Amerikai Magyar Szó, 1965. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1965-03-11 / 10. szám
12 * AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD____________________Thursday, March 11, 1965 Mai történet A fenti cim alatt érdekes cikk jelent meg a Consumer Reports márciusi számában. A cikk tárgyát az a törvényjavaslat képezi, amelyet négy évvel ezelőtt Philip A. Hart szenátor kezdeményezett és amely az áru-csomagolási csalásokat igyekszik kiküszöbölni. A szenátor által megindított vizsgálatok, kihallgatások és adatgyűjtések a közönség és a fogyasztók szervezeteinek szélekörü támogatására találtak. A törvényjavaslatról a szenátusi albizottság is kedvező jelentést adott, és a nyomós adatok és érvek súlyának le kellene törnie a kongresszus eddigi ellenállását az idei ülésszakon. Az élelmiszergyárosok azonban jól megszervezett, egységes támadást indítottak a közönség félrevezetésére, a napirendre kerülő javaslat népszerűsítésének elnyomására és végül megbuktatására. Amióta Hart szenátor négy évvel ezelőtt megia- ditotta a vizsgálatokat, az élelmiszer-ipar magatartása érdekes változásokon ment keresztül. Eleinte a fogyasztóközönség volt előnyben a kampányban, mert a gyárosok nem voltak egységes állásponton a csomagolási csalásokra vonatkozólag. Amint a szupermarketokban az önkiszolgálás egyre népszerűbb lett, a csomagolás is egyre fontosabbá vált és ez vonzotta a vevőt, hogy egy bizonyos áru helyett másik márkát vásároljon. Részben átvette a hirdetés szerepét is, de egy nagy különbség megmaradt: a hirdetést korlátozzák bizonyos rendszabályok, a csomagolást nem. Ilyen körülmények között és az óriási konkurrencia mellett, a piac meg- hóditásáért folytatott kíméletlen küzdelemben, az egymással versenyzők nem válogatták meg módszereiket. A csomagolási félrevezetésben odáig mentek, hogy már köztük is akadtak olyanok, akik megsokallták a dolgot és örömmel vették Hart szenátor megindított vizsgálatait. Egyes hirdetők is sokallták a csalásokat A vizsgálatok folyamán azonban olyasmik derültek ki, amelyeket az élelmiszer-ipar kellemetlennek talált. A tanuk egymás után bemutatták az ételek, a papiráruk, a pipereszerek csomagolásánál alkalmazott félrevezetéseket, mind az áru mennyiségében, mind a feltüntetett árakban. Mindezek nagy port vertek fel a közönség soraiban. Még az Advertising Age szaklap is igy irt: “Sokféle szempontból kifogásoljuk a kormány által meg inditott vizsgálatokat és az az érzésünk, hogy legtöbb esetben a kivizsgáló közegek okosabban is felhasználhatnák idejüket és erőfeszítésüket, minthogy a kereskedelemben és a hirdetésben előforduló jelentéktelen apróságokra koncentráljanak. Mégis kénytelenek vagyunk beismerni, hogy mint fogyasztók, teljesen egyetértünk Hart szenátor albizottságának jelentéseivel a félrevezető csomagolásokról. Szívesebben élnénk olyan világban, melyben az egyfontos csomagok 16 ounce-t tartalmaznak és nem 15-öt, vagy 14 és felet; amelyben a quartos üvegekben valóban egy quart van és nem egy ötöd, vagy esetleg 25 ounce, amelyben az egyforma súlyú vagy mennyiségű árukat nem úgy csomagolják, hogy az egyik kétszer annyinak tűnjék fel, mint a másik... A csomagok nagysága és formája ma már elvesztette minden jelentőségét... Egy kis standardizálás mindenkinek előnyére lenne.” Egységes támadásba léptek Más szaklapok is kifejtettek hasonló nézeteket. Végül, amikor a sajtóban, a rádió és televízió programokban kezdték köztudomásra hozni a vizsgálatokat, az élelmiszer-ipar jónak látta, hogy támadásba lépjen. Amikor az első kihallgatások után egy év múlva benyújtották az errevonatkozó törvény- javaslatot, a 80 milliárd dolláros élelmiszer-érdekeltségek egyesült erővel elleneztek minden kísérletet a csomagolások szabályozására és még fokozottabb ellenállást fejtettek ki a csomagolási rendellenességek nyilvánosságra hozatala ellen. 