Amerikai Magyar Szó, 1965. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)

1965-04-01 / 13. szám

28 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, April 1, 1965 AZ ELSÓ LECKE ¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥ Majdnem harminc évvel ezelőtt Írtam meg első novellámat. A cime követlen volt és egyszerű: /x császár, Aurelius Hadriánról, Traján császár gyámfiáról, Svetónius kortársáról szólt. A novel­la, már mint maga a történet, a cirkuszban kezdő­dőit, Pompeja Plotina császárnő szökőkútjai mel­lett és Hadrián hadigályáján folytatódott, később elvezette az olvasót Martius Turbo ciprusi tábo­rába. írásom telve volt mély platonizmussal, Ana- tole France-tól tanult filozófiai érvekkel és szem­beöl tő volt hangom előkelősége. Ezzel egyidejűleg cimiró voltam a Monori Mag­nál. Hirdetés utján jutottam ide, félesztendős munkanélküliség után. Anyámmal és hét testvé­remmel nyomorogtunk, télikabátom még sohse volt, s ha jól emlékszem, akkor is lyukas volt a cipőm. Ezidőben már egyedül aludtam egy rozs­dás háromlábú vaságyon. Midennapi legfőbb igyekvésem, megírni naponta az ezer címet, mert ha nem... Négy pengőt fizettek ezer borítékért. A nagybirtokosok címtáráról repcemagot ajánlot- lottam vidékre. Nincs rosszabb címanyag a vilá­g-ón — elhihetik nekem — hisz írtam én már-ci- meket másutt is... Az a sok rang és cim... és a grófok olyanok, ha elfelejted például, hogy való­ságos belső titkos.... fel sem bontják a boríté­kot .. . Persze, most nem értik, hogy mi köze van a cimirásnak Hadriánhoz, a római császárhoz? Hisz éppen ezt akarom elbeszélni. Egyszóval Az Újság vasárnapi számában meg­jelent az Írásom. Váratlanul. Beküldtem a szer­kesztőnek és nyomban kiadta. Hisz oly kézenfek­vő volt a tárgy és a hang előkelősége, nemessége ... maga a történet akkor jutott eszembe a Mo­nori Magnál, amikor rájöttem arra, hogy az aszt­más Mayer bácsi kilopja megirt borítékjaimat a ládámból és a magáéba csempészi. Krausz cég­vezető pedig azzal fejezte be a csetepatét, hogy úgy kirúg... Szombat este volt. Az Oktagon minden lámpá­ja és neonja világított. Ott áltam az Odol-reklám alatt a járdaszigeten, a fényözönben, s kezemben remegett az újság. Beleszédültem a sikerbe. A friss újságból nyers festék szaga szállt felém, bóditóbb volt minden il­latnál. Ott az Odol-reklám alatt nyomtatásból te­kintett rám Hadrián császár gályás, illatos, szö­kőkutas világa. Az a nagy és előkelő világ, ame­lyet én álmodtam meg a nagybirtokosok címtára felett, Mayer bácsi mellett, a Monori Magnál. Mire hazaértem, már mindenki aludt, a mama is. Tercsi, Jóska, Poldi is... De én nem hunytam le a szemem. Egész éjjel Hadriánnal, Trajánnal, Cornéliussal, Pompeja Plotinával, s még néhány előkelő római úrral és hölggyel társalogtam a leg­választékosabb hangon, s lelkem velük szállt, a bordó bársonnyal bevont császári gálya nyomán, a krétai vizek felett. A mama hajnalban ébredt. Megszokta még him- zőlány korában, mert Óbudáról, a Lajos utcából gyalog kellett bejárnia Pestre, hogy mások kelen­gyéjére hímezze monogramját, s hullajtsa köny- nyeit. Ki veszi majd feleségül kelengye, hozomány nélkül... ? Tizenkét gyereket szült, kilencet