Amerikai Magyar Szó, 1964. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-04-16 / 16. szám
6 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, April 16, 1964 Az ebben a rovatban kifejtett nézetek nem szükségszerűen azonosak a szerkesztőség álláspontjával. EGY MAGYARORSZÁGI HOZZÁSZÓLÁS A UP VITÁS KÉRDÉSEIHEZ Mindig érdeklődéssel veszem kezembe a Magyar Szót, mert úgy látom, jól tájékoztat az amerikai eseményekről, rovatai érdekesek, szinesek. Külön érdekességet jelent számomra EHN rovata. A magyarországi jelentéseket abból a szempontból nézem csak, vajon hogyan ismerheti meg az amerikai magyarság ezekből népi demokráciánkat. Úgy látom ez a legnehezebb problémája a lapnak, mert éppen ezekből a jelentésekből adódik a legtöbb vita. Nem könnyű feladat ez számunkra sem. Uj társadalmat épitünk; uj utakon járunk. Sok a tévedés, de sok a régi társadalom itthagyott söpredékének tudatos aknamunkája is. Mi viszonylag könnyebb helyzetben vagyunk, mert benne élünk az eseményekben, senki sem vádolhatja a magyar lapokat azzal, hogy “a reakció örömére kiteregeti a szennyest.” Itt mindenki tudja, hogy a hibákat nem elrejteni, hanem élesen birálni kell, mert csak igy lehet azokat kijavítani. Más a helyzete az Egyesült Államokban, vagy más külföldi országokban élőknek, akik nincsenek közvetlen kapcsolatban a magyar lüktető élet forgatagával. Még főzés közben is történnek balesetek: odaég a rántás, kifut a tej, vagy a szakács megégeti a kezét. Hát még ilyen nagy “háztartásban”, ahol még hozzá “uj recept szerint főznek” és sok ezermillió forintot költenek el évente uj beruházásokra, uj építkezések ezreire, hogyne történnének balesetek, melléfogások. Minderről pontosan beszá molni lehetetlen. Azt hiszem nyitott ajtót döngetek, amikor azt ajánlom a szerkesztőségnek, hogy ne vegyen át szószerint cikkeket a magyar lapokból, hanem írjon azokról. írja meg — ha érdekesnek tartja — hogy ez és az a magyar lap élesen bírálta ezt és ezt az intézkedést, vagy annak hiányát. Különben úgy jár, mint az a német tudós, aki “precízen” leírta az elefánt összes méreteit, még a szőrének hosszát is — mégse tudták elképzelni hallgatói, hogy milyen az elefánt. Tiszteletreméltó, nagy munkát végez a Magyar Szó, amikor tájékoztatja olvasóit a főbb magyar- országi eseményekről, célkitűzésekről, ha tájékoztatja őket a gyakrabban előforduló hiányosságokról és azok okairól. (Könnyű neked — mondhatja erre a szerkesztő — de csinálnád te!) Persze legtöbbet segíthetnének ebben a U.S.-ből visszatért magyarok. Meg is Ígérték ezt úgyszólván minden összejövetelen. Valószínűleg azért aludt el a dolog mindig, mert senkit sem bíztak meg annak szorgalmazásával; már pedig ez másként aligha fog menni — lévén mindannyian nagyon elfoglalt emberek. A magyarországi beszámolókban gyakran felmerülnek egészen furcsa megállapítások. A látogatóban járt honfitársunk (akiknek jóhiszeműségéhez legtöbbször szó sem férhet), ha valamit helytelenít, vagy nem ért meg, nem beszéli meg az itthoniakkal —, akik között találhat elég értelmes embert, aki meg tudná magyarázni a dolgok miértjét —, hanem hazaviszi, és a szerkesztőség asztalára borítja az egész problémát. A szerkesztő nyilván látja, hogy valami “nem stimmel”, de mit csináljon vele? Ha leközli, azért támadják, hogy miért közöl le ilyen dolgokat; ha nem közli le, a “demokráciát” sérti meg vele. Nyilván igy volt a vitatott Fodor-jelentéssel kapcsolatban is. Tudhatta, hogy Magyarországon nem létezik ezer forintos cipő, mert 4—500 forintért mérték utáni prima cipőt csinálnak a kisiparosok is, de tudta azt is, hogy jóhiszemű olvasóról van szó, megjegyzés nélkül leközölte hát a levelet. Sajánlattal állapítja meg Fodor, hogy Magyar- országon drága a pálinka. Az igaz. Néhány évvel ezelőtt sokkal olcsóbb volt, de amint javult az élet- színvonal, úgy nőtt vele az alkoholizmus is. Amikor a családos anyák sürgetésére felemelték a szeszes-italok árát, sokkal hatásosabbnak bizonyult az, mint az alkoholizmus elleni propaganda. ★ Miért nem visznek falura többször marhahúst? — teszi fel honfitársunk a kérdést. Városban mindig lehet marhahúst kapni. Miért ez a megkülönböztetés? Erre nem az a