Amerikai Magyar Szó, 1965. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1965-04-01 / 13. szám
Thursday, April 1, 1965 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 27 Varga Domokos: A HATODIK ANNAK idején, mielőtt összeházasodtunk, én riasztgattam a párom féltréfásan azzal: úgy jöjjön hozzám, hogy akkor sok gyereket kell szülnie. Én nem akarok egykét, se kettőkét. Alig volt tizenhétéves, próbálatlan, törékeny gimnazista lány. Azt se bántam volna tán, ha megrémül és elfut — hisz hogy is lenne még asszonynak való? Öt azonban bántotta, hogy nem bizom benne. Szül ö nekem, ne féljek, egy regimentet. így évődtünk könnyű, szerelmes sziwel, és magunk se tudtuk, milyen halálos komolyan. Nekem akkor sejtelmem se volt, micsoda erős lélek lakik abban a kis kölyökleányban. Hogy fogja majd ő a pártját az első perctől kezdve mindegyik picinek nem ismerve alkut felőlük még gondolatban sem. Egy gyerekünk se volt, amelyik ne érezhette volna már ilyenkor a vérerek, idegpályák, áramló nedvek titkos híradásaiból, hogy örömmel várják a világra. Különben elég könnyen hordta őket. Meghálálták, hogy jó sziwel van hozzájuk, nem gyötörték rosszullétekkel, hányásokkal, gyöngeségekkel, formásnak hagyták az arcát, hamvasnak a bőrét. Asz- szonvok meg is kérdezték néha utazás közben, még mikor a legkisebbet hordta is: — Ugye, az elsőt várja, kedves? — Ott állok mellette, szeretném, ha megelégedne egy fejrázással vagy “nem”-mel, de őneki nincsenek ilyen aggályai. Boldog mosoly- lyal vágja ki: — A hatodikat. — Csak nem? Igazán0 S néznek rá, ki ámuldozva, ki szörnyülködve. Meg félszemmel rám is, micsoda férje lehet ennek. A GYEREKEK is észreveszik persze, milyen “kövér” az utóbbi időben. Mondom nekik: — fessék szépen kitakarítani a szobátokat, összeszedni a kockákat, kisöpörni a tépett papirokat. Ne várjátok, hogy még ezt is szegény anyátok csinálja. Petyó megkérdi: — Mert neki nagyon fáj a hasa? — (Hallotta biztos, hogy a derekát fájlalta, s ö igy értette). — Igen — mondom —, már annyit dolgozott és hajladozott miattatok, hogy egész megdagadt neki. Nem mintha ezt elhinnék. Tudják ők jól, miről van szó. — És az a kisgyerek is mindig rúgja, ugye? — Az is ám. Még az a szerencse, hogy nincs a lábán cipő. Ez jó, ezen el lehet fantáziálni. Hogy mi lenne, ha volna. Azzal rég tisztában vannak, hogy az időről időre megjelenő uj kistestvérek honnan kerülnek elő. Anyja mindig bemegy a kórházba, s ott a doktor bácsi kikulcsolja neki. Világos. Türelmetlenkednek is néha, mikor megy már. Hisz múltkor is Ígérte, ha jók lesznek, nemsokára hozza nekik az igazi siróbabát. Lássuk hát. De már mi se értjük, milyen soká késik. Rég betöltötte a kilenc hónapot. — Jól mondtad — ugratom anyját —, hogy úgy rug, mint egy kiscsikó. Az is lesz, meglátod, azért születik tiz hónapra. A gyerekek meg fognak veszni örömükben. 