1963 márciusában a Grocery Manufacturers Association elnöke Paul Willis, a Television Bureau of Advertising évi nagygyűlésén elmondta, hogy megbeszéléseket tartott tizenhat nagy folyóirat vezetőségével, amelyben ezeknek a lapoknak a hirdetőkkel való viszonya került megtárgyalás alá. Értésére adta a lapkiadóknak, hogy “elérkezett az ideje annak, hogy a lapok szerkesztőségei és ügyvezetőségei tudomásul vegyék egymásra utaltságukat a vállalat előmenetelét illetőleg: hogy működésűk milyen hatással van a hirdetőkre, ahonnan a mindennapi kenyerük ered.” Előadta, hogy a lapkiadó vállalatok gyorsan megértették miről volt szó. A folyóiratokban egymás után jelentek meg olyan cikkek, amelyek “kedvező színben tüntették fel” az élelmiszer-hirdetőket. A televízió vállalatok is nyilván megértették a hirdetők figyelmeztetését, mert amint a Consumer Reports jelentette, elenyésző kivétellel, a televízió programokon egyszerűen meg sem említették a csomagolás szabályozásáról folyó kongresszusi kihallgatásokat. Ebben az évben az élelmiszer-ipar már teljes felkészültséggel harcra készen áll a törvényjavaslat megbuktatására. Többek között a Look, a Reader’s Digest, a Life, a Saturday Evening Post, a Ladies Home Journal, a Good Housekeeping és más lapok kölcsönös megegyezéssel propagandát fejtenek ki a hirdetők érdekében. A Look január 26-i száma leközölt egy cikket, amelyet a General Foods Corp. vezérigazgatója, Charles G. Mortimer irt. A cikk cime: “Tartsuk távol a politikát az éléskamrától.” Ebben a cikkben Mr. Mortimer az amerikai háziasszony előtt rózsás színekben festi le a “szabad verseny” és a “szabad vállalkozás” rendszerét, amelyet állandóan veszélyeztetnek a különböző rendszabályozási kísérletek. A “szabad verseny” érdekében hullajtott krokodilkönnyek különösen furcsa színben tűnnek fel a General Foods igazgatójának részéről. Ez a vállalat, más vállalatokkal való többszörös összeolvadás révén olyan monopólium-hálózattá fejlődött, mely évente 100 milliárd dollárt kitevő hirdetésekkel uralja az élelmiszer-piacot. Most aztán tisztára a fogyasztóközönségtől függ, hogy meiinyire lesz képes kedvezően befolyásolni a javaslat sikeres törvényre emelését. Az elnök által a fogyasztók ügyének intézésére kinevezett Mrs. Esther Peterson felhívta a nagyközönséget, hogy küldjék el hozzá a félrevezető csomagolásokra vonatkozó panaszaikat. Erős kétségeink vannak aziránt, hogy a sokmilliárd dolláros érdekeltségekkel szemben az ilyen felhívások és egyéb gyermekcipőben járó intézkedések elérik a kívánt eredményt. AZ ELNÖK JELENTÉSE A Irta: VICTOR PERLŐ Johnson elnök a gazdasági jelentésében kifejti: “A munkaalkalmak állandó kiterjesztése négy év óta még mindig nem vezetett a munkanélküliség megszüntetésére... nem vált be a munkatörvénynek azon ígérete, hogy munkaalkalmat teremtsen minden épkézláb munkakereső számára. Amig ez az ígéret valóra nem válik, nem pihenhetünk.” Én is dicsértem, amikor múlt tavasszal az elnök először tett ily kijelentést — mint amely lényeges haladást jelent az előbbi hivatalos kijelentésekkel szemben —, amelyben a 4%-os munkanélküliséget “teljes foglalkoztatottság”-nak minősítették. Most azonban Josnson még felelőtlenebb politikai ígéreteket tesz, mint elődei. Gazdasági szakértői által kidolgozott jelentésének is velejét képezi a régi 4%-os elgondolás: “Az ország össztermelésének csucsteljesitményi lehetőségét aszerint állapítják meg, hogy milyen fokot érhet el a termelés az ideiglenes 4%-os munkanélküliség mellett.” Nos, talán lehetséges, hogy ez az “ideiglenes” állapot csak néhány hónapig tart? Aligha. Ezt az “ideiglenes” célkitűzést is csak 1970-ben érnénk el! A munkanélküliség 1%-os csökkentését 6 év alatt! Az elnök jelentésében több helyen a 4%-os munkanélküliséget teljes foglalkoztatottságnak nevezi. Még ennél is tovább megy: “A U.S. teljesítménye az utóbbi években megelégedésre ad alkalmat. Sokkal kielégítőbb lenne azonban, ha ez a teljesítmény állandóan kb. 4%-os munkanélküliség mellett történt volna és annak a színvonalnak megfelelően, amelyet az ipar a leggazdaságosabbnak tekint.” Egyszóval a cél az, hogy a munkanélküliséget beláthatatlan ideig a 4%-os színvonalon tartsák, méghozzá határozott okok miatt. Ez a munkanélküliségi színvonal “nem gyöngíti lényegesen a munkakinálatot és nem okozza a termelőképesség túlterhelését sem." A közeljövőben a "várható munkakináiat megakadályozza az esetleges munkakeresletet, aminek jótékony hatással kell lennie a bérkövetelések korlátozására." A munkaadóktól eredő és a munkásság által kifogásolt "irányelvek" itt a kormány bérpolitikájaként szerepelnek. Az ipar "leggazdaságosabbnak tekintett színvonala" elég alacsony ahhoz, hogy ne érje el a nagyobb költséggel