Amerikai Magyar Szó, 1964. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)
1964-10-15 / 42. szám
12 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, October 15, 1964 SINCLAIR LEWIS: EZ NÁLUNK LEHETETLEN? Goldwater szenátor előretörése az elnökválasztáson felidézi Sinclair Lewis könyvét, amelynek “Ez nálunk lehetetlen” a cime és az 1936-os elnökválasztásokkal kapcsolatosan vetette fel azt a problémát: mi történne az Egyesült Államokban, ha egy fasiszta tipusu politikust választanának elnöknek. A regénybeli Windrip szenátor figurája meghökkentően hasonlít Goldwater szenátorhoz. De figyelmeztetni kívánjuk az olvasót, hogy Sinclair Lewis elképzelései, 1936 táján, a fasizmusról sokkal szelidebbek voltak, mint ahogy a valóságban Hitler és politikája megmutatkozott. A regényíró fantáziája messze elmaradt a bekövetkezett szörnyűségek mögött. “Kölyökkoromban volt egy vénkisasszony tanítónőm, aki azt szokta mondani: Buzz, te vagy a legnagyobb tökfilkó az iskolában! — De aztán észrevettem, hogy engem gyakrabban szid, mint ahányszor a mintatanulókat dicséri és igy esett, hogy az egész városkában egyetlen nebulót se emlegettek annyit, mint engem. Az Unió szenátusa nem is olyan nagyon más, mint az egykori iskolám. Ott egy sereg keményinges pazarolta rám egyre a Megjegyzéseit és ezért hadd mondjon nekik ehelyütt hálás köszönetét igaz hívük.” Tizenkettedik óra. Berzelius Windrip. • • • Dörög az ég a hegyek fölött, sötét felhők gomolyognak a Beulah-völgyben, fekete köd félelmes sötétsége borítja az egész tájat és a villám cikázá- sában vad sziklaélek buknak ki a feketeségből, mintha robbanás dobta volna fel őket. Még az ég is ilyen haragos kedvében volt azon a késő júliusi reggelen. Jessup Doremus körülbelül úgy ébredt, mint a halálraítélt, aki cellájában az utolsó napon azzal a gondolattal riadt fel: Ma felakasztanak! —- így mondta ő is, ágyában felülve: “Ma megválasztják elnöknek Windrip szenátort.” A republikánus konvent lezajlott már, Walt Trowbridge lett a jelölt. A demokratáké még javában tartott, Clevelandban ömlött a sör, a málnaszörp és veríték, elhangzottak a beszámolók és szép szavak a Csillagos Lobogóról, a fogadalmak Jefferson szellemének, hogy amit cselekszenek, azt az ő örömére cselekszik. És elkövetkezett a jelölés: Windrip szenátort Dewey Haik ezredes jelölte, az Amerikai Légió vezető embere és amellett képviselő. Elhangzott a többi név — A1 Smith, Carter Glass, William McAdoo, Cordell Hull — megannyi nagy és kedves név a maga államában —, de ezeknek csak hatalmas tapsvihar és gyors kiselejtezés jutott. A tizenkettedik golyózásnál már csak Windrip, Franklin Roosevelt elnök, Robinson arkansasi szenátor és Frances Perkins munkaügyi államtitkár maradtak a jelöltek listáján. Nagyszerű drámai jelenetekben sem szűkölködött persze a konvent. Doremus lelki szemeivel látta a sok hókuszpókuszt, mig a rádió vadul bömbölt a fülébe és a távirati iroda kommünikéi forrón és füstölögve hullottak elébe a szerkesztőségi asztalra. Robinson szenátor tiszteletére az arkansasi egyetem rezesbandája vonult fel, élén egy ódivatú lovasszekér, teleragasztva plakátokkal: “Éljen az Alkotmány” és “Robinson és a Józan Ész!” Perkins kisasszony nevét két óra hosszat éltették, a zászlós állami küldöttségek felvonulása közben. Roosevelt elnökét három óra hosszat. Gyilkos éljenzés volt ez, hisz mindenki tudta, hogy se Roosevelt, se Perkins nem tudná megállni helyét ebben a cirkuszban, a nemzet hisztériás rohamának ebben a válságos pillanatában, amikor az egész választótestület a forradalmár-birkózóbajnokért Windrip szenátorért eped. ipOSSSSSSÖSSSSSSSSSSSSSSSSKSOSSSSSSÍSSSRSSSÍSSSSSSjraSSSSÍSSSSSSSOSJSSSSSJi AMERIKAI MAGYAR SZÓ 130 East 16th Street New York, N. Y. 10003 Elolvastam mutatványszámként küldött lapjukat és kérem, hogy további mutatványpéldányokat küldjenek címemre minden kötelezettség nélkül. Név:........................................................................... Cim: ........................................................................ Város:..........................................