fel­nevelt, hetet árvaságban, apa nélkül. Fáztunk, éheztünk.. . Forgót, raffialádákat és lombfürész- játékokat árultunk, zálogba vittük a párnát, a ci­hát .. . Hétéves voltam, s a szomszédok azt mond­ták, hogy okos vagyok. Szerettem a zálogház zsi­vaját, az alkudozást, a fonográfok próbálgatását... A mama felébredt hallottam motozását. — Hi az már fenn vagy? — kérdezte és mámo­ros szememben nyomban meglátta, hogy valami történt. — Mi van veled? — Nézd mama, nézd az újságot... az első no­vellám... látod... — Látom, — mondta és világoskék, élestekin- tetü szeme, mintha elhomályosult volna.. . Leült az ágy lábához, történetesen ahhoz, amely cson­ka volt... Vaskeretü szemüvegét magas homlo­kára tolta, s mint amikor teljes figyelemmel for­dult valami felé, mezítelen lábán kínzó bütykeit nézte. — Olvasd csak, — szólt felindultan. — olvasd! Mi a cime, a cim az nagyon fontos... —Cime: A császár. — A császár. — ismételte akadozva. — A csá­szár. .. Szóval egy uralkodó. Olvasd csak. — És erre a szóra egy rossz érzés indult el a szivemből. Olvastam. A mama hallgatott, merőn nézte visszeres lábát. A fórumjelenetnél, ahol Svetónius világosan megmagyarázta a lét forgandó voltát és Pompeja Plotina függőkertjéig kiséri császári barátját, a mama idegen hideg fénnyel rám emel­te nyílt, kék szemét. És mennél inkább magával ragadott hangom, képzeletem, ő annál jobban távo lodott tőlem... Hangosabban olvastam, mintha a hang elűzhette volna azt, ami közénk ékelődött, mintha ezáltal behatolhattam volna érzékeny szi­vébe ... — Ó Hadrián! — fordult Cornelius barátjához. — Ám, járj te is az istenek nyomán, kövesd Mars hadisten parancsait, vidd légiódat keletre, köves­se gályád a sirályszárnyu szél... De engem, csá­szári ur, barátodnak többé ne tekints... — fe­jeztem be zengőn az elbeszélést és merőn néztem a mamát. Hajlottan ült ágyam lábánál, anélkül, hogy akár egy percre is levette volna lábáról a szemét és hűvösen igy szólt: — Hogyis hívják azt az idegen urat. . . fiam?... — A császárt? — kérdeztem. — Azt a főszemélyt? — Hadriánnak. — Hadrián, Hadrián... — ismételte. — Szép .. . szép. De mondd csak fiam, miért nem irsz te nekünk ? — és metszőén rámpillantott.. . — Nekünk? Ki az a nekünk? — kérdeztem. — Nekünk, — mondta és a lábát nézte. — Ne­künk, megzitlábosoknak! — Azzal választ sem várva, feltápaszkodott és indult a konyhába, be­gyújtani. Most is látom ingó, öreg lépteit, szülés­től munkától megtört testét, hajlott hátát és a távolból hallom, amint neheztelőn mormolja an­nak az idegen, annak a vadidegen urnák a nevét: Hadrián.... Hadrián... Barabás Tibor Stephen Leacock: ITT A TAVASZ *★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★* ÉVRŐL ÉVRE fájdalommal tapasztalom, hogy a tavasz beköszöntével nagyon sok ismerősöm vi­selkedésében aggasztó rendellenességek mutatkoz­nak. A szomszédom is ezek közé tartozik. Télen egész nyugodtan viselkedik, kellemes, barátságos fickó. Igaz, néha-néha látom, hogy a hó alatt ma­tat, vagy fagyos gallyat tör le valami fáról, s hosz- szan vizsgálgatja, de e néhány momentumtól elte­kintve, a hideg évszak alatt viselkedése nagyjában és egészében normális. A tavasz azonban az én Természetbarátom visel­kedésében, mintegy varázsütésre, aggasztó zava­rokat okoz. Az olvadás pillanatától kezdve minden reggel megállít, és részletesen tájékoztat a növé­nyek, madarak és méhek állapotáról. Szenzáció- sabbnál szenzációsabb hírekkel áll elő — legalább­is ő annak gondolja, mert az arca csak úgy sugár­zik. Azt mondja: — Ma reggel láttam egy pintyet. — Nahát, tényleg?! — mondom én. — Tegnap délután láttam egy nyaktekercset — mondja. — Ne beszéljen — mondom én. Persze, fogalmam sincs róla, mi is az a nyaktekercs, s remélem, nem is lesz. Bármit is mondjon Természetbarát ismerő­söm, mindent ráhagyok. Versenyre nem tudok kel­ni vele, mert ornitológiái ismereteim mindössze két madárra terjednek ki: a varjura és a tyúkra. Ezeket egyből felismerem akár a tollazatukról, akár a hangjukról. így hát a tavasz beköszöntével az első napokban még előállhatok azzal, hogy “Ma láttam egy var­jut” vagy “Tegnap megfigyeltem egy sétálgató tyúkot.” De azt hiszem, hogy az én varjam és tyú­kom rettenetes gyorsan elveszti újság jellegét. Egy idő után elszégyellem magam miattuk, s az­tán már soha nem hivatkozom rájuk. Bezzeg a ba­rátom hetekig nem hagyja abba, szinte az egész állat- és növényvilágot sorra veszi. AZ efféle természetbarátokkal szembeni ideges­kedésem, azt hiszem, az általuk használt nyelv kü­lönlegesen bosszantó voltában gyökerezik: a gügyö­gésben, mely által szinte azonosulni igyekszenek a természettel. “Mit gondol, mit láttam? — mond­ja a Természetbarát. —- A vörösbarna füzecske pi- rinyó kis rügyecskéjét.” — És az ujjaival mutatja, hogyan rügyezik a rügy. Meg vagyok győződve ró­la, hogy ő maga is kis rügyecskének képzeli ma­gát. No és a színek. Neki semmi sem piros, fekete vagy kék, csak igy egyszerűen, hanem: pirosas­barna, kékeszöld és igy tovább. Barátom megkérdi, észrevettem-e azt a különleges, meleg “aranybar­na” szint, amit a vízicsibék tavasszal magukra öl­töttek. Felelet: nem. Nem vettem észre. Életem­ben nem láttam vízicsibét, s nem is álmodtam, hogy valamit is magukra szoktak ölteni. Ami pedig az “aranybarnát” illeti, azt sem tudtam, hogy ilyen szin egyáltalán létezik. Idén láttam egy kékesfeke­te verjut s egy bamásvöröses-mahagóni tyúkot, de ezeken kívül semmi mást. Tegnap közölte velem a Természetbarátom, hogy két sárgarigót látott, a garázsa mögött kezdtek ne­ki a fészeképitésnek. Odalopakodott és földbe gyö- kezett lábbal figyelte őket. Mindent összevéve, minden gunyolódási szándék nélkül szeretném barátaim és ismerőseim tudomá­sára hozni az alábbiakat: ha észrevesznek a gyep szélén egy éppen akkor kibúvó hóvirágot, legyenek szívesek, ne közöljék velem felfedezésüket. Ha ész­reveszik hogy a tölgy háncsa kékesvörösre kezd szi neződni, rendben van, észrevették — de legyenek szívesek és tartsák meg maguknak észrevételüket. Ha pedig van az ismerőseim között olyasvalaki, aki a garázsa mögött “földbe gyökerezett lábbal” figyelte két sárgarigó, “a drága, tollas párocska" íészeképitését, “buzgólkodó, aranyos sürgés-forgá­sát” — kérve kérem, maradjon csak legyökerezve, de ne meséljen nekem a dologról. Már régóta meg kellett volna mondanom a ma­gamét természetbarátaimnak. De gyáva és tétova voltam, gyűlölettel a szivemben is