válasz, hogy valamikor csak nagy ünnepeken vásárolt húst a paraszt; vagy hogy “csak akkor evett csirkét, amikor vagy a csirke volt beteg, vagy a paraszt.” (Ezt röhögve állapították meg lovaglókorbácsos volt uraink.) Türelmesen meg kell magyarázni, hogyan lehetséges, hogy ma — amikor nagyobb a húsfogyasztás, mint bármikor — csak egyszer jut hetenként falura marhahús. Miért részesíti előnybe a kormány a várost a falusiakkal szemben? Falun sok a baromfi. Nincs ház, melynek udvarán sok csirke, kacsa, liba ne lenne. Minden falusi ember vág egy-két disznót. Falun gyakori a disznó- és birkavágás, tehát nem okoz nagy problémát, hogy csak egyszer visznek hetenként húst. Nem ugyanaz a helyzet a városban, ahol mindent készpénzért kell megvásárolni. De tegyük fel a kérdést: miért nincs bőségben marhahús mindenhol? Amerikában ilyesmi nyilván nem fordul elő. Nézzük meg a két ország, a két rendszer közötti különbséget, hogy feleletet kapjunk erre a kérdésre. Magyarországon olcsó a marhahús. Az ára nem szab korlátot fogyasztásának. Ha drágább volna, nyilván kevesebbet vásárolnának belőle, igy még felesleg is lenne. Könnyű lenne tehát megoldani ezt a kérdést és úgyszólván egyik napról a másikra “bőséget” teremteni. De ez nem módszere kormányzatunknak; lehetőleg mindenki számára elérhetővé akarja tenni ezt a fontos közélelmezési cikket, még ha az elosztás itt-ott nem is megy simán. Tőkés országokban, ahol az ellátást a kereslet és kinálat törvénye szabályozza, mindez sokkal egyszerűbb. Ott, ha hiány van valamiből, annak gyorsan felszökik az ára, és addig megy felfelé, amigcsak el nem éri azt a szintet, amikor csak kevesen tudják megvásárolni. A “bőség" tehát megmarad kevés áru mellett is — de magasabb áron. A nagy haszonnal kecsegtető hiánycikkek termelése erre nagy tempóban ismét megindul. Az u.n. klasszikus kapitalizmus ezzel a módszerrel hatalmas eredményeket ért el. Más kérdés az, hogy a termelés anarchiája nem szolgálta a dolgozók érdekeit. Nem tartom szükségesnek példákat felsorolni állításom igazolására. Aki olvasta Mr. Johnson beszámolóját az bőségesen talál anyagot erre, és elgondolkozhat azon, hogyan lehet az, hogy a világ leggazdagabb országában milliók nyomorognak. ★ Bonyolult problémák ezek, melyeknek megoldása az amerikai dolgozókra és csakis rájuk vár. A monopolisták — akik az utóbbi évtizedekben mind nagyobb tempóban avatkoztak be “terveikkel” a termelési anarchia kiigazításába — a túltermelés meggátlására a hiányt szervezték meg. Olyan magas szinten rögzítették az árakat, hogy a dolgozók mind kevesebben tudták megvásárolni a szükségleti cikkeket. Feltehetően ez is hozzájárult az elnök által vázolt állapotokhoz. Mindezt csupán azért mondtam el, hogy szemléltessem — azok számára, akik ezt nem tudnák —, hogy mi nem választhatjuk az elosztásnak tőkés útját, mert az nem szolgálja a dolgozó nép érdekeit. Ha nem szolgálja a gazdag Amerikában, még kevésbé szolgálná Magyarországon, amely gazdasági potencialitás szempontjából messze mögötte marad. Nincs szándékomban tanácsot adni az amerikai dolgozóknak, de engedtessék meg nekünk, magyar dolgozóknak, hogy megkeressük magunk a legjobb utat a boldoguláshoz. Úgy látjuk, hogy ez az ut a szocializmus útja. A jövőben is szívesen vesszük amerikai honfitársaink bírálatait, de úgy gondolom, legjobb lesz, ha akkor beszélik meg a felmerült kérdéseket, amikor itthon látogatóban vannak, ahol minden rendelkezésükre áll a vitatott kérdés tisztázására és főleg megértésére. Nem hiszem, hogy ezeket a dolgokat ottani lapban teljes mértékben tisztázni lehetne. Csak elvonnák vele a figyelmet az ottai\i kérdésektől, amiknek megoldása viszont teljes mértékben az amerikai dolgozók feladata és kötelessége. Örülünk neki, hogy amerikai honfitársaink érdeklődnek a magyarországi dolgok iránt, de látnunk kell, hogy az amerikai “veszettek” mindent elkövetnek, hogy eltereljék a nép figyelmét a valódi problémákról. Nem volna jó, hogyha még az ilyen ártatlan problémákkal is az ő malmukra hajtanánk a vizet. Nekünk 1956-ban alaposan megégette a kása a szánkat — hamis jelszavakkal félre tudták vezetni a magyar dolgozók jelentős részét, kirobbantották az