Amerikai Magyar Szó, 1964. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1964-01-16 / 3. szám

Thursday. January 16, 1964 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 11 Hét falu a dombok között UTAZÁS VENDORSZÁGBAN —Hars György riportja — DALLAMA van itt a vidéknek. Halmok és völ­gyek, fenyvesek és erdőnyi bokorcsoportok úgy váltják, ismétlik, mutatják föl-föl egymást, úgy rímelnek egymásnak, mint a zene hangjai. Ilyen­kor, a hideg legelején, ez az asszonyosan gyöngéd, domború táj szinte kinyujtózik; emelkedéseit mint­ha még magasabbra feszitené, föl, a valahol már szárnyasodó hóhullás elé... Hét falu házai guggolnak, egyenként elszórva, vagy csokrokba rakosgatottan ezek közt a ritmusba egymásba növő lejtők között. Vas megyének, de az országnak is legnyugatibb szöglete ez, valóban há­romszögű, mint egy szárny: képzeletben körös kerületének mintegy kétharmadán a haza vég­ződik. Ha az utas Szentgotthárdtól balfelé elindul, há­rom útvonalon, rövid közökben jönnek szembe vele ezek a falvak. Kicsi, kevesektől ismert nemze­tiség lakja az itteni, tiszta homloku házakat. Tiszta homloku, csendes, szakadatlan szorgalmú emberek, összesen hatezren. Az itteniek ma is külön nyel­ven beszélnek egymás közt. A látványokban gazdag itteni természet adományaiban ma is mostoha. De az itteni élet, ha sokkal mélyebbről is, lassan felzárkózik az országos közös sors szintjéhez. Vendország fővárosa Sáros dülőuton állunk, világoscserepes házak előtt. A falu köröskörül szabálytalan alakú, formá­ja, ha megrajzolnánk a legszélsőbb házak között, négyszöget mutatna — de a hét kilométer hosszú főutcától jobbra meg balra már csak igy, egye­sével ritkállanak a tetők, egész fent a dombokon is. Ilyen külsőre Felsőszölnök, a hét falu legtekin­télyesebbje, ahogy az itteniek tréfásan becézik: “Vendország fávárosa.” I A vendek mosolyában bizalom van; az őszinte­ségnek olyan nyilt készsége, amelyet mintha még sosem érintettek volna rossz tapasztalatok. Köszö­nésük az ember szemébe néz; szivesen és szépen beszélnek az idegennel is. A látogatónak szinte az az érzése, hogy érkezését meglepődés nélkül vár­ták, s mintha a kinti és benti zavarbahozó rend, a szobák és szavak tisztasága épp erre az alkalomra volna ilyen zavartalan. Gazdasszonyunk nehéz szilvapálinkával kinál. A konyhában a szombat-dél szertartásainak természe tes ideiglenesség-ize; ebéd fői, félben a takarítás. Csempéből a kemence, mint itt minden ház kony­hájában; nem is kemence tulajdonképp, kályha is egyúttal, a konyha egyharmadát elfoglalja rézsut. Az ablak régimódian kicsi, de üvege tiszta, és itt-ott a falakon már-már fakuló, de a valódiaktól csupán ebben különböző papirvirágok diszlenek; házigazdáink hires értői ennek a faluszerte még divatozó vend népszokásnak, különösen téli időtöl­tés virágokat hajtogatni színes pergamentből, krepp-papirból. Templomot disziteni, s egyre gyak­rabban az újabb módi ünnepekre, diszkapura a nemzetiségi napon, amelyet minden esztendőben megrendeznek itt. Az emberek jellemét, úgy hiszem, valósan lehet megítélni abból is, hogy mely eredeti jelképiségü- ket már elvesztett szokásaikból őrzik legtovább. Nos, a vend viselet jóformán eltűnt már: a gyászkor-is-fehér kendőkre alig emlékeznek. Ám a virágokat még hajtogatják. A falon körben tar- kafestésü táblák — ikonok; a vendek: vallásos nép, szeretettel ragaszkodik ezekhez a képekhez az is, aki újonnan épit házat és rendezi be. Háziasszonyunk közben a gyerekekről mesél. A nagyobbikről. És olykor egy-egy szót szól a tűzhöz is, a fővő fazekakhoz is, ahogyan a háziasszonyok szoktak, csak úgy magukban. Ő azonban magyarul szólítja, mormolja körül a tárgyakat, a tüzet; ta­lán a történet kedvéért, amelyet a fiáról mond. A kisgyerek, az itthoni, ha