van. A problémák megoldására szükséqes pénzt csak úgy lehet létrehozni, ha a szövetséqi kormány hozzájárul évente több milliárd dollárral New York költségvetéséhez. Ha ez nem történik meg, akkor nemcsak hogy nem oldják meg a város problémáit, de ezek a problémák elmélyülnek, megsokszorozódnak és feltornyosulnak. megrövidíti a közösséget. Aki szántszándékkal, körmönfont manőverezéssel kivonja magát a reá eső munkateher alól, az egyrészt tolvaj, másrészt ellensége munkástársainak, mert hiszen azokra hárítja át a terhet, amit neki kellene hordoznia. Az ilyen egyén ahelyett, hogy vállalná a közös tehernek egy igazságos részét, tehertétellé válik a közösség háztartásában. Ennek a lelkiismeretlen fajtának a viselkedését elítélendőnek és megbélyeg- zendőnek tartom! Lehetséges, hogy e tekintetben én egy kissé szigorúbb elveket vallók, mint a legfanatikusabb marxista, mert lám: én visszamegyek ahhoz a szentirási intelemhez, amely előírja, hogy “Orcád verítékével egyed a te kenyeredet.” Ez a parancs nem ismer kivételt; egyaránt vonatkozik minden munkabíró egyénre. Senkinek sincs joga olyan jövedelemhez, amelyet nem orcájának verítékével — tehát lelkiismeretes, kemény munkával (legyen az fizikai vagy értelmiségi) — szerzett meg magának. De hogy én nem interpretálom ezt a bibliai passzust mértékfeletti ridegséggel, azt ezzel a másik bibliai idézettel bizonyítom: “Hogyha valaki nem akar munkálkodni, ne is egyék." (II. Thessz. 3.10.) Ezt Pál apostol mondja, aki — miközben fáradságos világjáró küldetését végezte — nehéz, veritékes, kétkézi munkával kereste meg a kenyerét, nem akarván senkinek a terhére lenni. (Úgy emlékszem, hogy a szovjet-alkotmány ezt az apostoli diktumot csaknem betüszerint átvette és be- cikkelyezte. Lám: a Biblia milyen szép egyetértésben találkozik e ponton a marxista filozófiával?!) Egyik idézet sem tűr félremagyarázást, okoskodó, álbölcs csürést-csavarást. Mindkét idézet világosabb a verőfényes napnál: eledelhez, ellátáshoz, megélhetéshez csak annak a munkaképes egyénnek van joga és érdeme, aki valami hasznos, észszerű tevékenységgel hozzájárul a közösség jólétéhez. Mi következik ebből? Elsősorban az, hogy a munka mindenkire kötelező. Senkinek sincs joga e kötelezettség alól kibújni, akár részben, akár egészen. Ez különösen áll a szocialista államberendezésre, amelynek a fundamentuma: egyfelől a munka, a termelés, a jövő építése, másfelől a társadalomnak a közös igyekezettel elért eredményekben való — minél egyenletesebb — részesedése. Aki egy ilyen rendszerben igényel és elfogad olyan fizetést és ellátást, amit nem szorgalmas és becsületes munkával érdemelt ki, az tolvaj és csaló, akit a társadalom ellenségének kell tekinteni! Ha valaki a szocialista gazdasági rendszerben megkárosítja a vállalatát olymódon, hogy a pénztárból kiesen egy bizonyos összeget, vagy a raktárból kilop valami értékes árut vagy eszközt, az az egyén az én szememben semmivel sem bünösebb, mint az a “dolgozó,” aki elvonja tudása és energiája legjavát a vállalattól és csak immel-ámmal, kelletlenül, tessék-lássék módon végzi a rábízott feladatot, vagyis — mondjuk ki “ékes magyarsággal” — lazsál. Az egyik a közösség vagyonának egy részét, a másik pedig azt az időt, energiát és szakismeretet lopja el a közösségtől, amit a fizetése ellenében adnia kellett volna. Mindkettő tolvaj; mindkettő büntetést érdemel. Persze, a pénztolvajt vagy egyéb kézzelfogható értékek bűnös eltulajdonitóját általában könnyebb rajtacsipni; mint a naplopót. De a megrögzött lazsáló üzelmei sem maradhatnak sokáig a véka alatt; lehetetlen, hogy éber felügyelet és ellenőrzés mellett a naplopás művészei tartósan élvezhetnék MÁSOK verPé- kes munkájának a gyümölcsét. Nem kell sok boszorkányság ahhoz, hogy az ilyen maninulációkat az arra illetékesek felderítsék, bebizonyítsák és a vétkesekkel érdemük szerint elbánjanak. Meg kell találni a módját, hogv a szocialista törvénvesség elve ezeket a tolvajokat is megtanítsa móresra, máskülönben félő, hogy a szocialista társadalom legszentebb elve: a munka becsülete kerül veszedelembe. Nem túlzás elképzelni, hogy amikor a szorgalmas és becsületes munkás ugv látja, hogy mások — ha kevesen is — naplopással ugyanolyan megélhetést tudnak maguknak biztosítani, mint ő az ő igyekvő, lelkiismeretes munkájával, lassan-lassan elveszíti a munka szentségébe vetett hitét... Ismétlem: egy egészséges szocialista rendszer nem tűrheti, hogv a kártékony szu belerágia magát az alanépitmény hatalmas cölöpieibe és ilymó- don az egész struktúra biztonságát és szilárdságát veszélyeztgsse. A nemzetközi munkásságnak ezen a nagy ünnepén nem árt, ha ilyesmin is elgondolkozunk egy kissé. . . MWWIMWWWWIAAMIMMMWWWVWWWWUMWWWWWWWWVWIMWWWWMIMIWWWWWWIMWWWWWWUWWWWM/MMIIMWWMWWUUWI Adó9 adó és még több ... Rev. Gross A. László: A munka becsülete
