Amerikai Magyar Szó, 1964. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1964-01-02 / 1. szám

Thursday, January 2, 1964

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

9

I KÖZVETLENÜL 1

I BÁLINT IMRE rovata ~

Bosszantó, hogy mily intelligens egy majom. Tegnap este a TV-n láttam, azaz tizmilliók láttak egy majmot, smokingban pipázott. És gondolkozott nagyokat és jókat, fogait vicsorítva vigyorgott hozzá. Aztán levette magától a kabátot és biciklizett, meg egyéb kunsztokat vitt véghez, ami persze neki könnyen ment, mert gyerekkorában az őserdőben ágról-ágra ugrált. Alig várom, hogy egy élelmes elöljáró tornázó nadrágba bujtassa és beneveztesse az olimpiai játékokra. Biztosan megnyerné az ugra-bugrálás világbajnokságát. Amint látjuk a művészetbe már beeveztek s legalább engem el is hagytak. Feladtam, mert beláttam, hogy nem konkurrálhatok velük. (Lásd egy régebbi Közvetlenemet.) Pedig állat, vagy ember, ha utánoz valakit, vagy valamit, az nem intelligencia dolga. Az a majom, ami avagy aki először csiszolt tüzet, az intelligens volt. Pár ezer év alatt kinőtte magát a H-bomba apjává.

Ebből a kis bekezdésből megtudjuk tehát, hogy mi az intelligencia. Bár a Enciklopédia Britanica másként írja, de annak kötetje, húsz dollár, mig ez az újság csak egy kvóderbe kerül, mivel, mint fentebb Írtam az intelligenciáról, még nem éri meg a kvódert, kiegészítem az alanti mesével és akkor most már majd megéri a kvódert.

Két káplárom volt a szakaszomban, cugszfürer koromban. Ha valami okos dolgot kellett csinálni, mint például a manipuláns őrmester számára kitölteni a papirost erről vagy arról, veszteségről, betegségről, faszolásról, pénzküldésről, vagy hasonló kalamajkáról, akkor avval mindig Kelemen egyéves önkéntes káplár urat bíztam meg. De, hogyha valami fogas dologról volt szó, mint kinyomozni, hogy ki lopta el kinek a kenyerét, vagy a pixenflejsét, avagy hátha ő maga zabálta fel azt, a disznó, vagy a zvibakot csemegézte fel, ugyancsak éhkinból, avagy hogy ki mit várt a hazai li- besgábéból és mi nézett ki abból nekünk, altiszteknek, mondom ily kérdések intelligens elintézését Kocsis Kettő Jóska nevű kápláromra bíztam. Az önkéntes ur érettségizett, mig Jóskának három percig tartott leírni a három nevét. Mondtam is neki. nem is egyszer, hogy miért nem hagyja el a nevéből a Kettőt. “Spórolnál minden aláírásod alkalmával egy percet és sok perc sokra megy. Hatvan már egy egész óra.”

“Mert van a községünkben (sohase mondta, hogy falu. hanem, hogy község) egy Egyes Kocsis, meg egy Hármas. Meg egy kölyöknyi Négyes is. Mind Jóskák. Aki nem ér rá kivárni, mig kiírom magam, szaladjon vissza az anyja. . . és az lehet a manipuláns őrmester ur is, hogy az Isten...”

Ilyen intelligens volt a Jóska. De azt is elmondom, hogy milyen müveit és okos volt a Kelemen önkéntes ur. És hogy hogy fogtam.

