Amerikai Magyar Szó, 1965. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1965-02-25 / 8. szám
Thursday, February 25, 1965 AMERIKAf MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 Akik könnyel, verejtékkel és szegénységgel fizettek KANADA. — A naptárt is és a lapot is nagyon szeretjük, ugyanezt irja az óhazából rokonunk, akinek a lapot járatjuk és a naptárt is megküldettük. Őszintén szólva én csak a hat elemit jártam ki és még ezen idő alatt is kora tavasztól késő őszig többet voltam a mezőn, mint az iskolában. De ha a Ferenc Jóska, a Károly knály, vagy a Horthy- féle iskolákba 60 évig jártam volna, akkor sem tanultam volna annyit, amennyit a Magyar Szóból tanulhatok. Csak még mindig nem tudom megérteni, hogy mi célt szolgál az “Isten szekerén” c. cikk a naptárban? S a lap jan. 28-i számában a Churchillről szóló cikket — azon elv alapján, hogy a holtakról vagy jót, vagy semmit — lerövidítettem volna, mint ahogy a Kanadai Munkás tette, vagy ha bővebben írok, akkor kihagyok olyan kétértelmű felma- gasztalásnak látszó jelzőt, mint “az angol nép vezére a történelem legnagyobb szónoklataival lelkesítette népét kitartásra, a végső győzelemig.” Én másféle képet alkottam magamnak Churchillről, vagyis jelentéktelen egyéniség volt, mielőtt miniszterelnökké kinevezték; addig az öttagú háborús kabinetnek ő is tagja volt, de Chamberlain volt a miniszterelnök. Azután Chamberlain megmaradt az öt közül egynek, vagyis nézetem szerint nem történt más, mint cserebere, porhintés a lakosság részére, mert már kezdtek zúgolódni Norvégia (kétes) gyors elvesztése miatt. Tehát ugyanaz a háborús kabinet Churchill vezetésével is ugyanolyan gyorsan “elvesztette” Franciaországot a németeknek, amikor azok el akarták foglalni és nekem úgy tűnik, hogy a háború tessék-lássék volt, amig a németek meg nem támadták Oroszországot. Anglia (illetve az angol kormány, amerikai segítséggel) átjátszotta Európát (néhány ország kivételével) Hitlernek, mert hittek az Ígéretben, amit olasz-japán segítséggel fogadott, hogy ki fogják irtani a kommunizmust Európából es Moszkvából is, stb., stb. Amikor Hess átrepült Angliába, akkor nem vallották be az igazat, vagyis, hogy angol vezetők előzőleg Svájcban tárgyaltak a német vezetőkkel, hogy ha Hitler megtámadja Oroszországot, az angolok elismerik versenytársuknak, lemondanak Gibraltárról, a Szuezi-csatornáról, átengedik 6 hadsereget Németországnak, csak annyi légierőt tartanak otthon, amely az angol szigetek védelmére szükséges. Hogy e megegyezést az angol kormány nem véglegesítette, az az angol nép érdeme, mert miután a németek megtámadták az oroszokat, a Trafalgar Squáre-en előbb kisebb számban, majd 50,000-res tömegben egyhangúlag követelte a második front megnyitását. Sehol se hallottam, hogy e tömeget az angol kormány bármelyik tagja szervezte, vagy lelkesítette volna, sőt fékezték ígéretekkel, mint pl. majd kisegítjük az oroszokat, ha eljönnek a téli hosszú éjszakák, a repülőinkkel bombáztatni fogjuk Lengyelország keleti részeit, stb., stb. Azt viszont elhallgatták, hogy Hitler a Mein Kampf-ban lefektette, hogy az orosz hadsereget 6 hét alatt meg fogja semmisíteni, s hittek abban, hogy ha a? addigi tervek órapontossággal beváltak, akkor ott is be fognak válni. Igaz, hogy a németek eiég veszedelmes gyorsasággal haladtak az első