ellenforradalmat. A fasisztáknak mindenütt, mindig ugyanaz a céljuk, akárhogy is nevezik őket: hangzatos jelszavakkal elterelni a nép figyelmét a tényleges kérdésekről és megteremteni a legsötétebb népellenes uralmat. Úgy gondolom ez közelebbi és fontosabb vitatéma lehet, mint a magyarországi kérdések. Balogh József A kanadai “gönci” felszólal j ST. CATHARINES. — Olvastam a lap ápr. 2-i számában “A gönci milliomosok” c. cikket. Bár május 13-án lesz 37 éve, hogy szülőhazámat elhagytam az idő múlásával mindjobban növekszik bennem a szülőfalum, Gönc iránti érdeklődés. Göncnek történelmi szerepe volt a magyar nép életében. Volt idő, amikor nagy katonai laktanyával rendelkezett, a szabad királyi város volt és jelenleg ott van Káfoli Gáspár szobra, aki a Bibliát magyar nyelvre fordította. Magyarország története I. kötetében, az őskortól 1526-ig terjedő leírásban, már Gönc néven szerepel. Akkor még csehek lakták túlsúlyban a várost, és az általuk épített házak máig is lakhatók. Az utóbbi időben sajnos megvonták tőle a gönci járás címet, s Abauj-Szántói járásra változtatták. Szülőhazánk minden részéből olvastam már gazdasági javulásról, de Göncöt és vidékét mintha a borsóhegy betemette volna, mert eddig semmi hirt, sem jót, sem rosszat nem olvastam. Sohasem adtak életjelt magukról, mióta a gróf Pálffy Miklós 5,000 holdas birtokát feloszlatták azok között, akik megművelik. Gondoltam, hogy talán földnélküli senkinek nevezett dolgozó társaim bánkódnak a gróf ur vesztesége fölött és volt is valami alapja gondolatomnak, mert “mindössze három éves múltra tekinthet vissza”, írja N. I. a “Gönci milliomosok” c. cikkében. No de jobb későn, mint soha. A riporter írja, hogy meglátogatott öt szövetkeze ti családot; megemlíti nevüket is, amelyek — bár ismerősek — az arcok újak kell, hogy legyenek. Legjobban Papp Miklós nevére lettem figyelmes, aki kb. a fiammal lehet egyidős; ennek apját, Bélát jól ismertem, mert együtt jártunk iskolába és együtt is őriztük a teheneket. Majd elváltak útjaink, ő megmaradt az ősi birtokban, mint egyetlen gyermek, majd jól nősült, én meg elmentem kovács-inasnak, majd idegenbe. Olvasom a cikkből, hogy a tsz. 4,000 holdas. Mit lett a többi 6,000 holddal, mert úgy tudom, a gönci határ 10,000 holdas volt? A grófé volt 5,000 hold, a másik 5,000 holdon 3,600 lélek osztozott. Igaz, a 10,000 hold nem volt mind szántóföld, de akkor is van még elég föld, aminek gazdái talán amerikai segítségre, vagy talán isten segítségére várnak, hogy a föld végén tajtékpipára gyújtva azt mondhassák: Az én kepéseim, az én harmadosaim, stb. Ha olyan szép eredményeket érnek el a közös gazdálkodásban, miért és mi másra várakoznának, mint isten segítségére? A legszebb az volna, ha a város nevét felcserélnék Gönc termelőszövetkezeti városra, s akkor történelmet csinálnának. Ezt úgy sem lehet megállítani. Még mikor otthon voltam, azt hajtogattam (s ez lett a vesztem), hogy ne a törek'en és szalmán osztozkodjunk, hanem a terményen, összeszántva a földet, sok ezer sor krumplinak, kukoricának, stb. volna termőhelye, igy meg csak pereskedést vált ki, ha az egyik, vagy a másik földjére talált valaki lépni. Azután nyögték az ügyvédi és perköltségeket egész életen át. Megnyugtató, hogy az ilyenfajta virtuskodásnak az uj rendszer kihúzza a méregfogát, még ha fájdalmas is egyeseknek. A “milliomosok” címhez annyit akarok szólni, hogy az első világháború után az egész ország milliomos volt, mert akinek malaca, vagy tinója volt, az már többszörös milliomosnak számított. Egy mázsa búza 500,000 korona volt, s igy tovább. Nem kétlem, hogy még ma is vannak, akik visszasírják a “régi jó világot”, az az idő azonban már elmúlt. Üdvözlöm szülőfalum termelőszövetkezetét, s minden becsületesen gondolkodó honfitársamat és kívánom nekik, hogy munkájuk nyomán szálljon reájuk a zsoltárban olvasható, lelket megnyugtató szöveg: “Mely boldog, ki jól és igazán él. Hamis keresményt házában nem szemlél. Ki kenyerét eszi dolgozva Nem álnok utón és nem orozva. Csendes az belül a maga lelkében, Vidám, jó kedvű, jártában, keltében. Nem retten fel az édes álmából, A saját lelke vádolásától. Kovács János, aki Göncön született
