Amerikai Magyar Szó, 1965. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1965-01-28 / 4. szám
Thursday, January 28, 1965 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD SULZBERGER UR ÉS A SZÓLÁSSZABADSÁG A napokban elhunyt Londonban T .S. Eliot, amerikai születésű költő, a 20-ik század angolszász irodalmának egyik jelentős alakja. Eliot úttörőnek számit az amerikai és angol költészetben, verseivel uj, modern hangot vezetett be a költészetbe akárcsak, mondjuk, Rimbaud vagy Verlaine a francia, vagy Ady a magyar költészetbe. Ám a hasonlatosság Eliot és a fentiek között csak az uj formában, az uj hang bevezetésében áll fenn. Amig Rimbaud, de különösen Ady az uj hangot. eszközül használta fel arra, hogy népét felrázza, mozgósítsa a nemzeti és társadalmi haladásra, addig Eliot elzárkózott a külvilágtól: csaknem minden versét a pesszimizmus, életuntság jellemzi. Eliot-ot a progressziv amerikai írók kimondottan reakciós költőnek tekintik. Nem véletlenség tehát, hogy a New York Times tulajdonosának fia, a nagy világlap egyik rovatirója, C. L. Sulzberger, a lap vezércik-oldalán közölt megemlékezésében jóformán emlités nélkül hagyta Eliot költészetét, ellenben kiragadta e reakciós Írónak egyik legrekciósabb kijelentését és azt tárta az amerikai nagyközönség, de különösen az amerikai irók elé követendő példának. Eliot egy alkalommal azt irta (vagy mondta) Sulz- bergernek, hogy az ő véleménye szerint iróember- nek nincs joga politikai vagy irodalmi kérdésekbe beavatkozni! “Tudatában vagyok annak—irta egy alkalommal Eliot Sulzbergernek —, hogy bizonyos társadalom- tudósok és államférfiak kimondottan rosszalják az amatőrök beavatkozását.” Sulzberger nem csinált titkot abból, hogy kikre gondolt, amidőn Eliot e kijelentését idézte: “Olyan korban élünk, amidőn az értelmiségiek, mint például Bertrand Russell vagy Sartre, gyakran nyilatkoznak és befolyást fejtenek ki olyan kérdésekben, amelyekhez semmit sem értenek." “Természettudósok, politikai tudósok gyakran jogot vesznek maguknak ahhoz, hogy kormányuk katonai stratégiáját kritizálják. Regényírók, zenészek, festők gyakran jogcímet találnak arra, hogy nyilatkozzanak politikai és diplomáciai kérdésekről.” Az ember alig hisz a szemének, amikor a fenti kijelentéseket olvassa. Szinte felmerül a kérdés, hogy józan volt-e az iró, amikor e hihetetlen kijelentéseket megtette? Csak a fasiszta diktátorok írásaiban lehet ezekhez hasonló összesüritett reakciós világnézetet találni. Nem mást állit Sulzberger e két mondatban, mint azt, hogy az értelmiségieknek nincs és ne legyen joga véleményt nyilvánítani társadalmi vagy politikai kérdésekben, hogy életünket, embertársaink életét érintő kérdésekben csalhatatlannak kell tartanunk a politikusok, az ‘államférfiak’ intézkedé seit. És természetesen, ha az értelmiségieknek, az Íróknak, művészeknek nincs joguk a véleménynyilvánításhoz, akkor az átlagos polgárnak nyilván ezerszerte kevésbé van joga. Sulzberger hallatlan, romlott, szégyenletes érvelését egy gyermek darabokra tudja tépni. Az a tény, hogy Sulzberger pontosan két világhírű liberális írót említ névszerint, kezdettől fogva elárulja, hogy ő nem annyira a véleménynyilvánítás, mint a haladó szellemű véleménynyilvánítás ellen van. Hiszen ő maga szintén nyilvánít véleményt, nap-nap után, lapja hasábjain. Nap-nap után ad tanácsot kormányának, hogy milyen stratégiát használjon Vietnamban, a Kongóban, Berlinben, stb. Neki és más, hasonló reakciós szellemű Írónak nyilván istentől adott joga van tanácsot osztogatni és kritizálni. Csak a Russellek és Sartre-ek azok, akik “semmit sem értenek a kérdésekhez” és akiknek “kuss” a véleménynyilvánításhoz! Sulzbergert és — miután köztudomású a Times és a State Department szoros kapcsolata — külpolitikánk vezetőit nyilván nagyon kényelmetlenné teszik az egyre erőteljesebb kritikai hangok a vietnami “őrült háború” és külpolitikánk számos más veszedelmes megnyilvánulásai ellen. Nem kell az embernek lángésznek lenni ahhoz, hogy megértse, kikre gondolt Sulzberger a sorok