hetekben és annak ellenére, hogy a német haderő 80 százaléka a keleti fronton volt, nem siettek a segítséggel, nem féltek attól,, hogy ha \z oroszokat legyőzik, akkor az egész német haderővel kell majd megbirkózniuk. Csak nyugodtan számolták a napokat és a mérföldeket, mig az oroszok kezdtek visszafelé nyomulni és a német hadsereg 90%-át lekötötték. De még akkor sem siettek a segítséggel, csupán amikor a front veszélyesen közeledett Németországhoz és kilátás volt arra, hogy meg sem áll az angol (La Manche) csatornáig, akkor mentek az oroszok elé, hogy mentsék a menthetőt. Tagadhatatlan, hogy még tétlenségükkel is segítettek az oroszoknak, mert sokkal többet árthattak volna, ha ellenük fordulnak. S tették volna ezt, ha nem félnek a nép haragjától. De tudtak volna röbbet is segíteni, ha a háború tartamára lemondanak az olajszállítással szerzett profitról. Pl. a gépesített német hadsereg rohamosabban legyengült volna, ha Spanyolországon keresztül nem kap olajat, gasolint Dél- és Közép-Amerikából. Végül Churchill nem származott szegény családból és amit csak tehetett, megtett, hogy a gazdagok jóléte és uralma biztosítva legyen, amig csak lehetséges. A nagy többség pedig, úgy Angliában, mint szerte a világon, könnyekkel, verejtékkel és szegénységgel fizetett ezért. Egy kanadai farmer öreg-amerikás visszaemlékezései Legénykoromban, az 1908—9—10-es években vagy 5 évet dolgoztam a magyar államnak a Duna- szaDályozásnál. Hajóslegény voltam a Radván gőzösön, voltam Zólyomi János mérnök ladikosa és legtöbbször flaszterozó, mert ott mindig többet fizettek. Volt egy sógorom, Nagy Ferenc, aki hétszer volt Amerikában, vagyis tizennégyszer szelte át az Atlanti-óceánt, de sohasem volt utvele. Volt egy hamburgi német hajóstársaságnál egy ismerőse, annak irt levelet és ő mindent elintézett neki. Amikor hazajött, nekem is kedvem kerekedett kimenni, mert ő mindig biztatott, hogy én is nézzem meg Amerikát. Ekkor 21 éves voltam; abban az évben nem soroztak, igy könnyen elmehettem minden útlevél nélkül. Azt mondta a sógor, hogy menjek el Ki- rályhidára vonaton, a magyar állomáson szálljak le és menjek át a német állomásra, az már Ausztria, ott már nem bánt senki. Onnan vegyem a vonatot Bécsig, mikor odaérek, ott várnak az ügynökök, csakis azokkal álljak szóba. János testvérem vállalkozott, hogy elkísér. Volt a falumban, Dunaremetén egy leány, Kis Cili, aki már régebben akart utazni, de maga nem mert elindulni és megkért, hogy utazzunk együtt. Ennek én nem voltam ellensége, legalább, ha valami baj ér bennünket, egyikünk, vágj' másikunk csak megmarad. Neki volt cselédkönyve, nekem munkakönyvem, beleírva, hogy állami munkás vagyok, ami jól jött. Királyhidánál át kellett menni egy kis hídon, ami Ausztriától választotta el Magyarországot. Utánunk szaladt a határrendőr és kérdezte, hogy nem Amerikába megyünk-e? Mikor mondtuk, hogy igen és megmutattuk a könyvünket, mindent rendben talált és eleresztett. Az állomáson megmondták, hogy a vonat két óra múlva megy Bécs- be, tehát várakoznunk kellett. De nem láttuk a levegőt tisztának az állomáson, tehát elmentünk barangolni a városban. Bementünk egy templomba imádkozni, hogy az idő teljen. Még akkoriban tudtam elég jól imádkozni, mégsem jutott eszembe semmi, csakis azon gondolkoztam, hogyan is tudunk szabadulni Ausztriából, mert ez