1956 decemberében volt ez. MÁSNAP éjjel jelentkezett a gyerek. Fogas már nem járt, taxi se, a kimenési tilalom miatt. Mentőautót kellett hivni. Azt hittük, már az se jön. Nyugtalan, nehéz éjszakája volt a városnak. Itt-ott lövöldöztek. A gyerekek aludtak, mi felöltözve járkáltunk a szobában, egyre idegesebben. Már tizpercenként jöttek a fájások. Hatodik gyerek. És ha egyszer útban van, nem vár. El kellett volna indulni inkább gyalog. De már az is késő, a hegytetőtől le a János kórházig, teljes sötétségben, hisz az utcai lámpák sem égnek, s az ut havas, csúszós — lehetetlen. S akkor mintha valami zúgást hallanánk oda- kintről. Kinyitottam az ablakot. Igen, itt a mentőautó! Több mint másfél óriáig tartott, mig felértek. Nem mertek a főútvonalon, az Istenhegyi utón jönni, mellékutcákon kanyarogtak, és elakadtak közben. Felsegítem anyját, utána én is fellépek. Azonnal rámszólnak: Tessék kérem leszállni! Nem lehet. Magyarázok, könyörgök, pénzt kínálok, hiába. Az ápoló már ingerült. — Nem érti, hogy a felesége érdeke?-Ha feltartóztatnak, baj lehet. Erre rámszól anyja, csendesen: — Menj csak! Vigyázz nagyon a gyerekekre. Aztán elindul vele a kocsi, s én dideregve bámulok utána, a vaksötét, fagyos éjszakába... A pici, mint másnap reggel megtudtam, még hajnal előtt meglett. Nem is lett kiscsikó. Eleven, kis szőke lány lett: Kismagdus. Mikor bementem koradélelőtt a kórházba, anyja már vidáman feküdt az ágyban, egy kicsit se volt sápadt, soha még szülés után ilyennek nem láttam. — Jaj, de jól nézel ki. Neked mindig szülni kéne . Másnap délután, a hivatalos látogatási időben Kismagdust is megmutatják a csecsemőszoba üveges ajtaján keresztül. — Hogy tetszik? — kérdi anyja, mikor visszamegyek hozzá. — A többi még csúnyább volt — felelem diplomatikusan. — Ez is nagyorru, de nem annyira. — Ne viccelj már — mondja. (Hol magáz, hol tegez.) — Hisz ez egyszerűen gyönyörű. Tudom én, persze, hogy ezt kellett volna mondani, de ha nem jön ki a számon. Neki könnyű, ő annak látja. Erre is csak egy anya szeme képes. ÖT-HAT nap múltán a nagyobb testvérei is találkoznak aztán vele, de már odahaza. A kórházba ők nem jöhetnek be, be ne hurcoljanak a szülészetre, a picik közé valami gyerekbetegséget. Anyja ezt a szűk hetet is alig győzte mindig kivárni, hiába veszekedtem vele. — Maradj még — kérem most is, már-már könyörögve. — Nyolc napig nyugodtan maradhatsz. Otthon nem lesz egy perc nyugalmad. — Nem lehet — közli csaknem derűsen. — Már szóltam, és holnap reggelre ki is Írtak. Gyere értem minél korábban. De otthon ne hagyd nekem a pólyát és a babaruhákat! Ezt mindig külön a telkemre köti Petykó születése óta. Mert mikor vele készült haza, úgy mentem le értük szórakozottságomban, hogy csak egy aktatáska volt nálam, néhány füzettel. — A holmi hol van? — kérdezte ijedten. — Miféle holmi? — Hát amiben a Pétert hazavigyük. — (Akkor még nem tudtuk, hogy ő Petyó.) — Jaj, azt el is felejtettem. A Tétényi úti kórházban történt ez, mi meg akkor már fent laktunk a hegyen. Másfél óra oda, ugyanannyi vissza. Kínomban azt javasoltam: göngyöljük be a csöppséget anyjának valami ruhájába és tegyük az aktatáskámba. Csudálkoznak majd kicsit az emberek, de hát mindegy. Otthon aztán úgyis mindjárt rendesen bepólyáljuk. Nem sokszor láttam anyját kikelni magából, de akkor igen. Éktelen dühös lett. — Megőrültél? Aktatáskába gyereket? Hát azért szültem? Menj innen! Menj