Amerikai Magyar Szó, 1964. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1964-02-20 / 8. szám

/ 14 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, February 20, 1964 ROBERT (BOBBY) BAKER, A KIJÁRÓ A politikai és üzleti összeköttetések Washington politikai és társadalmi köreiben a legújabb botrány-szenzáció a “Bobby” Baker-ügy. Röpködnek a gyanúsítások, a pletykák, a leleplezé­sek, megindultak a szenátusi kihallgatások, de erős az az általános meggyőződés, hogy Bobby Baker­nek semmi bántódása nem lesz ezekből kifolyólag. Főleg azért, mert elágazó tevékenységei, amelyek­kel néhány év alatt hatalmas vagyont halmozott fel, nem ütköznek semmiféle Írott törvénybe, oly módszerek ezek, amelyek a washingtoni életforma elfogadott mindennapi megnyilvánulásai. Amel­lett elismert tény, hogy társadalmi életünk vala­mennyi területén gyakorolják ezeket a módszere­ket azok. akik egyének előrehaladásának előmoz­dítását vállalják, magasabb nívón pedig azok, akik üzletek, vállalatok részére képesek hasonló segít­séget nyújtani kormánykörökben. Persze nem in­gyen. Ennek a tevékenységnek hivatalos neve: “befolyás-árusitás — influence peddling.” hasznosításának klasszikus példája A többségi, vagyis a szenátusban uralkodó poli­tikai párthoz tartozó szenátorokat informálja ar­ról, mi a párt vonala minden fennforgó kérdésben. Kipuhatolja, hogyan akarnak a szenátorok sza­vazni, s álláspontjukat és megjegyzéseiket tudomá­sára hozza a többségi vezetőnek. (Majority Leader) így megkönnyíti az illető munkáját, aki most már tudja, kit kell rábeszélni a megkívánt állásfogla­lásra. Felvilágosítja a többségi vezetőt a szenátorok egyéni tulajdonságairól, érdekeiről, szükségletei­ről. Pontos listát vezet minden szenátorról, ki mi­ként szavaz minden kérdésben. Gondoskodik a párt vezetőinek kiszolgálásá­ról, kezében tartja a pártkonferenciák megszer­vezésének részleteit, intézkedik, hogy valamely távollevő szenátor álláspontját bizonyos kérdésben kivánsága szerint nyilvánosan tudomásul vegyék. Mindezzel szemben az egyetlen kötelesség, amit Bobby Baker tehát befolyásos ember volt Wash­ingtonban a szenátusban levő hivatalos pozíciója kapcsán és ezt ügyesen a maga számára kamatoz­tatta. Washington közelében 500,000 dollár érté­kű háza és birtoka van, a fővárosban 28,000 dollá­ros otthona, amelybe miután 6,500 dollárt költött a bebutoroztatására, az unokahugaként ismertetett titkárnőjét, a Tennesseeben szépségversenyt nyert Carole Tylert ültette be. Terjedelmes motelt épít­tetett a közeli tengerparton, egy másikat Char­lotte, N. C.-ban és megszámlálhatatlan részvényei vannak más vállalkozásokban és építkezésekben. Lehet, hogy ha 1964 nem volna elnökválasztási év, a Baker-féle leleplezések nem vernének nagy port. De az a tény, hogy Baker a szenátusi többség (demokrata) titkára és valamikor Johnson elnök pártfogoltja volt, arra készteti a republikánus po­litikusokat, hogy az ügy minden részletét kihasz­nálják a demokraták ellen és a maguk javára. Robert G. Baker életrajzának néhány közismert­té tett részlete egy igen kis bepillantást nyújt a Washingtonban alkalmazott módszerek egy kis te­rületére, de így is érdemes velük foglalkozni, rop­pant felvilágositóak abból a szempontból, hogy fogalmat« nyújtanak az egyszerű amerikai polgár­nak azokról a mellékfoglalkozásokról, amelyek a jólfizetett kormánytisztviselők egyikének-másiká- nak legtöbb idejét lefoglalják. Baker, Pickens, S. C.-i községben született. Ap­ja postai alkalmazott, majd postamester volt. Bob­by már 13 éves korában a helyi “drugstore”-ban dolgozott, s hamarosan uralta ott a helyzetet és “az orvosi recepteken kívül, ő végzett mindent.” 14 éves korában Washingtonba került, mint szená­tusi apród (page boy). Ügyes és szolgálatkész volt mindig és nemsokára ő lett a főapród, azután a demokrata kisebbség titkárának a kisegítője. Köz­ben elvégezte az egyetemet, ügyvédi diplomát nyert és irodát nyitott. 