Amerikai Magyar Szó, 1965. július-december (14-19. évfolyam, 26-52. szám)
1965-07-01 / 26. szám
Thursday, July 1, 1965 AMERIKA! MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Victor Perlő: AKIKRE AZ IRÁNYJELZŐ NEM VONATKOZIK (Befejező közlemény) A legutóbbi elnöki gazdasági jelentés egyik mondata igy szól: “Az irányjelzőknek nem céljuk kizárni annak a lehetőségét, hogy az iparban a jövedelem elosztásában a munkások és a tőkések között változás jöjjön létre.” No, de igazán! A multheti cikkben láthattuk, hogy ha az irányjelzőt (guidepost) a munkások béremelésénél valóban érvényesítenék, az még jobban csökkentené a munkásság részesedését és ennélfogva emelné a kapitalisták hasznát. Az utóbbi években a reálbérek kevésbé emelkedtek, mint a termelékenység ég tekintettel arra, hogy a munkabér emelőhatásu tényezője a tiszta profitnak, ez nagyarányú nyereséget jelentett a tőkéseknek. A kormány meg sem emliti az irányjelzőt a korporációs hierarchiával, sem pedig egyes kiváltságos fehérgalléros hivatalnok-csoporttal kapcsolatban. Különösképpen szemet huny a felső vezetőrétegnek juttatott kedvezmények felett, amelynek fizetése és bonusza — ami nem egyéb, mint a haszonrészesedés álcázott formája — 10 százalékát teszi ki a korporációk által kifizetett összes béreknek és fizetéseknek. A Business Week jelentette, hogy a korporációs tisztviselők 58%-ának 1964-ben juttatott fizetések és bónuszok átlagban 15%-kal magasabbak voltak, mint 1963-ban. Ez és az előző áttekintés azt mutatja, hogy a korporációs tisztviselőkar átlagban 8%-os többletet élvezett 1963-ban és 1964-ben is — két és félszeresét annak a százaléknak, amit az irányjelző a közönséges munkásoknak engedélyez. A kormány 1962-ben fogadta el az irány jelzőszabályzatot. Abban az évben a korporációk profitja 25 milliárd dollár volt, az adók kifizetése után. Ez állandóan emelkedett, mig 1965 első negyedében a profit elérte a 36.5 milliárd dolláros évi arányt. Ez évi átlagban 15.5% arányú emelkedést jelent, majdnem ötszörösét a munkásság irányjelzős béremelési arányának. A Fehér Ház, amely olyan buzgón igyekszik a termelő munkások bérét rögziteni, annál bőkezűbb kedvenceivel, a fegyveres haderőkkel szemben. A nemrégen számukra nyújtott fizetésemelés következtében, a tisztek és sorkatonák fizetése és mellékjövedelme 12%-kal emelkedett az utóbbi két évben. Johnson most egy újabb, átlagban 4.2 %-os fizetésemelést javasolt számukra. De ezt a House Armed Services Committee munkásellenes elnöke, a South Carolina-i Rivers képviselő “gyalázatosán elégtelenének bélyegezte és 10.7%-os fizetésemelést követelt ehelyett. Minden előkészület megtörtént egy szinlelt kongresszusi vita lefolytatására, amely majd megalkuvásszerüen oda fog vezetni, hogy a fegyveres erőknek az irányjelző szerinti duplaarányu fizetésemelést engedélyeznek. A fizetésemelés mellett a Vietnamba havonta tízezrével bevezényelt katonák 150%-os “harci zóna bonuszt” is kapnak. Szükségtelen leszögezni, hogy a fegyveres erők hozzájárulása a társadalmi termeléshez a nullával egyenlő. Ugylátszik azonban, hogy Johnson nézőpontjából termelékenységük növekszik. A sajtójelentések szerint, Johnson minden este telefonál a Pentagonba, hogy megtudja “mit vásároltunk be” aznap a légitámadásokkal. Amint szaporodnak a repülőterek és a légi támadások és növekszik az elpusztított falvak és napalm-bombázott polgári lakosok száma, az efajta “termelékenység” elkerülhetetlenül magasabbra emelkedik. A közelmúltban a New York Times vasárnapi melléklete első helyen közölt egy Vietnamban szolgáló amerikai törzsőrmesterről szóló cikket, akinek barbár hidegvérét, amellyel a vietnamiak kínzását vezette, a leírásban még csak nem is igyekeztek leplezni. Ezzel párhuzamosan ismertették a kényelmes életstandardot, amit a családja ott élvez azon a fizetésen, amit “harci zóna” fejében kap a hadseregtől. Ez a Georgia állambeli fehér, aki még elemista korában kimaradt az iskolából, több fizetést húz, mint egy ipari szakmunkás, vagy egy déli iskolai tanító. Tízszer annyit kap, mint azok a néger ültetvény-munkások Mississippiben, akiket nemrégen kilakoltattak kunyhóikból, mert a 3 dolláros napibérük felemeléséért sztrájkoltak. Johnson az ujját sem mozgatta meg érdekükben. Már megszokott érvelése a kormánynak, hogy a túlzott béremelések inflációs jellegűek, mert ezzel gyorsabban kerül több pénz az emberek zsebeibe, mint ahogyan a szükségleti cikkek és szolgálatok szaporodnak. Anélkül, hogy elismernénk ennek az érvelésnek az általános helyességét, ki kell jelenteni, hogy a fő a döntő inflációs tényező az egész háború utáni időszakban, az emelkedő, hidegháborús fegyverkezési költségvetés volt. A katonai fizetésemelést 2,700,000 ember kapja, többen, mint az autó-, acél-, aluminium-, konzervdoboz- és gumiipar munkásai együttvéve. A Pentagon háboruterjesztői tervezik, hogy a háborús költségvetést több tizmilliárd dollárral emeljék, a vietnami háborúra, a fegyvergyárosok profitjának sokszorosítására és általában a nagyüzleti inflációs profithalmozásra, amire eddig a koreai háború óta nem volt jobb alkalmuk. Az amerikai szakszervezetek formailag helytelenítik az irányjelzővel kapcsolatos álláspontot, de a gyakorlatban a legtöbb elég szorosan hozzáilleszkedik. Pedig példát vehetnének a nyugat-eruópai munkások tapasztalataiból, akik saját kormányuk, hasonló irányvonalát nem vették tekintetbe és az utóbbi évek bérharcaival jelentős eredményeket értek el. Ezek terjedelme különböző. A holland munkások átlagban 14%-os órabértöbbletet harcoltak ki maguknak 1964-ben. KÜZDELEM A HÁBORÚ ELLEN A Rutgers Egyetem egyik tanára, Eugene Genovese, az április 23-i “Teach-in” alkalmával kijelentette, hogy “marxista és szocialista”. Ez alkalommal — többek között — azt hangoztatta: “Én nem félek attól és nem bánom, hogy a Vietcong győzelmet arat, örülök annak és üdvözlöm azt.” így irt a sajtó anélkül, hogy megmagyarázná, miért tette dr. Genovese ezt a kijelentést. Hughes, New Jersey kormányzója kijelentette, habár nem ért egyet a tanár véleményével, de ugyanakkor kénytelen megvédeni Genovese jogát véleményének nyilvánításához. A Május 2. mozgalom kiadványa igy nyilatkozott az egyetemeken uralkodó kérdésről. “Mi, amerikai diákok, a leggazdagabb országban élünk, de a tudástól a legbrutálisabban elzárnak bennünket. Ezért nem értjük meg, hogy mi történik a világban.” Vannak az egyetemeken “marxista” és más becsületes felfogású tanárok, de a tantermekben megszabják, hogy mit és miként taníthatnak. Az akadémikus szabadságot pedig úgy értelmezik, hogy végeredményben az teljesen elveszíti jelentőségét. Érdekes rámutatni, hogy kik a hangadók és kik az ellenőrök ez egyetemeken. Nézzük meg pl. az egyik legtekintélyesebb intézményt, a newyorki Columbia Egyetemet. Grayson Kirk, az egyetem elnöke. Igazgatója a newyorki Consolidated Edison Co.-nak (vagyon 3.6 milliárd dollár), a Socony Mobil Oil Co.-nak (vagyon 4.7 milliárd dollár), az lBM-nek (vagyon 2.4 milliárd dollár). Ellenőre a Greenwich Savings Banknak (vagyon 798 millió dollár). Frederick R. Kappel. Elnöke az American Tele- hone & Telegraph Co.-nak (vagyon 28.3 milliárd dollár), igazgatója a Chase Manhattan Banknak (vagyon 12.1 milliárd dollár), a Metropolitan Life Insurance Co.-nak (vagyon 20.6 milliárd dollár), p General Foods Corp.-nak (vagyon 658 millió dollár). Alan H. Temple. Igazgatója a Prudential Life Insurance Co.-nak (vagyon 19.8 milliárd dollár), a Monsanto Corp.-nak (vagyon 1.4 milliárd dollár), a First National City Bank of New York-nak (vagyon 11.8 milliárd dollár). Az egyetem többi vezetője: Maurice Moore, William Paterson, William Burden, Harold F. Me Guire, Walter Fletcher, William T. Gossett, Walter H. Sammis, Samuel Walker, Adrian M. Massie és William S. Paley. A fent felsoroltaknak mindegyike olyan társaságok képviselője, melyeknek vagyona a fél milliárd dollárt is meghaladja. Az adatokat a Poor’s Directory of Corporations és a “Who is Who in America” kiadványokból vettük. A különböző társaságok vagyonára vonatkozó adatokat pedig a Moody’s Manuals 1964-es kiadásából. Ha ez a helyzet az egyetemeken, akkor nem csodálkozhatunk, hogy az adott esetben egy tanár olyan véleményt nyilvánítson, mint dr. Genovese. ★ A New York Times junius 21-i számában hirdetés jelent meg, amely az amerikai anyák szivéhez szólt. Egy fiatal diák arcképe díszítette a hirdetést és felette a következő sorokat olvashattuk: ”1965 júniusában fog vizsgázni . .. Vajon 1966 júniusában meg fog halni Vietnamban?" A hirdetést a Women Strike for Peace, békeszervezet helyezte el a következő kéréssel az elnökhöz: "Elnök ur, Ön hallgatott a tábornokokra . . . Most hallgassa meg az anyák szavát! A vietnami háborúnak véget kell vetni. Az amerikai fiukat haza kell hozni!" Mig a józan emberek kérésekkel, követelésekkel és tüntetésekkel próbálják hazánk jövőjét és az emberiséget megmenteni a végpusztulástól, addig a militaristák hazugságaikkal uszítják a Vietnamba küldött katonákat a civilek ellen. Rádiójelentések arról számolnak be, hogy a Vietnamban állomásozó amerikai katonák fel vannak háborodva, mert egy elesett newyorki repülő feleségét ismeretlen egyének állítólag telefonon felhívták és kárörvendve beszéltek" férjéről. A newyorki World Telegram tudósítójának jelentéséből megtudjuk, hogy Dodd szenátor a szenátusban kijelentette, miszerint kommunista ösz- szeesküvés folyik az országban azzal a célzattal, hogy telefonhívásokkal demoralizálják azoknak a katonáknak a hozzátartozóit, akik Vietnamban szolgálnak és harcolnak. Folyik az agymosás, terjesztik a rémhíreket, uszítják a katonákat és a népet saját érdekei ellen próbálják felsorakoztatni. A szép szólamok mögött ezt a reális képet láthatjuk. Ezért nyugtalan az amerikai nép, s habár még nem látja tisztán a helyzetet, mégis tudja, hogy egy porcikája sem kívánja azt a szerepet, amit a német népre Hitler rákény szeritett. Ha nem akarjuk, hogy gyermekeinkből ágyú- töltelékek legyenek, nincs más utunk, mint felszólalni, tiltakozni és mozgósítani minden becsülete,'} polgárt a fasizmus előíutárainak leleplezésére és a háborús uszítok ártalmatlanná tételére. Ha nem akarjuk, hogy gyermekeink koporsóban jöjjenek vissza hozzánk, ha nem akarjuk, hogy családunk tagjai a legnagyobb kínok között pusztuljanak el, akkor támogatnunk kell az olyan embereket, mint dr. Genovese és mindazokat, akik harcolnak a háború ellen. RENDŐRTERROR JACKSON, MISSISSIPPIBEN Jackson, Miss, rendőrei nem maradnak el a kegyetlenkedések terén Selma vagy más déli város hivatalos terroristái mögött. A nemrégiben ott lezajlott tömegtüntetések és felvonulások esetében 856 néger és fehér polgári jogokért küzdő aktivistát fogtak le és szemetes kocsikon szállították őket a Mississippi állami vásártér istállószerü épületeibe. Elképesztő az a bánásmód, amelyben részesítették őket, itt adunk néhány ízelítőt a szenvedSkT nyilatkozataiból. Mrs. Maggie Gordon, Holmes Countyból: Szerda reggel, kb. 6.30-kor a rendőr odajött és ezt mondta: Keljen fel és menjen oda. Azt mondtam O. K. Mikor mozdulni próbáltam, azt mondta: “huzzuk őt”. Könyörögtem, ne tegyék, mert nincsen rajtam alsónadrád (akkor mosta ki). Négyen megragadtak, lábaimat széthúzták és közérugtak. - Elkaptam egyiknek a lábát... és a *öbbi bottal verte a karomat és kezemet, hogy kiszabadítsák .. Húztak, nyújtottak, letépték a ruhámat. Amikor sikerült felállnom, megragadtam a vállánál és az Öklömmel ütöttem. Vagy 25 támadt egyszerre rám és bottal a kezükben álltak körül. . . Bocsánat ezért a kifejezésért, megmondtam nekik: Nem félek egyiküktől sem. . . aztán mind rámtámadtak, ütöttek a hátsó felemen... az, amelyik már előzőleg belémrugott, ezt mondta: buta. undok, piszkon k. . . vagy. (Mrs. Gordont ezután magáncellába zárták.) Ledobtak, taposták testem minden részét és rugdostak. 12 órán át voltam viz és étel nélkül és nem volt hely, amit toilettnek használhattam volna. Mióta összevertek, vér van a vizeletemben.” Robert Gathan, Boston, Mass.-bői (miután az el- fogottakat belistázták). “Egyes sorban vonultak ki azután. A rendőrök a jobboldalon álltak és botokkal verték a fiukat. Bruce Maxwellt feien ütötték, vér folyt belőle. Barry Greigert, aki utoljára ment ki, többször fejbevágták.” Philis Cunningham jacksoni ápolónő jelentése szerint “a brutalitásnak számtalan jele volt”. Egy terhes nőt hasbarugtak és kettő elvetélt. Dr. June Finer orvos, aki a Medical Committea for Human Rights. keretében működik, amikor megtagadták tőle, hogy a rabokhoz bemehessen., kénytelen volt saját letartóztatását követelni, hogy a sebesülteket segítségben részesíthesse. _5„