Amerikai Magyar Szó, 1964. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-01-02 / 1. szám
8 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, January 2, 1964 Világjáró munkás Ha egy iróember külföldre megy, úgy él, úgy jár-kel a külországokban, hogy közben már a hazatérte után megirandókra gondol. Igyekszik olyan élményeket szerezni, amelyek az általa kívánt irányban bővítik látókörét, s a szerzett élményeket kissé már meg is fogalmazva úgy raktározza el agyában, ahogyan azt majd otthon papírra vetheti. Ha műszaki ember jut az országhatáron túlra, akkor elsősorban a korszerű technikára, a műszaki színvonalra fogékonyan járja a világot: ha művész, festő, színész vagy zenész, megint csak egy bizonyos látószögből szemléli a számára uj, érdekes és ezért izgalmas világot. A világjáró munkás mindegyikükhöz hasonlít, mert az uj országok, amelyekben megfordul, őt is újabb élményekkel gazdagítják, de mégis mást lát, mind a többiek. Mig amazoknak ünnep, változatosság, élmény gyűjtés vagy szakmai továbbképzésféle a külföldi ut, addig neki hétköznap, természetes munkahely, sokszor, sokadszor ismétlődő feladatok. Ilyen világjáró munkás Zseni István, egyik külkereskedelmi vállalat szervizének embere, aki 1951 óta azért jár rendszeresen külföldre, hogy üzembe helyezze vagy javítsa a külföldre eladott magyar műszereket. Kina, India, Közel-Kelet, Párizs, Athén, Bonn, Berlin — hamarjában nem is tudja, hányszor, hány helyen fordult már meg. kötetekre valót mesélhetne arról — igaz meséket —, hol hogyan fogadják a magyar árut, hol hogyan dolgoznak, élnek a hozzá hasonló, vele együtt dolgozó, sok esetben neki segítő munkások. Nagyon nehéz ezt röviden elmondani. Mit lát egy magyar munkás külföldön — Ha becsukott szemmel kellene utaznom, s csak egy műhely közepén nézhetnék körül először, akkor is megmondanám, hol vagyok. Kapitalista s szocialista műhelyt ugyanis akkor sem lehet ösz- szecserélni, ha gépei, berendezései tökéletesen azonosak. Nemcsak azért, mert ott a munkások többet, magasabb munkaintenzitással dolgoznak, bár ez is kétségtelen. Még nem láttam odaát olyan embert, a(ki a munkaidő végére nem fáradt el, aki ilyenkor nem vágyott pihenésre, aki a munkaidő közben talált volna magának akár csak néhány percet is arra, hogy kifújja magát. Amig a csengő, a gong vagy a gyári duda nem jelzi a váltást, addig megállás nélkül dolgoznak. S hogy ez a tempó ne lehessen lassú, arról felügyelők, mesterek állandóan figyelő “strawboss-”ok gondoskodnak. Nem azt mondom én, hogy ez kellene itt is, dehogy! Ez a tempó embertelen. De, hogy a mi üzemeink és azok között van egy egészséges középút, hogy a munkaidő kihasználásában sokat tanulhatnánk a Nyugattól, azt tiszta lelkiismerettel állítom. S ezután arról beszél, amit ott természetesnek tartanak — s tulajdonképpen az is —, hogy nemcsak a munkásra, hanem a kisebb-nagyobb főnökökre is kötelező ez a tempó. Nemcsak a munkást érheti kellemetlen meglepetés, ha gépét nem használja ki megfelelően. A mester talpa alá is egyhamar útilaput kötnek, ha műhelyében rajz- vagy szerszámhiány miatt egy-egy gép megállásra kényszerül. Anyaghiány ott nem zavarhatja a munkást, szerszámért egy lépést sem kell tennie. Még az esztergakések is köszörülten állnak glé- dában munkapadja mellett, nehogy néhány perc vesztesége legyen. A szakmunkás? Magasabb órabérért dehogy is cipelheti, emelheti vagy szállíthatja a megmunkálásra váró, vagy már elkészült munkadarabokat. Arra ott a tanulatlan munkás, a kevesebb órabérért dolgozó kisegítő. Ha pedig gyakran ismétlődnek a szállítási feladatok, akkor még erre sincs szükség, a legolcsóbb a szállítógép amely még nála is kifizetődőbb. Egy rossz forrasztás — Egy ilyen műhelyben szereltem fel egy műszert. Ez volt ott az első magyar iparcikk, gyakran