is a Ferencz József fennhatósága alatt volt. János testvér kikisért bennünket Bécsig, ahol az ügynökök vártak az állomáson. Elkísértek bennünket a Vörös Csillag ügynökségbe, ahol megváltottuk a jegyünket a hajóra, Amerikába. Ekkor testvérem elbúcsúzott tőlünk, jókívánságaival. Vacsorát adtak, majd felvittek a legfelső emeletre egy szobába, ahol már sokan voltak; csak úgy ruhástul a padlón aludtunk volna, ha tudtunk volna, mert a deszkapadló kemény volt. Kis Cili is fáj- ditotta az oldalát, de nekem is fájt minden por- cikám. Minden percben felültünk és vártuk, mikor lesz már reggel. 5 órakor hívtak reggelizni és amikor elfogyasztottuk, rögtön vittek bennünket az állomásra. _______ A vonat azonnal elindult. Egy veszprémi ember mellett találtunk ülőhelj'et, aki kérdezte, hogy házastársak vagyunk-e? Mondtam neki, hogy csak egy faluból jövünk. Figyelmeztetett, hogy vigyázzak a határon, nehogy Ferencz József emberei visszavigyenek. Megmondta, hogy mit csináljak, men a határon erre már nem lesz idő. Azt mondta, hogy mikor leszállunk, ne menjek utánuk, amikor őket beviszik vizsgálatra, hanem vegyek egy újságot és olvassam, mintha jól tudnék németül (Még máig sem tudok németül.) Úgy is tettem. Mikor ők kijöttek, én is abba a kocsiba ültem, amelyiken ők voltak. Erre is ő tanított ki. A kocsiban köröskörül voltak ülések. Bejött a Ferenc Jóska fogdmegje és az útlevelet kérte. Gondoltam valamit gyorsan. Amikor az egyik végén már végzett, odamentem és leültem nyugodtan, ő pedig szépen kiment és én igy megszabadultam. A veszprémi embernek jár érte köszönet, sajnálom, hogy a nevét már elfelejtettem, de 1910 már nagyon régen volt. Minden baj nélkül értünk a hajóállomásra Antwerpenben. A hajón három napig nem láttam Kis Cilit, mert nem tudtam, hogyan kell átmenni a női osztályba. A harmadik nap találkoztunk. Szegény asszonyok mind betegek voltak Cili narancsot kért tőlem, vittem is neki, meg egy korsó sört. Mikor délután átmentem, már meg is fésülte a haját és megköszönte, hogy jó voltam hozzá. New Yorkba érkezve elbúcsúztunk egymástól, azóta sem láttam egyet sem közülük Amerikában. Mikor a vizsgálaton átestem, 25 dolláromnak kellett volna lenni, de egyet elmulattunk az előbbi este a hajón, s igy csak 24 volt, de azért kieresztettek Ellis Islandról és a Lackawanna Railroadhoz vittek. Bernardsvilleben egy néger ember mutatta az utat a hegy felé, ahol 5 magyar család lakott. Mindjárt az első utamon baleset ért, beleestem egy nagy pincébe, ahonnan két magyar húzott ki: Járfás Kálmán és Ladócsi Vidor. Mikor már pár hete itt voltam, s munka utág jártam, egy csutörtoKi napon öunnmion aer, orat kellett a vonatra várni. Sok magyar leány volt ott, az volt a kimenő napjuk. Elkezdtek rólam beszélni, mind szeretett volna megismerkedni velem. Én nem szóltam semmit, amig a vonat el nem indult, akkor mondtam: na lanyoxt, isten vexeiex. Következő vasárnapon eljöttek Bernardsvillebe és igy ismerkedtem meg a magyar lányokkal. Akkor még csak 22 éves voltam. Meg kell jegyeznem, hogy amikor még csak három hete voltam itt, egész nap utaztam munka után, étien, szomjan. Egyik helyen bementem egy kocsmába, kértem pálinkát és sört és mint éhes ember, ettem abból a perecből, ami a bárnál volt. Az egyik ember azt kérdezte, hogy hungry? Én meg azt hittem, hogy azt kérdi, hogy magyar vagyok-e