Egy nap hátraküldtek a trénhez. Minden század küldött egy-egy altisztet avval, hogy faszolni fogunk néminemű bakkancsokat, pokrócokat, köpenyeket és lábszártekerőket. Mi tudtuk, hogy nem kapunk még véletlenül se uj dolgokat, hogy ezek mind hősi halált halt dolgok, amelyeket hátul kifőztek és megfoltoztak, azt is csak immel-ámmal, hiszen nemsokára újra hősi halottakká válnak. A századom számára faszoltam külön még egy önkéntes káplárt is. A Kelemen urat és hat embert. Ujoncok voltak a szerencsétlenek és pár heti otthoni kiképzés után még annyi előnyük se volt, hogy a front mögött lebzselhettek pár hetet, vagy napot, hogy legalább a messzi ágyudörgést megszokhatták volna. Szegény mókusok! Oly harmatosak voltak, hogy az ember, akinek még nőtt a szivén a szőr szakállá, mint amilyen jómagam is voltam, sajnált rájuk taposni. Ezért voltam oly iszonyú barátságos Kelemen önkéntes úrhoz is, akit az én cugomba tettek. Be is mutattam menten a cugnak, mármint azoknak, akik nem voltak szolgálatban. Később elmagyaráztam az önkéntest külön is Kocsis Jóska kápláromnak a dekkungomban. így:

“Te, Jóska! Úgy bánj evvel az önkéntessel, hogy jól bánjál vele. Te ugyan virtiglihe vagy, mig ő csak titulált káplár, de ez érettségizett, okos ember. És ez nem volna baj. hanem pár hónap múlva zászlós lesz és ha megéri és ha mi megérjük, hadnagy és ha mi most kibabrálunk vele (nem ezt a szalonképes szót használtam), akkor ő is viszont kibabrál velünk.”

“Én nem bántok senkit, csak ha buta, hazudik és lop. És aki lop, az gyilkol is. És azt nem szeretem.” És odatolta felém a pipazacskóját, miután az ő pipáját már megtömte volt, evvel jelezve, hogy ez csak félhivatalos magánbeszélgetés. A legénységgel ő nem brácsizik és nem fog a Kelemen önkéntessel sem brácsizni.

A priccsen ültünk, én az enyémen, ő az övén. Jó vágású dekkungunk volt, csak hármunk számára. Harmadik a pucérom volt. Sik Tamás. Öreg, vé- konydongáju ember. Három gyereke volt és az egy felesége és a szokásos történelme a hadisegélyről, meg az egyéb szűkösségekről. Magunkhoz vettük és amit kaptunk, loptunk, elosztottuk vele. Viszont, amit ő lopott, fogott, vagy rekvirált, velünk osztotta meg. De ebben a játszmában ő nem számítódott, csak annyiban, hogy — mert ebben a három személyre szabott dekkungban nem volt hely az önkéntes ur számára — a legénység dek- kungjába nyomtam be. Az azéi't is jó volt, hogy megösmerje a társaságát, de főleg, hogy megszokja a háborút, már ami a babfőzelék okozta gáztámadásokat illette.

A dekkung, már aki nem tudná, vagy nem akar rá emlékezni a futóárokból a part mentén oldalba ásott barlangszerüség volt. A priccsek, meg az asztalnak számitó nagy kocka egyszerűen az eredeti föld volt, kiásatlan és bár az asztalra nem került himzéses terítő, priccsekre igenis. Még mat- rác is. Hátul a kiürített faluból, háztetőkről, istállókból hoztunk szalma-nádat, azt letakartuk egy hősihalott celttel és megvolt a matrac. Egy ugyancsak hősihalott celt a nyílásnál lógotL Az volt az ajtófüggöny. Még a hadnagy ur is respektálta azt a függönyt és köhécselt előtte, mielőtt bejött volna. Nyugodtan éltük a magánéletünket is, ami nemcsak evésből és alvásból állott, hanem talon- és rufmáriásból, ha a körülmények megengedték. Avagy, ha csak félig engedték. Vilmos császárnak nem volt különb magánélete s nem aludt jobban a palotájában, mint mi a dekkungban azon a matrá- con. Neki legyen mondva!

Még volt parázs a pipánkban és az utolsó szop- pig ki kellett használni, mert a dohányfaszolás kevés volt. De ha az ember altiszt volt, hogy ha nem is csurrant, de cseppent extra dohány, merthogy egy-két hősi halott elfelejtette az övét elszini... Mondtam éppen: “Ha nincs jobb dolgod Jóska, vedd elő a bibliát”, amikor kopogás, azaz köhögés hallatszot s bejelentés nélkül széttárult a függönyünk, beguggolt, mászott az Önkéntes Ur, leje- lentkezés nélkül persze és szemeiből rémület, száA FIUME! HAJÓGYÁRBAN

A fiumeiek tulajdonképpen egyformán büszkék a Trtsra, a XIII. században épült várra, ahová ötpercenként indul a troli, büszkék a mindig zajos és nemzetközi jellegű korzóra, ahol a kora reggeltől késő estig nyitvatartó “nonstop” üzletek megkönnyítik a vásárlást, de az idegent először a hatalmas rakterületü, négyezer munkást foglalkoztató kikötőbe, majd a kikötő szomszédságában levő Május 3 hajógyárba vezetik. Jugoszláviában még két hajógyár van — Splitben és Pu- lában, — de a fiumei a legnagyobb. A gyárat ötven éve, még az osztrák—magyar monarchia idején építették, de a “hányatott” történetü gyár igazi fejlődése 1945 május harmadikén kezdődött, amikor a jugoszláv partizánok felszabadították Fiúmét.

Kinn bolyongunk, vagyis inkább ide-oda húzódunk a hatalmas ládák, előregyártott hajótestek és daruk között Csaldarovics mérnökkel, aki az információ legszemléltetőbb módját választotta •— mindenről a helyszínen tájékoztat, azután megtelepedünk a két, Brazíliának készült 32, illetve 30 ezer tonnás tankhajó árnyékában. A két hajó között messziről idelátszanak a hires fürdőhely, Opatija szálloda és villasorai. A magasban a daruk szárnya forró, szurkos edényekkel köröz, távolabb egy óriásdaru az előreszerelt hajórészeket emeli át egy raktárépület fölött a sójára, ahol a legújabb hajó épül.

—Tavaly összesen 200 ezer bruttóregiszter- tonna hajót építettünk — mondja Csaldarovics mérnök.

— Csak teherhajókat építenek?

— Igen, teher- és tankhajókat, speciális 24—28 ezer tonnás élelmiszerszállitó hajókat, Svédországnak 5,500 lóerős Diesel-motorral ellátott kereskedelmi hajókat...

— Más országokba is exportálnak?

— Természetesen, a gyár első, 110 ezer tonnás exporthajóját 1956-ban éppen Svédországnak szállítottuk, de azóta gyártottunk már Görögországnak, Angliának, Lengyelországnak, Romániának, Brazíliának, Argentínának. A Szovjetuniónak egy tervprogram keretében most 30 ezer tonnás tankhajókat gyáidunk...

— Ha az ember a gyár viszonylag kis alapterületét, zsúfoltságát nézi, bizony meghökkentők ezek

jaszögletében undor, és hebegett és a jobb tenyerét maga elé tartotta, mintha azon egy tálca volna egy csésze kapucinerrel. Odaugrottam, hátha átlőtték a kezeit. Ily szerencse! Egy órája sincs a svarm léniában és máris... De láttam, hogy se seb, se nem kapuciner, hanem egy felnőtt tetü legelt a tenyerén.

“Mi, mi ez?” Valahogy kinyögte, azaz inkább beijedt szemei mondták ahogy elém nyomta a látványosságot.

“Ez egy tetü, Önkéntes Ur!”

“Tetü? Ez a tetü? A Genus Pediculus?”, dadogta háromszor is.

“Hogy mondta, Önkéntes ur?” így a Jóska.

“Ez a latin neve, Genus Pediculus.” i

“Ennek?”, kérdezte Jóska.

“Ennek.”

“Hm. Ennek az öregapja éppen a hónam alatt kaparász, annak mi a neve?”, kíváncsiskodott tovább Jóska koma.