pislogtak felém gépeik mellől a munkások. Sokak szemében simogató érdeklődést láttam, másokéban várakozást. Az első próba nem sikerült — másfél órát bajlódtam, mig megtaláltam és kijavítottam benne egy hibás csatlakozást. Siettem — nem lehet nem átvenni kint azt a tempót—, s mégis láttam, hogy maguk a munkások értetlenül figyelték a pepecselést. Közben lejárt a munkaidő ;— ők elmentek, én még maradtam egy darabig, s mikor befejeztem a dolgomat, a gyárkapunál várt az egyik munkás, aki előbb tőlem nem messze dolgozott. — Rossz az a műszer? — kérdezte — Nem, csak egy helyen megszakadt benne a csatlakozás. — Nem volt ráforrasztva? — Dehogynem, csak levált. — S ezt most jelenti a főnökségnek? — Természetesen. — Nem lesz belőle baja annak, aki hanyagul dolgozott ? Megnyugtattam, hogy nem, s közben magamban még mulattam is a dolgon. Egy forrasztási hibából nálunk? Hol él ez a jó ember? Hol is? A kapitalizmusban, ahol az a természetes, hogy a munkát büntetlenül elvéteni nem lehet. Ez Franciaországban történt, de éppúgy történhetett volna Nyugat-Németországban is. Sőt. Ott a jó szakmunkást nagyon jól megfizetik de minden fillérért meg is kell dolgoznia. Emlékszem egyszer egy betonkeverő mellett szereltem valamit, láttam, hogy szinte a nyelvük lógott az embereknek, akik kiszolgálták ezt a masinát. A gép elég gyorsan forgott. Majdnem futva vitték az anyagot mellőle a felvonóig, és amely állandóan járt s minden fordulatára kihagyás nélkül, adagolni kellett a magasban dolgozóknak a betont. Még lefelé sem jöhetett üresen a felvonókosár. Fent is, lent is felvigyázó ügyelt rá, hogy a tempó állandóan, egyformán gyors legyen. Egy percnyi megállás sem volt, amig ott voltam, s nem is csodáltam, hogy esténként a munkásnegyedben, ahol laktam, az utca szinte üres volt, néhány fiatalon kívül mindenki otthon pihent. Erőt gyűjtöttek a holnapra az emberek. Ha a miénk, miért nem vigyázunk rá? — Görögországban egyszer, egy szállítás közben megsérült műszert javítottam .amikor a kis üzem tulajdonosa megkérdezte: — Az a gyár is állami tulajdon maguknál, ahol ez a műszer készült? — Igen, minden gyár a miénk. — Amit termelnek, annak a haszna a maguké ? — Igen — mondtam, s még furcsálltám is, hogy itt a tulajdonos kérdez olyanokat, amiket eddig mindenütt a munkások kérdezgettek. — Akkor miért nem vigyáznak az árura, amikor csomagolják, ha egyszer a maguké? Nálam a munkás az enyémre is jobban ügyel, mint maguk erre — mondta, és amikor elment, én megint arra gondoltam: valóban, miért is nem vigyázunk jobban rá, ha egyszer a miénk? Zseni István úgy válogat külországi élményei között, mint más az itthoni üzemi élet apró-cseprő történetei közt.' Legtöbbet Indiáról beszél, ahonnan nemrég jött haza, és amelynek nyolc-tiz városa között húszezernél is több kilométert utazott. — Még olyan szegénységet sehol sem láttam, mint ott — mondja—, s a vallási fanatizmus még a munkahelyre is elkíséri a hindu dolgozót. Az egyik munkás, emlékszem, bár négy vagy öt gyermeke volt, egy szép napon azzal lepett meg, nem is tudja, érdemes-e dolgoznia, hiszen neki már úgyis minden mindegy. Nekünk azonban nem volt mindegy, mert sieni kellett, s ezért segíteni akartam valahogyan rajta. Megkérdeztem: mi baja van ? “Nem jól imádkoztam — mondta. — A pap szerint halálom után a Hallgatás Tornyára kerülök, ahol megesznek a dögkeselyűk, de onnan tovább még nincs biztosítva a jövőm.” Hát ezen nem tudtam segíteni. De nem is értettem egészen pontosan, hol a hiba. JNehány nap múlva azonban éppen az ellenkező történettel fogadott egy másik segítőm, aki jókedvűen sokat és gyorsan dolgozott. Elmondta, hogy a papja azzal kecsegtette: jó imáját meghallgatták az illetékesek, és halála után színes tollú paradicsom- madár lesz belőle. Ez ott a bánatnak