Amerikai Magyar Szó, 1965. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1965-01-07 / 1. szám
Thursday, January 7, 1965 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 aHOGyan én-Cátorn... irycuEHN Egyforma bánásmód? Nemrégiben egy összejövetel alkalmával több jelenlévő úgy vélekedett, hogy “talán” néhány déli állam kivételével, Amerikában általában egyforma bánásmódban részesülnek a fehérek és a színesek: négerek, portorikóiak, mexikóiak, japánok. Az én véleményem más volt és példákkal is igyekeztem alátámasztani álláspontomat, kevés sikerrel. Akik eredetileg úgy vélekedtek, hogy nincs különbség, emellett mindvégig csökönyösen kitartottak. Hivatkoztam leleplezésekre clevelandi, newyorki és los-angelesi rendőrök viselkedéséről, amikor színes ember kerül a kezük közé. Felhoztam azután példának személyes tapasztalatomat, amelyről a következőkben lesz szó. Utón voltunk egy házaspárral vissza kanadai kirándulásról. Déltájban — mint rendesen —, megálltunk ebédelni. Vagy 200 mérföld vezetés után étel helyett inkább hosszú sétára vágytam, azért a feleségemet és a házaspárt a vendéglőben hagytam, én pedig elindultam a kis washingtoni város lakónegyede felé. Szép kis város volt és a ragyogó tavaszi napsütésben minden többszörösen szépnek tűnt. Minden zöld, friss és üde volt. A városka lakónegyedében a tiszta, rendes lakóházakat szép pázsit és színes virágok díszítették. A séta, a friss levegő, az üde környezet felért minden ebéddel. Embereket alig láttam. Néhány gyerek szaladt haza az iskolai szünetben ebédelni. Több háznál megugattak a kutyák, mintha tiltakoztak volna az idegen betolakodás ellen. Az egyik kerítés nélküli ház udvara felől nagy csaholással hatalmas rendőrkutya rohant felém. Megálltam, szembefordultam a szép állattal és megnyugtatóig szóltam hozzá. A nagy állat lecsendesedett, farkcsóválva közeledett s miután nem mozdultam, hanem tovább beszéltem hozzá, körülszaglászott, megnyalta kezemet és “szó nélkül” ment vissza a helyére. Én folytattam a sétát. Barátságos környék ez — gondoltam —, ahol még a kutyák is értik a szót. Ezt a gondolatot egy autó megérkezése követte. Félszemmel láttam, hogy rendőrautó. Amikor az utca túlsó oldalán a közelembe ért, az egyik bennülő átkiáltott: Hey, you! A “szólitásra” ügyet sem vetve, mentem tovább. A rendőrautó előbbre húzott és elhangzott az újabb kiáltás: Hey, you there, come here! Mintha nem hallottam volna, nyugodtan folytattam sétámat. Az autó elém került, mind a két rendőr kilépett, az égjük a járda szélén maradt, a másik elém állt. Én megálltam és szó nélkül ránéztem. A következő párbeszéd fejlődött ki kettőnk között: — Nem hallottad, hogy szólítottunk? — Hallottam valami kiáltást, de én nem vagyok ahhoz szokva, hogy “Hey, you!” kiáltással szólítsanak. (Ha sötétbőrü lennék, nézetem szerint ennél a pontnál kaptam volna az első pofont.) — Tudni akarjuk, hogy mit csinálsz itt. — Sétálok. — Miért éppen itt? — Mert éppen itt van kedvem sétálni. — Ebbe a városba való vagy? — Nem. — Hová való vagy? — Los Angelesbe, ha tudjátok, hogy az hol van. (Második pofon.) — Ne légy túl okos (don’t be too smart) és mutasd az igazolványodat. — Megmutatom az igazolványomat, de először tudni akarom, hogy egy békében sétáló, senkinek nem ártó polgárt milyen jogon és milyen alapon faggattok nyílt utcán? (Harmadik pofon.) — Azért, mert ezen a környéken az utóbbi időben több betörés történt és telefonon jelentették, hogy gyanús idegent láttak ebben az utcában. — Ti láttok valami gyanúsat rajtam? — Nem, de idegen vagy ezen a környéken. — Én amerikai polgár vagyok és sehol az Egyesült Államok területén nem vagyok idegen. Még itt Washington államban sem. — Rendben van, mehetsz tovább. — Mielőtt tovább mennék, szeretnék valamit most én kérdezni. — Halljuk. (Let’s hear it.) — Annak, aki telefonált, megmondtátok és ha nem, meg fogjátok mondani, hogy ha valaki az utcájában sétál, az még nem teszi “gyanússá” az illetőt? — Joga volt a rendőrségre telefonálni. — Persze, de nekem is jogom van sétálni, nemde? — Igen, jogod van. — Minden rendőri beavatkozás nélkül, nemde? — Meg kell értened, hogy mi a kötelességünket teljesítettük. A betörések miatt izgulnak az emberek és félnek, ha idegent látnak. — Vehetem ezt úgy, hogy bocsánatot kértek az ok nélküli molesztálásért? (Negyedik pofon.) — Vedd, ahogyan akarod... A beszélgetés ezzel véget ért. A két rendőr eltávozott és én sétáltam tovább, — némi célzattal néhányszor fel és alá ugyanabban az utcában. Mint mondtam, ha sötétbőrü lennék, legalább négy pofont kaptam volna “szemtelenség” címén, vagy nem akartam “kooperálni”, avagy mert “ellenszegültem” a rendőrségnek. Miután nem vagyok sötétbőrü, a rendőrök nem bántalmaztak, nem tartották szemtelenségnek, sem ellenszegülésnek a viselkedésemet és úgyszólván “exkuzálták” magukat, amikor távoztak. Közben azt is elfelejtették, hogy igazolványt nem mutattam és ezzel kötelességmulasztást követtek el. Úgy viselkedtek a végén, mintha örültek volna, hogy megszabadultak egy kellemetlen pasastól. A négy feltételezett pofonról való véleményem persze nagyon elnéző, mert nagyobb a valószínűség arra, hogy ha történetesen néger “idegenről” lett volna szó, akkor nem is egy, hanem három, vagy négy rendőrautó száguldott volna a fehérek által lakott negyedbe és a négert — minden beszélgetés helyett — egyszerűen bevitték volna a rendőrségre kihallgatásra. A vallatás előtt kikutatták volna, hátha fegyvert (legalább is zsebkést) találnak nála, ami elegendő ok lett volna bebörtönzésre. Ha azután ilyen néger pontosan úgy beszélt volna a rendőrökkel, mint én, akkor a pofonokat esetleg rúgásokkal vegyitett ökölcsapások helyettesítették volna és a végén — amikor kiderül, hogy az illető ártatlan, még csak nem is gondolt rosszra — elengedték volna minden “exkuzálás” nélkül. A rúgásokat, ökölcsapásokat vihette volna magával —, emlékbe, emlékeztetőnek. Ez a dolgok “rendes” menete északi, keleti és nyugati államokban. A déli államokban “talán” napokig fogva tartották volna a csúnyán összevert négert, akinek ily esetben még örülnie kell, hogy ilyen “olcsón” megúszta a dolgot. Mert lehetett volna rosszabb. Sokkal rosszabb! Mindig voltak, ma is vannak és — sajnos —• még lesznek sokáig olyan fehérek, akik egyszerűen nem tudják néger, mexikói, vagy portorikói helyzetébe képzelni magukat és nem is kutatják, hogy van-e alap arra az állításra, hogy a fehérek és a színesek “egyforma” bánásmódban részesülnek. Az ilyen embereknek nem fáj a MÁS feje és nem tudják, hogy VALAMENNYIÜNK kötelessége küzdeni az igazságtalanságok ellen, tekintet nélkül arra, hogy KIK követik el az igazságtalanságokat és KIK AZOK, akik ellen azokat elkövetik. : APRÓSÁGOK i i ► ^ < ► Kovács Erzsi rovata < . A A --4^,—A I Csodálatos angol találmány Lapunk december 24-i számában olvasom, hogy az angol tudósok feltaláltak egy HANGULAT-SZABÁLYOZÓ KIS MASINÁT. Azt írják, hogy az ember természetét befolyásoló hangulatokat parancsszóra lehet szabályozni. Hát honnan tudták ezek a tudósok, hogy én ilyen masina után kutatok évtizedek óta? Hogy az a Jósiten áldja meg őket mind a két kezével. Mindössze az emberi agyon egy kis áramot kell átvezetni, amit meg sem érez az illető. Hát van ennél gyönyörűbb dolog? Engem már áram nélkül is felvillanyozott maga a gondolat. Nagyon egyszerű az egész: “Ha az áramot a homlokon elhelyezett pozitív pólustól a lábra erősített negativ pólus felé vezetik, az illető nyomban derűs, beszédes élénk hangulatba kerül. Ha viszont megváltoztatják az áram irányát és a negatívtól a pozitív pólus felé irányítják, az illető zárkózottá, rosszkedvűvé, komorrá lesz.” És mindehhez egy kis 15 voltos elem szükséges, amit könnyűszerrel a zsebében viselhet akárki. Erre a kis masinára — már előre bejelentem — én leszek az első kosztümer. Csak azt kell még megtanulni, mi az a pólus. Ha megkapom a masinát, két kapcsolót teszek rá, az egyikre ráírom, hogy: DERŰ, a másikra meg: BORÚ. Ha behunyom a szememet, már el is képzelem csodálatosan derűssé vált életemet. Természetesen nem magamnak venném a masinát, nem vagyok olyan önző. Kifundáltam én már, hogy nem nekem kell azt hordani, mégis én leszek derűs tőle. A férjemet szeretném egy ilyen kis készülékkel meglepni. Egy kis pólus a fejére, egy kis pólus a lábára, egy kis elem a zsebébe és a békés, gyönyörű házasélet biztosítva van. Mondjuk, hogy moziban voltam és nem volt időm vacsorát készíteni. Oda teszek az asztalra egy kis nyeszlett túrót, egy kis tegnapi kávét, bekapcsolom a “DERÜ”-t és a kedves rögtön “derűs, beszédes, élénk” hangulatba kerül. Persze ez arra is alkalmas, hogyha a drága nagyon ugrándozik és ide-oda szaladna szórakozni, csak ráteszem a “BO- RU”-t és olyan zárkózott, komor lesz, hogy nem lesz kedve a házból kimenni. Nagyon kérem a kedves szerkesztőséget, hogy ahonnan a hirt vették, rendeljenek meg nekem egy ilyen kis masinát. Csak el ne feledjék megkérdezni tőlük, hogy mi az a pólus, nehogy fordítva csináljam a hangulatot. ELLENTMONDÁS, EGY HÁTRALÉKOS ELŐFIZETŐI CSIPETEK JÓSLAT Hire kelt: Csőmbe Párizsba készül, ott De Gaulle elnökkel dolga van. Repültem én is halogatás nélkül, hogy láthassam Csombét biztosan. Csőmbe hollétét mély titok fedte, előttem azonban nincs titok, s most itt állok Csombéval szemtől-szembe, ő bámul, amikor rányitok. Én: — Nézze, Csőmbe, én nem vagyok jenki, se angol, se belga, se francia, a szobából azért ne menjen ki, valamit meg kell tudnia. Én jós vagyok. Jövendőmondó, és amit mondok, teljesedik. Szavam nem üres térben kongó, jóslatom lesi egész Kongó, nyújtsa hát ide mancsait. Ő: Nyújtom, az istenit a fejednek, jót jósolj, különben jajj neked! Olyasmit, ami örömet szerezhet, és ne nyakam nézd, a tenyeremet! Én (szintén tegezve): Örömet jósolok. Csőmbe, örömet, az öröm napja nincs is messze. Látom, te Csőmbe, még magasra viszed, várja is a világ epedve. Látom, Csőmbe, amint állsz egy széken és a nép ujjongva körbevesz. A széket kihúzzák alólad szépen, hogy kötélen vigan lengedezz. A nap az öröm napja lesz. Ordított ekkor Csőmbe rémeset, és látom, felém már több rendőr szalad. Na — gondolom — ebből még baj lehet, Pucc tovább, mert igy lesz okosabb. A futást ne tessék félelemnek vélni, csak jóslatomat akarom megélni. MARTIN STONE i>" Mátéfalvától a Dunántúlig” címen Földi István, a dombóvári ‘Gőgös Ignác’ gimnázium igazgatóhelyettese 10 évi gyűjtőmunka után megírta a Bukovinából Baranya, Bács-Kiskun és Tolna megyébe települt székely-csángók történetét. • • • u* * A kecskeméti "cigányváros" putrijai rövidesen csákány alá kerülnek. A város bontott anyaggal, az Országos Takarékpénztár hitellel segíti a cigányokat a lakásépítésben. Az első lakóházat a nyáron adták át, novemberben pedig ismét 32 cigány- család költözhetett rendes lakásba.