mosolyogtam. Lassanként vége szakad türelmemnek .Ha még egyszer “kikukucskál a májkökörcsin parányi kis pofikája a vörösesbarna avarból”—nos, akkor már nem felelek magamért. Villámgyorsan pisztolyt rántok, rászegezem a barátomra, s ezt mondom majd neki:,— Idefigyelj! Elég volt! Hosszú éveken át. nap nap után tavasszal megállítottál az utcán, s telebeszélted a fejemet ezekkel a zagyvaságok- kal. Én pedig tűrtem és mosolyogtam. Közölted ve­lem, hogy a pacsirta belső szárnyfedőtollai mikor és hogyan kezdenek bámulni — és én hagytam: beszélj. Elmondtad, hogy a csalitosban a halott tölgylevelek közül felütötte a fejét a tőzike — és én hagytam, hogy mondd, pedig őzikéről igen, de tőzikéről még soha az életben nem hallottam. Most azonban betelt a pohár. Sorsod megpecsételődött. Odamész, ahol a havasi rózsa sziromleveleinek bi- borrózsaszin pirulása már aligha fog érdekelni. De hagyjuk a gorombáskodást. Férfiasán beval­lom, olyan ember vagyok, aki soha nem fogja ész­revenni a sárgarigó fészkét, hacsak nem jön el az a rigó a müvészklub ruhatárába, s ott is nem éppen az én kalapomba rakja. Nem egyedül vagyok ilyen, s az idő megérett arra, hogy megvédjük magun­kat. Vannak a tavasznak jelei, melyeket minden józan ember észrevesz és méltányol. Az ember ész­reveszi, hogy a vendéglő étlapjáról eltűnt az osztri­ga, s máris tudja: a tél halódik. Észreveszi, hogy az adag krumpli ára 10 centről 25 centre emelkedett, s máris tudja: közeledik a tavasz. Az ember észre­veszi, amint a zsenge spárga kikukkant az olvasz­tott vajacskából, s észreveszi az egy dollár ötven- centes karolinai eper szemérmes pirulását a doboz celofán papírja mögött. És észreveszi a BAK SÖR reklámot. Itt a tavasz, teljes pompájában. E jeleket bárki érzékelheti. E jelek magukért beszélnek, nem kell a tolmácsolásukhoz biológiai szakkönyv. így hát nem kell szégyenkeznem, a ta­vasz beköszöntét én éppúgy észreveszem, mint akármelyik természetbarátom. Ülök a klubban tag­társaimmal, s érzem és hirdetem, nagy kedvvel: itt a tavasz. Fordította: Rákosy Gergely A HATODIK (Folytatás a 27-ik oldalról) sőt szégyennek tartja, ha egy családban sok a gye­rek. BÁR nehéz is lehet ezt józan ésszel megérteni. Hogy egy fiatal emberpár erre szánja legszebb éveit, vesződjön és nyüvődjön, gondokkal ölesse magát és mégse tudjon annyit megadni a gyerme­keknek, amennyi egynek vagy kettőnek könnyen kijutna. Az emberi boldogságot azonban többnyire nem ilyen okos érvek szerint osztogatja vagy vonja meg az élet. Se a szülőkét, se a gyerekekét. Néha talán igen. Nem vitatom el senkinek a jo­gát, hogy kis családdal is igazán elégedett legyen. S nem tudom, van-e nagyobb fájdalom a földön, mint éhes gyerekek vinnyogását hallgatni vagy lát­ni őket, hogy senyvednek, levegőtől és napfénytől elzárva, áttetsző arccal, kéklő halántékkal a város közepén. S hány család van viszont, ahol szeretnének több gyereket és nem lehet. Vagy egyet is hiába várnak. Láttam felnőtt férfit, arcát eltakarva sírni, mikor megtudta, hogy a feleségének soha nem lehet gyereke. Vigyázzon, aki ezekben a dolgokban Ítéletet tesz. Még akkor is, ha netán tudója mások élete titkai­nak. S hát még, ha nem az.

Next

/
Oldalképek
Tartalom