vagy a boldogságnak egyik legfőbb oka. Az emberek havi 330 rúpiáért (egy pár cipő 40 rúpia) dolgoznak, s jóformán egyebük sincs, mint a tulvilági életbe vetett hitük. Az utcán alszanak, naponta egyszer esznek egy marék ennivalót, s az esetleg elérhető jó tulvilági élet tartja a lelket bennük. Az óriási többség ma még nem is reméli, hogy a földön kitörhet a bonyolult kasztrendszerből, amely még a legnyomorultabbak alá is rendel még elesettebbe- ket. Aki főz, az nem takaríthat, aki takarít az nem tisztíthat cipőt és igy tovább. Aki még nem járt Indiában, az sem elképzelni, sem megérteni nem tudja a szegénységnek azt a legeslegalsó határát, ami itt van, és amelyről százféle tulvilági és a világi maszlaggal terelik el a tanulatlan indiai munkás figyelmét. S az olasz munkások? Délen szegények, kevés a munkaalkalom, s az igényeik is alacsonyabbak, mint északon, ahol több a gyár, több a munkalehetőség, bár mindenkinek itt sem jut elég. Gyakran egymás esélyeit rontják azért, hogy kenyérhez jussanak. Aki ugyanis kevesebbért vállalja a munkát, az előnyben részesül. Amikor segítőt kerestünk, sokkal többen jelentkeztek, mint ameny- nyire szükségünk volt, s úgy licitáltak egymásra, hogy még hallgatni is rossz volt. Akit aztán felvettünk, az úgy dolgozott, mint a gép. Az a bizonyos utolsó öt perc Zseni István, a hajdan négy polgárit végzett müszerészsegéd, ma már széles látókörű, világot járt szakember, aki két idegen nyelvet is beszél. Bármerre jár a nagyvilágban, mindenütt magyar műszereket javít, tárgyal a külföldi megrendelőkkel, helyi munkásokat tanít a magyar műszerek kezelésére, szervizeket szervez, sokszor még szerződéseket is köt. — Mi a legértékesebb tapasztalata amelyet az igy töltött 12 év alatt szerzett? — kérdeztem, és szinte biztosra vettem, hogy a válasz egy újabb történet lesz, vagy a különböző életformák közötti valamilyen összehasonlítás. ő azonban természetesen, mint aki régen kialakult álláspontját közli mondta: , — Nagyon jók a mi műszereink. Csak éppen gyakran az utolsó öt percet spóroljuk el belőlük. A szerelésnél a festésnél vagy a csomagolásnál, a harjrálégkörben valami csaknem mindig elmarad. S ezért kint fizetni kell. Fizetni pénzben, mert hiába jobbak a műszereink másokénál, ha hibásak, kevesebb pénzt kapunk értük. És fizetünk politikailag is, mert nemcsak a megrendelők, hanem a munkások is életformánk egyik mércéjének tartják, hogyan dolgozunk, mit és hogyan termelünk. Ágoston Éva Sokmilliós megtakarítás az acélok izzitásának uj módszerével A Miskolci Tüzeléstechnikai Kutató Intézet tudományos osztályvezetője, dr. Biró Attila egy uj kemencetipus konstrukcióval kidolgozta az acélok izzitásának uj módszerét. Az acélok izzitásánál .ugyanis nemzetközi kohászprobléma a keletkező revésedés, aminek következtében az anyagveszteség a két százalékot is eléri. A károsodás pld. a Lenin Kohászati Müveknek csupán az egyik hen- gerdei kemencéjében izzított acéloknál évente 18 —20 millió forintra rúg. Az uj eljárásnál különleges fütéstechnológiát alkalmaznak. A tüzelőanyag tökéletlen elégetésével a kemencébe helyezett acélok felületén redukáló tulajdonságú gáz keletkezik, igy az anyaghoz nem jut oxigén, ami a revésedést, illetve oxidá- lást előidézi. Az uj módszer alkalmazásával az eddiginek töredékére csökken a reveveszteség. A találmány hasznosítására uj konstrukciójú, reve- mentes izzitókemencét építenek a Lenin Kohászati Müvek finomhengermüvében. A FÉMIPARI KUTATÓ INTÉZETBEN Az alumíniumiparral kapcsolatos kutatásokat a Fémipari Kutató Intézet szakemberei végzik az intézet laboratóriumaiban és a termelő üzemekben. Az öntödében dolgozzák ki az uj öntészeti eljárásokat és uj alapötvözeteket készítenek. A képen: Borsos András technikus egy aluminium segédötvözetet önt formába