1955-ben Lyndon Johnson szenátor lett a de­mokrata többség vezetője és kinevezte Bakert a többségi csoport titkárává. Ebben a felelősségtel- . jes állásban terjesztette ki befolyását és pártfogói tevékenységét az ügyes fiatalember. Aki hivatalos feladatát túlteljesíti A többségi csoport tiltkársága olyan kulcspozí­ció, amelyben nagyobb hatalmat lehet gyakorolni, mint amilyenre a kabinetnek egy tagja, vagy egy szenátor képes. Ehhez csupán az szükséges, hogy aki az állást betölti megfelelő tehetséggel és a többségi csoport politikai vezetőjének teljes bizal­mával rendelkezzen. Bobby Baker rendelkezett mindkettővel. Miből áll a titkár napi munkája? vwwwnxwv AMERIKAI MAGYAR SZÓ 130 East 16th Street New York 3, N. Y. Elolvastam mutatványszámként küldött lapjukat és kérem, hogy további mutatvány­példányokat küld jenek cimei* minden kö­telezettség nélkül. Név: .................................................................. Cim: .................................................................. Város:.....................................Állam:.......... Megrendelem lapjukat □ e«ty évre □ féiévrt (A lap kedvezmonves előfizetési ára uj ol­vasóknak egy évre $6.Oft. félévre $3.00.) HérVéGi írja: Rev. Gross A. László B. D., Th. M. Azok a “háládatlan” népek Még ha igaz is volna, hogy a tőkés rendszer a lehető legjobb az összes elképzelhető rendszerek között, az úgynevezett “visszamaradt” népeket képtelenek vagyunk meggyőzni erről, mert ezek a népek a kapitalista szisztémának eddigelé csak az átkait és hátrányait tapasztalták a saját bőrükön, mig az “áldásaiból” még morzsák is alig jutottak nekik — hát akkor mi a csudáért lelkesedjenek érte?! Az egyszerű, primitiv népek, amelyeket pont ez a rendszer tartott tervszerűen a tudatlanság sötét­jében, nem is képesek felfogni a tőkés rendszer bonyodalmas szabályait és összefüggéseit; ők csak annyit láttak belőle, hogy mig egy maroknyi ki­váltságos egyén ennek a rendszernek a jóvoltából fényűző életet élhetett, addig ők: akiknek a verej- tékes robotja ezt a tobzódást lehetővé tette, még a betevő falatot is alig tudták maguknak és család­juknak előteremteni — egyéb szükségletekről nem is beszélve. . . Ezzel szemben ugyanezek a tanulatlan emberek a szocialista rendszert — ha minden csinjával- binjával nincsenek is tisztában — végtelenül egy­szerűnek, könnyen érthetőnek és a maguk szem­pontjából kielégítőnek találják. Úgy vélik, hogy ha az ő sorsukban is bekövetkezik egy olyan — aránylag gyorsiramu — javulás, mint amilyent a népi demokráciák egész sora fel tud mutatni (és amelyhez hasonlóra a kapitalista rendszerben nem látnak példát), hát az ő számukra ez a rendszer előnyösebb, biztatóbb és kívánatosabb. Ilyen kö­rülmények között mi csodálkozni való van azon, hogy a szocialista propagandának viszonylag köny- nyebb dolga van a “visszamaradt” országokban, mint a kapitalista dobverésnek0! Minél erősebben hangsúlyozzuk a mi magas élet­színvonalunkat. annál nagyobb étvágyat gerjesz­tünk ezekben a népekben a hasonló előnyökre, de ugyanakkor ezek a népek nem látják valószínűnek, hogy az ilyen előnyöket a tőkés rendszer révén valaha is elérhetik, hiszen tapasztalatból tudják, hogy ezek az “áldások” a múltban is elérhetetle­nek voltak számukra, tehát semmi reális alapjuk sincs arra, hogy sorsuk jobbrafordulását ettől — a már régen kiismert — rendszertől reméljék. Szinte magától értetődő dolognak látszik, hogy érdeklődésük a szocialista rendszer felé irányul, amely sokkal gyorsabb és biztosabb eredményeket igér. De nem ez az egyetlen oka a mi propagan­dánk sikertelenségének. . . A mi honatyáink nem tudják megérteni, hogy a rengeteg anyagi segítség ellenére, amit a szélró­zsa minden irányában oly gavallérosan szétszór­tunk, az ilymódon lekenyerezett népek egyáltalán nem szeretnek bennünket és alig titkolt bizalmat­lansággal viseltetnek irántunk. “Mily hálátlanok ezek a népek”, — siránkozik Washington — “nem becsülik meg a kezet, amely ily gazdagon meg­ajándékozza őket!” Most ne is beszéljünk arról, hogy ezeknek a bőkezű adományoknak elsősorban az a rendelteté­sük, hogy a támogatott országok uralkodó osztá­lyai — tehát a nyugati kapitalizmus képviselői és a szenátusi szabályok a titkár számára kiszabnak az, hogy álljon a szenátorok rendelkezésére felvi­lágosításokkal és apróbb szolgálatokkal és a terem­őrt helyettesítse távollétében. Baker tevékenysége messzire felülmúlta ezeket a kis feladatokat. Szolgálatkészen vállalta a sze­mélyes szívességek minden fajtáját, a kölcsönök rendezésétől- a lakás keresésig. Ugyanakkor ren­delkezésére állt azoknak is, akik a szenátoroktól akartak szívességet, mint bizonyos tisztviselők, lobbyisták, üzletemberek és mások. Bobby Baker befolyása rohamosan nőtt. Kéz kezet mos. Szívességért szívesség jár. A nagy gyárosok bevonták Bobbyt jólfizető vállalko­zásokba, kölcsönöket kapott bankoktól befekteté­sekre. Rövidesen benne volt biztosítási üzletek­ben, ingatlan fejlesztésben, bankokban; társtulaj­donosa volt két motelnek, egy temetőnek, részvé­nyese egy árusító-automata cégnek, amelynek egyedárusitó joga volt a legnagyobb fegyvergyá­rakban hűsítő italok és más frissítők eladására. Bobby Baker 35 éves korában milliomos volt —• legalábbis papíron. (Folytatjuk) kiszolgálói — továbbra is a nyeregben maradhas­sanak, ámde a nép jómaga ebből a “nagylelkű” segítségből legtöbb esetben egy fikarcnyit sem lát; inkább beszéljünk egy másik tényezőről, amely sokkal nagyobb szerepet játszik abban, hogy ezek a “visszamaradt” népek valóban nem nagyon sze­relmesek belénk és minden lépésünket indokolt gyanakvással méregetik: Ezek a népek nem felej­tenek olyan hamar és olyan könnyen, mint Wash­ington. ők nagyon jól emlékeznek, kik voltak az Egyesült Államok ellenségei és kik voltak a szö­vetségesei a második világháborúban. . . Nekik több okuk van elképedni a mi magatartásunk fe­lett, mint nekünk az ő “hálátlanságuk” felett. Ho­gyan bizhatnak meg egy olyan országban, amely a volt szövetségeseket úgy kezeli, mint halálos ellenségeit, viszont a volt esküdt ellenségekkel pe­dig úgy bánik, mint legbensőbb kebelbarátaival?! Miféle erkölcsi stabilitásra vall az ilyen viselke­dés?! Amikor egy egyén vagy egy nép barátot vá­laszt magának, akkor előbb alaposan fontolóra veszi, hogy az illető mennyire megbizható, meny­nyire következetes és mennyire hűséges kinyilat­koztatott elveihez, és igy tovább. Például, ha a barátjelölt ma bizonyos körülmények között igy és igy cselekszik és holnap — ugyanolyan körül­mények között!—pont az ellenkezőjét teszi, hogy aztán holnapután ismét irányt változtasson, hát én annak a barátságára nem nagyon áhítozom, mert nem vagyok biztos benne, hogy szükség ese­tén számithatok-e reá. Hátha ugyanaz a kéz, amely tegnap oly bőkezűen ontotta az adományo­kat, holnap fegyvert ragad ellenem; hátha az a kéz, amely ma — barátságot színlelve — a keze­met szorongatja, holnap a torkomat fogja szoron­gatni?! Ne mondd, hogy ez túlzás! Ezek a “visszama­radt” népek nem vakok: az ő szemük láttára tör­téntek példák erre! Németország, Olaszország, Japán és Franco Spanyolországa mind nagyrabe- csült kebelbarátaink ma, holott tegnap “kele- vények” voltak az emberiség testén, amiket kö­nyörtelenül ki kell vágni. Oroszország és Kina vi­szont szövetségeseink voltak tegnap és ma ők a “rákos daganatok”, amiket ki kell metszeni... Az ilyen gyorsan váltakozó hangulatok és hátra- arc manőverek egyáltalán nem alkalmasok arra, hogy másokban bizalmat inspiráljanak irántunk. Az utolsó két évtized folyamán követett cikk­cakkos, tekervényes, öncáfoló, logikátlan külpoli­tikai -vonalvezetésünk láttára, ezeknek a “vissza­maradt” népeknek a hideg fut végig a hátukon arra a gondolatra, hogy a mi barátságunktól függ­jön az ő jövendőjük... Meg aztán — mindettől eltekintve is — miért higvjenek ezek a színes népek a mi fennen han­goztatott kijelentésünknek, hogy “az ő jövőjük, jólétük és szabadságuk nekünk oly végtelenül be­cses és fontos,” amikor azt látják, hogy húszmil­lió bennszülött amerikainak a jóléte, jövője és szabadsága egyáltalán nem zavarja az álmainkat, holott ezek a bennszülött amerikaiak már száz év­vel ezelőtt elnyerték papíron az ezekhez való jus­sukat és mi száz évig nem engedtük meg nekik, hogy e jogaikat gyakorolják és élvezzék?! Ha én egy afrikai vagy ázsiai uj államnak a polgára lennék (vagy akár egy európai országban élnék, ahol kortanuja voltam a második világhá­borúnak és az azt követő két évtized politikai for­dulatainak), bizony mondom: én sem tudnék megbízni az Egyesült Államok barátságában — pont elég okom volna a bizalmatlanságra!

Next

/
Oldalképek
Tartalom