haza! Menj, ahova akarsz! Nem hallod? Majd mi Bogyival elintézzük. Vidd azt az aktatáskát! Vidd innen! Bogyi, a testvérnénje, aki szintén épp ott volt, ő csillapította le nagynehezen. Hagyjon engem, a férfiak mind üyen maflák. Ő ismer egy családot, itt laknak nem messze, nemrég nőtt ki a gyerekük a pólyából, azok biztos kölcsönadják, ami nekünk kell. Most mindjárt elmegy érte. Én is velementém. A pontos címüket, sajnos, nem tudta, legalább egy órába telt, mire megtaláltuk őket és szerencsésen visszatértünk. De én még akkor is a kabátom alá dugtam az aktatáskát, meg nem lássa anyja, el ne fogja megint az indulat. Máskor aztán vittem is magammal a holmit pontosan. Anyja nagy passzióval pólyálgatta be a picit, én aztán megfogtam, a bal karommal jól alátámasztva, le ne lógjon a feje, meg ne roppanjon valahogy a dereka, hisz olyan kis törékenyek ezek — s mentünk haza. Egy kicsit olyanforma büszkeséggel és félsszel, ahogy a macska viszi a ház elé titokban szült kölykeit, mikor már kinyílt a szemük: milyen lesz vajon a fogadtatás? ANDRIS szegény sokat sirt annak idején Petyó miatt, mikor beállítottunk vele. Ö is még csak másfél éves múlt, s nagyon a lelkére vette, hogy már nem egyke, idehoznak egy idegen kisgyermeket, amelyik folyton ordít és becsinál és mégis szeretik, pedig őrá hogy haragszanak érte. S ő nyújtogathatja a karját és rimánkodhat: “embe! embe!” (vagyis ölembe, ezzel kéredzett fel mindig), anyja mégis amazt veszi fel és pátyolgatja és szoptatja, s amikor ő is oda akar furakodni melléje, haragos szóval kergeti el — egy érzékeny kis kölyöksziv hogy is tudna ilyesmit megérteni? De most ő rohan legelői, mikor benyitunk és lelkendezik: — Anyja! Anyja! Elhoztad a Kismagdust? — Akkor meglát a háta mögött engem a picivel, szalad oda, anyját meg se csókolja, és már ott nyüzsög a nyomában a többi is, egyik a nadrágomba, másik a kabátomba, harmadik a karomba kapaszkodik és rángat és kiabál, hogy mutassam a babát. Az ajtót még be se tudtam csukni a hátám mögött, dűl be a hideg. Berúgom gyorsan a sarkammal és sietek beljebb, vonszolom őket magam után, és alig bírom torokkal: ‘Várjatok már na, majd odabent!” Végre nagy nehezen bevergődünk a fütött szobába, s ott kitakarom az arcát, a karjait: “Na, itt van, nézzétek!” Egyszerre elcsöndesednek. Nézik szótlanul a kis jövevényt. A gyufaszál ujjait, csöpp száját, nici gombszemét, pihés haját. Őt várták. De furcsv, Aztán lassanként megint megjön a szavuk. — Ez még nem tud beszélni? — kérdi Kisdombi. — Dehogynem. Majd meghalljátok. Mindig azt kiabálja: Hovááá? Hovááá? — De igazából!? — Igazából még csak töri a fejét, mit is mondjon, majd ha megszólal. Érdeklődve nézik, hogy töri. — Olyan kicsi feje van! — Nektek is ilyen volt és hogy megnőtt. Meg a kezetek is, nézzétek! Hasonlitgatják, hogy csakugyan, mennyivel nagyobb az övék. Andris közben odanyul egy ujjal a picinek a tenyeréhez, megcsiklandozza, mire az becsukja a markát. — Megfogta az ujjamat! Meg tudja fogni. S majd kibújik a bőréből örömében. A LEGNAGYOBB izgalom azonban akkoriban támadt köztük, mikor Pannit hozta haza anyja, még másfél évvel