Állam:.............. Megrendelem lapjukat □ egy évre □ félévre (A lap kedvezményes előfizetési ára uj olvasóknak egy évre $6.00, félévre $3.00.) 6$SX3S3Ö61CX36X$$36*flt3t36X$$XX$36%3eSC«636SeSe3S$S6XSI A Windrip melletti tüntetést kitervelte és tudományos pontossággal kidolgozta Lee Sarason, a titkár, sajtófőnök és magánfilozófus. Természetesen ez sem maradt el a többi mögött. Sarason elég jól ismerte Chestertont és tudta, hogy csak egy dolog van, ami a nagy dolgoknál is nagyobb: ami olyan kicsi, hogy az emberek lássák és megértsék. Haik ezredes, mikor Windripet jelölte, harsány hangon kiáltotta oda a gyülekezetnek: — Még egy szót, barátaim! Figyelmet kérek! Windrip szenátor határozott kívánsága, hogy ez a történelmi nevezetességű gyűlés ne vesztegesse drága idejét az ő éltetésével. Mi, a Kihagyottak Ligájának férfiai — és asszonyai — nem szeretjük az üres szavakat. Nem tapsolni és éljenezni akarunk, de komolyan foglalkozni a lakosság hatvan százalékának legfontosabb szükségleteivel. Adja a Gondviselés, hogy olyan komolyan tudjunk gondolkozni, ahogy most kell és ahogy még sose gondolkoztunk. Mikor bevégezte szavait, a középső hajón felvonult a menet. Nem ezrek diszmenete. Mindössze harmincegy ember, három zászló és két nagy plakát. A menet élén kopott, kék egyenruhában két hadastyán haladt, köztük egy szürkeruhás szövetségi veterán. Mind. a három töpörödött vén ember volt, túl a kilencvenen. Egymást támogatták és aggodalmasan pislogtak a tömegre, mintha attól tartanának, hogy kinevetik őket. A szövetségi egy srapneltépázta virginiai ezred- zászlót tartott. Az északi veteránok az I. minneso- tai ezredét. Az eddigi tapsok csak holmi kis esőkopogás voltak a most kitörő orkán mellett, amely a rogyadozó, görnyedő öregeket fogadta. Az emelvényen a “Dixie”-t és “Ha majd Johnny megjön”-t játszotta a banda, de senki egy hangot se hallott. A hallgatóság között pedig, mint államának egyszerű kiküldöttje, Buzz Windrip bólongatott, újra meg újra majd mosolyogni próbált, de könny borította el a szemét és erőt vett rajta a zokogás — zokogott kétségbeesetten és vele sirt az egész hallgatóság. A hadastyánok mögött tizenkét légionárius következett, akik 1918-ban megsebesültek. Ki falábon bicegett, ki mankón vonszolta magát, az egyik kerekesszéken gurult — (ez csodálatosan derűs és fiatal ember volt). A másik fekete álarccal takarta el egykori arca helyét — legalább igy mondták. Hatalmas lobogót vittek meg egy plakátot ilyen felírásokkal: “Éhező családunknak segélyt követelünk!” “Csak az igazságot követeljük!” “Buzzt akarjuk elnöknek!” És legelői haladt — nem rokkantán, sőt, keményen, délceg testtartással Hermann Meinecke, a szövetségi hadsereg tábornoka. A legöregebb riporterek se emlékeztek hasonló esetre, hogy aktiv katona politikai kortesként szerepelt volna nyilvánosan. Össze is súgtak: “Na, ez is repül — hacsak nem választják Windripet. Akkor viszont lehet, hogy kinevezik Bergengócia hercegének!” A katonák után tíz rongyos férfi és asszony következett. Lábuk kikandikált a cipőjükből és ruhájuk annál szánalmasabb volt, mert a sok mosás minden színét kivette. Négy sápadt, rosszfogu gyereket vezettek, akik éppen hogy elbírták a nagy plakátot. “Közsegélyen élünk. Emberek akarunk lenni megint. Buzzt akarjuk!” — hirdette a felírás. Vagy nyolc lépéssel odébb egy magányos férfi haladt. Az elektorok már nyújtogatták nyakukat, hogy ki jön még a nyomorultak után. És mikor meglátták — tomboló taps, falrengető orditozás töltötte be a csarnokot. Mert a magányos férfit, kevesen látták még elevenen. De valamennyien ismerték, százszor is látták a képét a lapokban, amint könyvtárában ül, vaskos kötetek között, amint Roosevelt elnökkel tanácskozik, amint kezet fog Windrip szenátorral, amint a mikrofon előtt áll, harsogó szája valóságos fekete gödör, szikár jobb karját görcsös erővel magasra lendíti. Mindnyájan hallották a szavát, hangját a rádióban jobban ismerték, mint tulajdon édesapjukat. Mindenki azonnal tudta, hogy a hórihorgas, magányos alak, aki a Windrip-menetet bezárva, most a főbejárás felől közeledik: a Kihagyottak Ligájának apostola, Prang Péter Pál püspök. És a választógyülés 4 álló óra hosszat