között, amidőn természettudósokra, politikai tudósokra, zenészekre, festőkre tett célzást, mint olyanokra, akik jobban tennék, ha befognák a szájukat. Az amerikai atomtudósok nagy többsége határozottan elitéli, vagy legalább is roppant aggodalommal tekinti Washington atombombás politikáját. Az Oppenheimerek, a Szentgyörgyiek, a Szilárdok következetesen jogcímet — emberi, lelkiismereti és polgárjogi — jogcímet találtak és vettek maguknak ahhoz, hogy aggodalmaikat nyilvánosságra hozzák. Pablo Casals, a világ egyik legnagyobb zenésze, nyíltan kijelentette, hogy addig, amig a fasiszta zsarnok: Franco él, nem teszi lábát imádott szülőhazája, Spanyolország földjére. De a mi generálisaink nap-nap után ledérül ölelkeznek a spanyol nép elnyomójával! Mennyivel kényelmesebb volna életük, ha Casals befogná a száját és nem szólna hozzá olyan kérdésekhez, amelyekhez “nem ért”! Éppúgy szeretnék Sulzberger ur és washingtoni barátai, ha olyan természettudósok, mint a kétszeres Nobel-dijas Linus Pauling szintén hallgatna, mint a szarvasgomba a fűben, amidőn a Pentagon lángeszei a vietnami háború kiterjesztését kotyvasztják. Szégyelheti magát Sulzberger ur! Aki ilyen kijelentést mer és képes tenni, az arról tesz tanúbizonyságot, hogy nem érti és nem becsüli meg sem saját hazája, sem az egész müveit emberiség történetét. Ugyan hogyan alakult volna az Egyesült Államok története, ha olyan irók, mint Tom Paine, William Lloyd Garrison, Harriet Beecher Stowe stb., stb. nem írtak, nem nyilatkoztak volna olyan kérdésekben, amelyekhez koruk Sulzbergerei szerint “semmit sem értettek.” Ugyan mit vesztett volna Lengyelország, ha Mic- kievic, legnagyobb költőjük, gyáván meglapult volna, ahelyett, hogy sikraszállt népe szabadságáért! Vajon hogyan nézne ki ma a magyar nép történelmének legragyogóbb fejezete az 1848—49-iki szabadságharc, ha Petőfi Sándor nem vett volna jogot magának ahhoz, hogy véleményt nyilvánítson, hogy lángoló verseivel népét a reakció zsarnoksága ellen mozgósítsa? A francia nemzet egyik legnagyobb szégyenét, Dreyfus példátlan meghurcolását, bebörtönzését egy ü'ó, Emile Zola “illetéktelen beavatkozása” mosta le történelme lapjairól. A “szakértők”, az “államférfiak” Franciaországban és számtalan más helyen és alkalommal képesek lettek volna a leg- szörnyübb igazságtalanságok végrehajtására, ha a nép lelkiismerete, vezérelve a Zola és a hozzá hasonló megfélemlithetetlen és megvesztegethetetlen laikusok által, idejében le nem leplezte volna őket. Befejezésül csak annyit, hogy Jézus Krisztusi szintén a “szakértők” és az “államférfiak” Ítélték el és feszittették meg. Vajon Sulzberger ur, ha történetesen abban a korszakban élt volna, akkor is eltanácsolta volna az írástudókat a tiltakozástól? Figyelő *"*t^AT^ftiAfiftA/WUWWW>fiAAAnAAfiAAflAAAAAAAAI» NZ ELNÖK FELAVATÁSA ÉS BEKÖSZÖNTŐ BESTÉBE Az elnök felavatási ünnepsége minden eddigit felülmúló, hollywoodi stilusu, szenzációt keltő látványosság közepette folyt le. Mind az ünnepség megrendezői, mind a televízió és hírszolgálati programok felvevői és bejelentői kitettek magukért. A N. Y. Times egyik riportere megjegyezte, hogy “a rikítóan zajos hangulat jobban beillett volna karniválnak, vagy újévi futball-beköszöntőnek. Azonkívül, hogy bemutatta, mit tud az ország szenzációs parádék megrendezésében produkálni, kevés köze volt az alkalom ünnepélyességéhez, vagy az ország történelmi múltja dramatizálásá- hoz.” Ezektől függetlenül, maga a felavatás méltóság- teljes és megható volt. A Warren főbíró által végzett felesketés után Johnson elnök beköszöntő beszédében, a szokásos frázisok és szentimentális szólamok mellett bölcs gondolatokat is kifejtett, melyeket érdemes megszívlelni. Az elnök többek között azt mondta, hogy ha a nemzet az igazságot tartja szem előtt, akkor: “Ebben a kincsekben gazdag országban, nem lehetnek reménytelen nyomorban élő családok, vagy a bőség földjén éhező gyermekek. A gyógyító csodák országában nem szabad, hogy szomszédaink minden ápolás hiányában szenvedjenek és meghaljanak. A tudósok és a fejlett tudomány országában a fiataloknak meg kell tanulni írni és olvasni.” Az igazság azt is megkívánja, mondotta az elnök, hogy az amerikai nép gondoljon arra: “ha bárki megtagadja polgártársát azzal, hogy ‘az ő bőrszíne más, mint az enyém’, vagy mert ‘nézetei szokatlanok és különböznek az enyéimtől’, abban a percben megtagadja Amerika szellemét.” Az elnök tovább fejtegette ezt a gondolatot és megállapította, hogy ezeknek az alapelveknek a megszegése “az igazi ellenségünk.” Majd hozzátette: “Mielőtt még a jelen generáció letűnne a szintérről, ezt az ellenséget nemcsak meghátrálásra kényszerítjük, hanem teljesen legyőzzük.” Johnson elnök filozófiai elmefuttatásokba is bocsátkozott, amelyekben gyönyörűen kifejtette a béke és az emberi testvériség eszméjét: “Mind egyforma utasai vagyunk ennek a parányi földnek. Az idők végtelenjében mindegyikünknek csak egy pillanat jut, amit társainkkal együtt tölthetünk. Milyen hihetetlen, hogy ebben a pillanatnyi, múlandó létben gyűlölködünk és egymás elpusztítására törekszünk, amikor elég lehetőség van arra, hogy mindazok, akik nem mások felett akarnak uralkodni, a természet meghódítására törekedjenek. A világ elég nagy ahhoz, hogy mindenki a saját módján keresse a boldogságot.” Filozofálásában az elnök Amerika célkitűzéseire is kiterjedt: “Nemzetünk célkitűzései világosak. Nem kívánunk semmit, ami másoké. Nem akarunk embertársainkon felülkerekedni, hanem azt akarjuk, hogy az emberiség kerekedjen felül a nyomorúságon és az elnyomatáson.” Nagyon szép gondolatok ezek, de amikor arra gondolunk, hogy mik mennek végbe amerikai beavatkozással Vietnamban, Laoszban, Kongóban és másutt, akkor ez a ragyogó kijelentés fakó, üres frázissá válik. A külföldi beavatkozásokban résztvevő amerikai katonaság szerepét csak futólag és elvont allegóriákban említette meg az elnök, mini amire a “szabadság védelmének érdekében” szükség van. A felavatási szertartás után az ünnepségek tovább folytatódtak. Később a nap folyamán és este az elnök és az alelnök, családtagjaikkal, a kormánytagokkal és meghívott vendégekkel még 6 különböző bálon és fogadtatáson vett részt. Minden ul a Savoy Manorba vezet vasárnap február 7-én! A newyorki lapbizottság nagy munkában van: készülődik a nagy Kampány-nyitó bankettre, február 7-én vasárnap 1 órakor a bronxi Savoy Ma- norban (120 E. 149 St.) A bizottság felkérte a bronxi műkedvelő kört, hogy készítsen szép programot erre az ünnepi alkalomra. A műkedvelők szívesen eleget tettek a felhívásnak és máris folynak a próbák. A Marko- vits házaspár egy kedves páros jelenettel lép fel, Dattler és Reich munkástársak ugyancsak páros jelenet előadására készülnek. Ezenkívül Reich Arthur szavalni fog és kilátás van arra, hogy a szép hangú Mihályi Gyula magyar nótákkal szórakoztatja a vendégeket. A rendező bizottság finom ebédről gondoskodik: lesz finom sült csirke, mindenféle jó körítéssel. ice cream, kávé és jó sütemények. Ezenkívül minden asztalon lesz jó bor, és mindez csak $3.75-be kerül személyenként. Fontos, hogy mindazok, akik részt kívánnak venni a banketten- ázonnal rezerválják helyüket. Számítunk arra, hogy a newyorki lapolvasók ég lapbarátok szépszámmal jelennek meg a február 7-i banketten és igy mindenki részére biztosítva van a jó hangulat és a kellemes társaság. Rezervációt elfogad a lap kiadóhivatala, telefonszám: AL 4—0397. LEGYÜNK OTT MINDANNYIAN FEBRUÁR. 7-ÉN A SAVOY MANORBAN! KIOLVASTAD A LAPOT? ADD TOVÁBB! MAS IS TANULHAT BHLÓL E< 3 A/wem KAI r ./jfciqrifctr' 0^0^ Published every week by Hungarian Word, Inc. 130 East 16th Street, New York, N. Y. 10003. Telephone: AL 4-0397 Ent. as 2nd Class Matter Dec. 31, 1952 under the Act of March 2, 1879, to the P.O. of New York, N.Y. Előfizetési árak: New York városban, az Egyesült Államokban és Kanadában egy évre S10.00, félévre $5.50. Minden más külföldi ország- ^^tpggg^84 ba egy évre 12 dollár, félévre $6.50 • !iíí9n 9ftelq g9m jlogßaju ödtélsl xovleri ríéllob OLUllénovon sá -9«ik .ríéllob i9s9sil iiby.Io svlimésaalad Jo lloJi.o