járó csúcsteljesítményt és hogy MUNKALEHETŐSÉGEKRŐL elég munkanélküli rezervát hagyjon. Viszont elég magas ahhoz, hogy bőségesen fedezze az üzemi költségeket, hogy lényeges megtakarításokat eredményezzen — röviden, ez a színvonal garantálja a legnagyobb hasznot és ez biztosítja a tőke számára a legnagyobb előnyöket, a munkássággal szemben. Ennek a filozófiának megfelelően, a jelentésben sem a gazdasági program, sem a költségvetés nem gondoskodik a munkanélküliek alkalmaztatásáról: ^ Johnson és tanácsadói elkerülnek minden kérdést, amely a rövidebb munkahét megtárgyalásával foglalkozik, holott ez lenne a munkanélküliség csökkentésének legerősebb fegyvere. Egy évvel ezelőtt, a szakszervezetek nyomására, az elnök bizonyos engedményeket ajánlott magasabb túlóra- bérek formájában. Most januárban, amikor a II. világháború után az ipari munkahét a leghosszabb- ra nyúlt és a gyári túlórák a legmagasabb fokot érték el, az elnök ezt az engedményt is elejtette. ^ Semmiféle javaslatot nem tett a legalacsonyabb jövedelmek felemelésére, amely növelné mind a fogyasztást, mind az alkalmaztatási lehetőséget. ^ Semmi remény sincs a teljes foglalkoztatottság megvalósítására az 1964-es polgárjogi törvény egyenlő munkaalkalmat garantáló, gyakorlati kivitelezése nélkül. A valóságos eredmény teljes hiánya ellenére, a jelentés semmilyen ajánlatot nem tartalmaz, csupán azt a fellengzős kifejezést, hogy a polgárjogi törvény nagyszerű célkitűzéseket fog megvalósítani. ► A közmunkák, a közoktatási és egészségügyi programok kidolgozásában nem tartották szem előtt, hogy hol a legnagyobb a munkanélküliség. Ha Johnson komolyan venné az Ígéreteit, akkor nem a költségvetésre alapozná a tervek kidolgozását, hanem arra, hogy egyéb intézkedések mellett milyen összegekre van szükség a teljes foglalkoztatottság kivitelezésére. Kérné a feljogosítást ezen programok kiterjesztésére olymódon, hogy munkaalkalom nyíljék mindenki számára. A nyomorelleni törvény (Economic Opportunity Act) hozzávetőlegesen 600 ezer egyén számára gondoskodik bizonyos munkaalkalomról, kiképzési és iskoláztatási lehetőségről, Ez főleg a fiatalokat érinti. A munkaerő piac azonban előreláthatóan az évi jelen 900,000 helyett, évenként 1 millió 400 ezerrel fog szaporodni. Ez a szaporodás már meg is kezdődött a munkát kereső fijuság számának óriási megnövekedésével. A szóbanforgó program, legjobb esetben sem fog többet elérni, mint azt, hogy legfeljebb egy évig ellensúlyozza az ifjúság munkanélküliségének “természetes” növekedését. A rendkívüli növekedésről nem gondoskodik, sem most, sem a jövőben. Vajon lehetséges az, hogy mikor Johnson a teljes foglalkoztatásról szóló ígéreteit tette még nem tudta, hogy a szakértői által kidolgozott program mindenben ellentmond az Ígéreteknek? Ha ez igy van, akkor az elnök hiszékenysége és felelőtlensége megrovandó. Ha pedig előre megfontolt demagógiából tette, akkor vonják azok felelősségre, akik leginkább érintve vannak. A munkásságon van a sor, hogy egyesült erővel megvalósítsa Johnsonnak a mindenki számára nyitva álló munkaalkalomról tett ígéretét és ennek érdekében számottevő politikai tevékenységet fejtsen ki. BOMBA B0BBANT ;í a Vatikánban és állítólag bombarobbantáso- \ I * kát tervezett négy férfi és egy nő a Szabad- * ság-szobor, a Washington emlékmű és a Sza- J badság-harang ellen. A bomba és a terv meg- * botránkoztatta a világot és főként Amerikát, f Kétségtelen, hogy egyensúlyukat vesztett, \ helytelen elgondolástól vezéreltetett emberek \ követnek el, vagy terveznek ilyen oktalan \ erőszakosságokat. Ilyen emberek elé példaként kéne állitani a világnak példát mutató Amerika vezető egyéniségeit. | Igen ám, de kit?! Talán Nixont vagy Gold- J watert, vagy azokat a szenátorokat, akik a ! vietnami harcok kiterjesztésének a hívei, még i akkor is, ha az Kínával való háborúra és eset- t leg világháborúra vezetne? Vagy talán elnö- J künket és alelnökünket, akik egy napon, csak- \ nem ugyanabban az órában, békés szándékai- { kát hangoztatják és ugyanakkor megfogad- j ják, hogy az Észak-Vietnam elleni indokolat- j lan támadásokat folytatják tengeren és leve- J gőben? 5 A bombázók állítólag emlékműveket ve- 5 szélyeztettek. Ez bűn. A légi támadások világ- \ háború kitörését kockáztatják. Ez sokkal na- rt gyobb bűn!