éltette Windrip szenátort. A gyűlés részletes leírásában, amelyet a sajtóirodák az első lázas kommünikék után kiadtak, egy erélyes riporter elég meggyőző érvekkel bizonyította, hogy a déli államok harci zászlaja, amelyet a szövetségi haderők veteránjai tartottak, a richmondi múzeumból került elő, az északi pedig egy chicagói előkelő élelmiszercsomagoló tulajdona, akinek a nagyapja a Polgárháború tábornoka volt. Csak Lee Sarason tudta és Buzz Windripen kívül senkinek el nem árulta, hogy a két srapnelltépázta, viharvert lobogó a Hester Streeten készült New Yorkban, 1929-ben egy hazafias színdarab előadására és egy színházi kellékestől vásárolták most, az ünnepi alkalomra. Mikor az emelvényhez közeledett a diszmenet, még az üdvrivalgás kitörése előtt, Adelaide Tarr Gimmitch asszony, a hires Írónő, előadó és zeneszerzőnő fogadta őket. Mintha csak a levegőből varázsolták' volna oda hirtelen, úgy toppant elé- bük és a “Yankee Doodle” dallamára elénekelte saját költeményét, amint következik: Berzelius Windrip Washingtonba nyargalt szilaj nádparipán ... Még aznap éjfél előtt kilencven különböző primadonna énekelte a rádióban a vidám harcidalt, negyvennyolc órán belül pedig tizenhatmillió, kevésbé jótorku amerikai honpolgár. A jelölést követő küzdelem folyamán már legalább kilenc- venmillió jóbarát és ellenség zúgta, fújta, bömbölte, sípolta. És Buzz Windripnek egy sereg jó élcre adott alkalmat. Lee Sarason igen jól tudta, hogy szükség lesz egy komolyabb és ünnepélyesebb himnuszra is, mely a kereszteshadba induló amerikai emelkedett hangulatához illő. Mikor már eleget éltették Windripet és a választók megint szépen dolgukra tértek — folytatva a nemzetmentést és egymás gyilkolását, Gim- mitchné, Sarason kérésére, elénekelte az igazi, lelkesítő ódát. A szöveg Sarason és a kitűnő sebészorvos, dr. Hector Macgoblin alkotása volt. Ez a bizonyos Macgoblin doktor, aki hamarosan a nemzet történeti alakja lett, egyaránt kitűnt pedagógiai és pszichoanalitikai könyvek ismertetésében, Hegel, Günther professzor, Chamberlain és Lothrop Stoddard müveinek népszerű magyarázatában, a bokszolásban, azonkívül kitünően hegedült, főleg Mozartot. Epikus költeményeket is irt és ügyes orvosnak ismerték. Dr. Macgoblin — az volt aztán ember! A Sarason—Macgoblin-féle himnusz — “Elő az ócska muskétát” — azt jelentette Windrip nemzetmentő hadának, amitt a “Giovinezza” á fasisztáknak és a “Horst Wessel” a náciknak. “Óriási attrakció! P. T. Barnum és Flo Ziegfeld tanulhatna tőlük, annyi szent” — bölcselkedett Doremus, miközben a távirati iroda kommünikéit tanulmányozta és a szerkesztőségben ideiglenesen felszerelt rádiót hallgatta. Majd igy folytatta gondolatai sorát: “Ha befut, Buzz barátunk, aligha fogja mutogatni a háború rokkantjait. Ez rossz fasiszta propaganda lenne. Ezeket a szegény ördögöket majd bedugja szépen különféle intézetekbe és mi csak a jóképű fiatalságot fogjuk látni, az egyenruhás vágómarhát. Hm!” A tapsrobaj, amely könyörületesen elült néhány percre, most uj erővel tört fel, dühösen, meg fenyegetően. Egész délután tartott a golyózás a nagygyűlésen, anélkül, hogy a szavazatok száma lényegesen változott volna. Hat óra felé Perkins kisasszony főkortese az ő szavazatait hozzácsapta Rosseveltéhez, úgyhogy most az vezetett Windrip szenátorral szemben. Ugylátszott, egész éjszaka tartani fog a heves küzdelem. Tízkor Doremus fáradtan otthagyta a szerkesztőséget. De ma este sehogy se vágyódott otthona kedves, túltengőén feminin körébe, inkább benézett Perefixe atyához, a plébániára. Pirkadt már és Perefixe atya ingujjban és profán papucsban — a jótékony hagymalevest hozta be éppen és egy jókora darab húst (Bolondról, a kutyáról sem feledkezve meg) — mikor Windrip ellenpártja hirtelen összeomlott és a következő Összejövetel a NŐK VILÁGA 30 ÉVES JUBILEUMÁRA CLEVELANDON október 31-én, szombaton este 8 órakor a Buckeye Social & Educational Club helyiségében, 13700 Kinsman Rd. alatt (Russian Hall) Kártyaparty keretében ünnepeljük meg ezt a nevezetes évfordulót és kérjük a clevelandi és környéki magyarság és lapolvasók támogatását BELÉPŐDÍJ 50 CENT A Rendező Bizottság I!