és a fejémmel intettem, mire ő hozott hot dog-ot, én pedig nekiláttam az evésnek. Mikor fizetni akartam, egy dollárból visszaadtak 50 centet. Vettem azután a vonatot és továbbmentem Pal- mertonba. Ott tanultam a nótát, amelynek folytatását annakidején Bódog András nem tudta. Süli Ferenc, New Jersey Még fejünkhöz vágják az írógépet! OHIO. — Szeretnék válaszolni Paál Máthé munkástársnak, a szerkesztőséghez írott levelére. Én nem Írtam a Bérmunkásban, hanem cipeltem házról házra a lapot, amikor a postai szállítást betiltották. 1919-ben lettem tagja az IWW-nak Clevelandon. Amikor Lenin baloldali gyermekbetegségnek nevezte a “meg-nem-alkuvó radikalizmust” akkor ő Trockyhoz szólt, aki minden országba hadsereget akart küldeni, és mindenkire rá akarta kényszeríteni a kommunista elvet. Ugyanakkor azt mondta Lenin, hogy megtartjuk a szovjet rendszert, minden ellenséggel kezet fogunk, de a másik kezünket ökölbe szorítjuk készen azok ellen akik le akarják rombolni a munkástársadalmat. Azt is megmondta, hogy a munkásmozgalomban sokszor kell két lépést hátrafelé tenni, hogy egyet tehessünk előre. Az a nagy személyi kultusz, amit Paál munkástárs annyira gyűlöl, nem volt olyan, amilyennek az amerikai lapok lefestik és velünk el akarják hitetni. Ha egy munkásmozgalmat le akarnak törni, akkor előbb a vezetőket törik le, mert ha a tömeg elveszti a hitét a vezetőkben, akkor könnyen elbánnak a nyájjal. Ez jelentette az IWW végét is. Ha egyesek olyan nagyon elitélik amit Stalin és Kruscsev tett azokkal, akikkel nem értettek egyet, akkor miért akarják úgy Smieddel, mint a szerkesztőséggel szemben a fokost alkalmazni? Gondoljuk meg, hol volna ma a szovjet rendszer, ha nem lett volna egy Stalin? S Kruscsev aki a hidegháború idején olyan sokat tett hazájáért? S ki segítette hozzá a kínai kormányt az atombombához? Talán Nixon, vagy Goldwater, vagy Johnson? Az orosz nép nem haragudott azért hogy Stalin holttestét máshová tették. Fogadok, hogy Stalin mosolygott volna rajta. A nép megértette, hogy Kruscsev nem tehetett másképen. S hogy az amerikai úgynevezett radikálisok nem értik meg a világ mozgalmait, azért nem okozhatjuk Kruscsevet és azért sem okozhatunk senkit, hogy Rákosit állították Magyarország élére. Rákosi 15 évig volt Horthy böx*töné- ben, és akikben megbízhattak volna, azokat Hor- thyék legyilkolták, vagy kibujdostak. S amikor a kommunisták kerültek felül, akkor minden élős- diből kommunista lett, hogy azután megdöntsék a munkásegységet, amit meg is px-óbáltak 1956- ben. Minden öntudatos munkásnak “meg-nem- alkuvónak” kell lennie. Ha nincs teljes hitünk, meggyőződésünk abban, hogy helyes utón járunk,, hogy a világ dolgozóit megnyex-jük az uj rendszernek, akkor mit kei’e- sünk a haladó munkások között? Ma olyan hatalmas a kapitalista világ, amiről még Max’x sem mert álmodni. Ha élne, egy másik Das Kapitalt ix'na, s azt úgy nevezné: Das Monopólium. Mit tehetnénk Marx-al? Leütnénk a fejét, mint a mi szerkesztőségünkét? Bizony szerencsések vagyunk, hogy a szerkesztőség nem lesz mérges és nem váeia fejünkhöz az inrténet. ^mig szabadon nyilváníthatjuk véleményünket, addig a mozgalom nem romlik, hanem tiszta marad. Mert a mér- gelődés, a gyűlölet sok bait okozhat. A hideghábo i*u az emberi elmékéi’t folyik. Ha nem tartunk össze, hogyan fogunk másokat meggyőzni? E. B.