megszólal is — vendül válaszoL Ahogyan egymás közt teszik. Látni per­sze, jól érti minden szavunkat, de röstell felelni. A vend gyerekek legtöbbje az iskola első éveiben tanul meg magyarul. Érkezésünkkor legelébb az iskolát kerestük. Gyerekek igazítottak útba, bátran és szivesen; ön­tudatos “jónapot” köszöntek és akadozó, de nyelv­tanilag hibátlan magyarsággal adták meg az út­baigazítást. Tanítóik valamennyien magyarok. A tanítás is magyarul folyik, vend nyelvű tankönyv nincs; heti egy órában azonban szerepel a rokon, bár a vendtől lényegesen különböző szlovén nyelv. Amelyet, aki nem tanulta, nem ért meg. Olvasni pedig még úgy sem képes. Mégis, a községi mű­velődésházban működő közös könyvtár állománya többek közt azért sem elegendő, mert a 600—800 meglevő kötetnek is jórésze, valamely nyilvánvaló félreértés folytán, szlovén nyelvű. A beiratkozott 120 olvasó a magyar könyveket viszi ki, hiszen újságot is magyar nyelvüeket já­ratnak mindenütt. Vend nyelvű olvasmány úgy­szólván nincs. Nem számítva persze az imakönyvet, amelyekből kiváncsiskodásunkra itt, ebben a csem- pekemencés konyhában is hármat mutatnak elénk; bizonyítva, hogy a vend nyelv szókincse nem olyan szegény, s hogy alkalmas lehetne szépirodalmi mü­vek, még a modernebbek fordítására is. Am a vendek közül egyelőre nincs, aki foglal- . koznék az ilyesmivel. Talán a fiatalabbak közül majd valaki. Mert aránylag sokan tanulnak tovább középiskolában, az itteni általános után. Vendéglátóink nagyobbik fia például Győrött, a gimnáziumban. Tán már az ő hazalátogatásainak hatása az a szó, amely itt valahogyan különös ked­vességgel illeszkedik az anya mondatába: “Hát persze, küldök neki, gyakran küldök neki ka­ját.. Megjön a családfő, Labncz Ferenc. Dehát mond­juk el végre, amig megmelegszik, és majd szóba kezd, hogy kik is hát a vendek? Akiknek legna­gyobb része, nyolcvanezer, Jugoszlávia területén él, s akik egy 1928-as adat szerint 169 külön nem­zetiségi községet képeztek együtt, valamennyien. A vendek eredetére vonatkozóan a lexikonok s kutatók véleménye igencsak megoszlik. Tartós az az állítás, hogy őseik a valamikori kelták közül valók, akiknek sokfelé szétszórt leszármazottai több nyugati földrajzi név jelentésében máig is őrzik, többnyire már nem gondolva a jelentéssel, a nálunk vend-dé, a németeknél windisch-sé módo­sult szót: a franciaországi Vannes, az észak-olasz Veneto-vidék, sőt, Venezia (Velence) elnevezése is innen származik. A vendek egy csoportja évszázadok óta él ná­lunk. Történelmünkben több helyütt is felbukkan egy-egy róluk szóló adat: az 1848-as szabadság- harcban hősiesen küzdött sok vend katona, sok vénd hazafi kisérte el a bukás után emigrációjába Kossuthot. A vendek, vándorlásaik-letelepedéseik során legfogékonyabban a szláv népektől jövő, fő­ként nyelvi hatásokat fogadták be. Nyelvük szláv nyelv, önálló, bár csak igen későn rendszerezett szókinccsel és nyelvtannal, sok magyar és német szógyökkel. Kérdezem Labricz Ferencet: hát amikor Moszk­vában járt, bizonyára nem jött zavarba, hogyha beszélni kellett? Mert ott is járt, nemrég, bár nem­igen gondolta volna, hogy odáig eljut. Apjától an­nak idején négyen örökölték a 12 holdat. Alig. volt meg a ruházkodásra való is. “Ezek a mostani­ak — szól közbe az asszony — ezek aktatáskával, mennek az iskolába” — nevetünk — “a kenyér helyett, mert túlságosan drága volt, nálunk aszalt­gyümölcs volt az asztalon, az volt a kenyér,” és csóválják a fejüket, rosszallóan, de látható meg­elégedéssel is azért, irigység nélkül, mikor hozzá­teszik: “a mai gyerek, az huszonnégy éves, aztán már mi mindent összeszedett...” Labricz Ferenc a helybeli szakcsoport vezetője, a málnatermelőké. Az itteni gazdák valamennyien egyéniek, földjeik kicsik, azoknak