“Az is Pediculus.”

“A nagynénje? Ammeg a lábszártekerőm alatt zabálja a bőrömet.” Ezt meg én kérdeztem.

“Az is Genus Pediculus.”

Felém fordult a Jóska és ravaszul rámkacsintott. “Nem értem miért nem hívják az egyiket Genus Egy Pediculusnak, az öregapját Genus Kettő és a nagynénit Háromnak, ha mindenáron Pediculus?” És kezet nyújtott az önkéntesnek, aki erre beletörölte a kezét és a tetüt nadrágja oldalába. “Önkéntes Ur! A tetüt bárminek is hívják, agyon kell nyomni. Mert egyből nem kettő lesz, 'hanem ezerkettő. Én Kocsis Kettő József vagyok és Isten hozta közénk és ha vigyáz magára, mi is vigyázunk magára.”

“Csak arra vagyok kiváncsi” — ezzel adtam bele a derékszíját a beszélgetésbe, “hogyha az asz- szonytól Genus Pediculus-zsirt kérek, mit kapok a csomagban?” Ezen mindhárman nevettünk.

És én még máig is azt mondom, hogy az Önkéntes Ur okos is volt, meg müveit is, de a Jóska nemcsak azt tudta, hogy a tetüt illik agyonnyomni, hanem azt is, hogy vigyáznunk kell egymásra is. És azt mondom, hogy Jóska mindezek után intelligens, mig a H-bomba atyája csak egy tudós. (Szedő barátom! Szedje csak igy, hogy atyája. Szeretem ezt a szót.)

a számok.

A mérnök erős, széles mozdulattal széttárja a kezét, a magas parti sziklákra mutat, mintha mentegetőzne, hogy kevés a hely:

— Az üzem alapterülete 70 ezer négyzetméter, ötezer munkásunk van, időnként hatezer is —• mondja —, de mi a “helyszűkét” a technikai fejlesztéssel pótoljuk. A világszínvonal a műszaki felkészültségen múlik, nem pedig az alapterületen. . . T. Á.

Tunéziai lobogó Bizerta felett

December közepén Bizertában háromnapos ünnepség kezdődött abból az alkalomból, hogy a francia helyőrség véglegesen kiürítette az ősi tunéziai város erődjét. Az ünnepségen jelen volt Ben Bella algériai elnök, Nasszer, az EAK elnöke és A1 Rida líbiai trónörökös.

Bizerta a francia gyarmati erők legfontosabb észak afrikai támaszpontja volt. A francia csapatok a múlt század végén innen hódították meg Tunéziát. Tunézia népe sohasem nyugodott bele, hogy országában idegenek garázdálkodjanak, és hősiesen harcolt felszabadulásáért. Ez a harc különösen fokozódott azután, hogy Tunézia 195H- ban kivívta nemzeti függetlenségét.

E harc eredményeként Franciaország 1958-ban kénytelen volt kivonni csapatait Tunézia területéről, de makacsul ragaszkodott Bizertához, amelyet a NATO földközi-tengeri bástyájának nevez- zett. A franciák, Tunézia hősies népének minden erőfeszítése ellenére sem voltak hajlandók feladni ezt a támaszpontot. A francia csapatok kegyetlenül elnyomtak minden felszabadi- tási kísérletet. 1961-ben, amikor a tunéziaiak kivonulásra akarták kényszeríteni a franciákat Bi- zertából, a francia gyarmatosítók fegyveres támadással válaszoltak. Bizertában háromnapos véres ütközet volt. Ennek a harcnak sok békés lakos esett áldozatul.

Ez ma már a múlté. Bizerta, amely éveken át a tunéziai francia gyarmati uralom szimbóluma volt, most a szabadságszerető tunéziai nép hősiességének és győzelmének jelképévé vált.

A tunéziai nép szabadságharca mindig támogatásra és meleg rokonszenvre talált a haladó emberiségnél.