ezelőtt. Addig abban a naiv hitben éltek, hogy minden emberi test az övékéhez hasonló szabású. S egyik fürdetéskor véletlenül meglátják, hogy nem igy van. Négy fiú után az első lány. Nem csuda, hogy első meglepetésükben eszeveszett üvöltést csaptak. — Nincs is fütyülője! Nincs neki! Anyja, mért nincs a Panninak? — Mert lány, lányoknak sose volt. — És ha fiú volna? — De hát látjátok, hogy lány. Ti fiúnak születtetek, ő meg lánynak. — Anyja te is lány vagy? Hetekig forgatták a fejükben ezt a problémát. Addig nem tehettünk okosabbat, mint hogy minden hűhó nélkül felelgettiink a kérdéseikre. Hadd lássák, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga. Hisz azt úgyis az idegeikben érzik, hogy egyben a leg- csudálatosabb is. Az ő életük titka is itt lappang. Két ellentétes pólus közt szikra csapott ki — ebből lettek. Két parányi sejt egyesült és az az egy sejt — melyben már ott égett az uj élet — megint szétvált ketté, majd néggyé, nyolccá, tizenhattá, milliárddá: az ő kezükké, lábukká, törzsükké, fejükké, ránkvillogó kék vagy fekete szemükké. Abban az egy sejtben már mindenestől benne voltak. Ezer ősük minden örökségével, mely rájuk szállt áldás és átokképpen, s az ő jövendő egyéniségük egész tervével, milyen lesz a csontozatuk, a termetük, a fejük formája, a hajuk színe, milyen az arcberendezésük, milyen a lelkialkatuk. EL-ELTÜNŐDÖM néha: mi teszi egy apa, egy anya gyerekeit annyi félékké? Az egyének is mind élesen elütő jellemek, hiába keltek és nőnek egy fészekben. Valamikor arra is gondoltam: a szülők egymáshoz való pillanatnyi viszonya, olcsó vágya, langyos unalma, mély szenvedélye, teljes egybeforrottsága, zaklatott küszködése, fájó kielégületlensége, gyötrelme vagy boldogsága, vagy e kettő közötti, ki tudja, milyen különös érzelem ölt testet egy-egy gyerekben és adja meg egyéniségének alaptónusát. Ez igy biztos nem igaz. De az talán mégsem véletlen, hogy az első fiunkban, Andrisban válik még leginkább széjjel és harcol egymással anyja természete és az enyém, érzések és akarat szeszélyes hullámain hányódik-vetődik szegény feje, akár mi ketten annak idején. A többi gyerek sokkal harmonikusabb lény, s a lányok a leginkább azok: jóevők. jóalvók, már életük első napjai óta. Nem csatázik bennük két külön idegrendszer. Bál’ az ismerősök nemigen értik az ilyen különbségtételeket. — Ugyan már, hisz ezek mind egyformák. Ezer gyerek közül is azonnal ki lehetne válogatni őket. Változatok egy témára — jegyezte meg egyszer egy zeneszerző ismerősünk. Akadtak persze, akik sokallják is a változatokat. Kik komolyan, kik tréfásan. Némelyiket az ihleti meg, hogy hat testvéremről és azok számos gyerekéről is tudomása van. Egyik barátom szokta például kajánul emlegetni ezt a népi rigmust: "A polkolban van egy fa, minden ágán hat Varga; rázd meg isten azt a fát, hadd hulljanak a Vargák!" De minden ilyen viccelődés idétlen egy kicsit. Lehet, hogy nekem túl érzékeny erre a fülem, de sokszor egy-egy ártatlan megjegyzés is sérti, gúnyt vagy lenézést sejtek mögötte, egy tőlem idegen erkölcsi felfogás gőgjét, mely jámbor ostobaságnak, (Folytatás a 28.-ik oldalon)