is jórésze erdő,. amelyet tavaly is például kemény hó- és fagykár ért. Labriczéknak hat holdjuk van, két és fél szán­tó, a többi rét és erdő. 1960 őszén alakult a legel­ső itteni közös gazdálkodási forma, a málnások szakcsoportja 240 taggal a falu 1313 lakójából, 50 holdas területen. “Valamikor itt igen diszlett a gyümölcsösünk” — mondja Labricz bácsi, és tölt a saját termésű málna sürü szörpjével teli üvegből. “Ez a málna jövedelmez a legjobban, erről nem kellett senkit külön meggyőzni. A búza mit ad itt?' 5—6 mázsát: minden megterem ugyan, de silány, gyenge a föld. A mélnából 10 és fél mázsa termett holdan­ként, előleget tudtunk róla fizetni, és ez tetszik az ittenieknek. Úgyis az a baj, a fiatalabbaknak job­ban ízlik a nyolcórás havifizetéses másutti mun­ka, el is mennek, mindig többen és többen: mindig több és több itthon az öreg.” Aztán más, a szórakozás? Mi is van itt? Van három tv-készülék; rádió meg csaknem mindegyik házban. A községet nemrég villamosították, az idei községfejlesztésből 200 ezer forint jutott a háló­zatra. A művelődési házban, amelyet Csabai And­rás pedagógus igazgat, a rádióban is szerepelt fú­vószenekar meg énekkar működik; színjátszó cso­port is van, most készülnek előadni, majd talán tavaszra, a Duda Gyurit. De nézegessük tovább Labricz Feri bácsi képeit. Jutalomuton volt a Szovjetunióban: Ogyessza, Her- szon, Zaporozsje, Novoje Kahovka és Moszkva — sorolja. Parasztgazdák nagy csoportjával, egyedül a faluból. A fényképezőgépet ennek a kisebbik gyereknek vette odakinn; de kipróbálta előbb. A felvételek meglepően szépek, komponálásuk ízlé­ses, látszólag nagyobb gyakorlatra vall. Pedig a legelsők Labricz Ferenc életében. És mi a legna­gyobb élménye, mi tetszett a legjobban odakint? Azonnal yálaszol: a tisztaság!... Szentgotthárdig és Amerikáig Nem Labricz Ferenc a legelső aki “Vendország- ból” messzire eljutott. De régebben mást jelentett elmenni innét: megélhetés-keresést, gyakran hiá­ba, külföldön; vendek ezrei vándoroltak ki a "há­rommillióval” Amerikába, s ha legtöbbjük ottma­radt is, van aki visszatért. Ma aki dolgozni elvá­gyik innét, azok legnagyobbrésze is azért lakni ott­hon marad, télire hazajár. Felsőszölnökről évente kétszázötvenen mennek el idénymunkára más vidékre, főleg idősebbek; aki fiatal elmegy, azt már rendszerint ott is fogja az a más vidék. Ami lehet közeli is, amilyen Szent- gotthárd: a szövőüzem, kaszagyár. S ha valaha el­képzelhetetlen volt máshonnét házasodni, mint egymás közül —, ma az sem ritka, hogy az itt ka­tonáskodó határőr vend lányt vesz feleségül, s viszi, ha ugyan nem maga marad itt. (Befejező közlemény jövő heti laszámunkbant % HMM« v* AZ ORSZÁG erdőgazdaságaiban az októberrel megkezdődött idei favágó idényben már 1600 mo­torfűrésszel könnyítik meg a munkát. Ily módon három év alatt 30-ról 50 százalékra nőtt a fakiter­melésben a gépesítés aránya. ★ ^ A CSONTTOLLÚ MADARAK, a tartós tél elő­hírnökei nagy számban jelentek meg Szegeden, ellepték a város utcáinak fáit. A seregély nagy­ságú északi vendégeket az éhség hajtotta oda.-k u* A VESSZÖFONÁSNAK évszázados hagyomá­nyai vannak a Tisza menti Alpár községben. A ko­sárfonóknál is megkezdődött már a munka: hat­millió forint értékű árut készítenek, s ennek 90 százalékát exportálják. Az Iparművészeti Tanács és az Üvegipari Igazgatóság a hazai üveggyárak között pályá­zatot hirdetett azzal a céllal, hogy a tervezők a fehér ólomkristály diszarunál uj formákat alakítsanak ki és szines ólomkristályokat ál­lítsanak elő. A pályázat meglepően jól sike­rült. “Az elmúlt év legszebb terméke-’ cím is a pályamunkák közül került ki Képünk: Hutaüveg díszműáru. Ezek is a leg­szebb termékek közé tartoznak

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom