Amerikai Magyar Szó, 1964. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1964-02-20 / 8. szám

Thursday, February 20, 1964 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 11 Bódog András: A televízió színes csodája Kevesebb, mint egy éve is talán, hogy a televí­zión hallgattam egy úgynevezett politikai interjút, azaz angolul szólva azt a fajta beszélgetést, amely­ben egy nagyobbállásu politikus mondogatja a ma­gáét a hirbemondó tiszteletteljes kérdéseire. Ezek úgy vannak, megfogalmazva, hogy se a politikus meg ne haragudjon értük, se pedig a televíziós nagy vállalat, amelynek a kérdező az alkalmazott­ja, minélfogva tilos neki a gondolatszabadság na­gyobb dicsőségére olyasmit kérdezni, amiből kide­rülhetne, hogy a bemondónak véleménye lehet egyáltalán, akármiről is. A televíziós vállalatnak mindig tudnia kell a jobb kézről, hogy mit csinál a bal és hiven követi a biblia tanítását, hogy ha a kisujjad megbotránkoztat, vágd le. Ezért a hirbe­mondó kisujj nagyon megvigyázza még a kérdezni- valóját is. Ez alkalommal azonban a vállalat szerény legki­sebbik ujja valamiért elvesztette némileg az egyen­súlyát és meggondolatlanul azt kérdezte egy déli kormányzótól, hogy ha csakugyan mérsékeltebb­nek tartja magát a néger kérdésben, mint ahogy állitják róla, miért nem alkalmaznak államában szines rendőröket? A déli kormányzó azonban nem volt rest és visszavágott ilyenformán: Bará­tom, ne add nagyon az északi jenki bankot. Ve­gyük például az országos nagy televíziós vállalatot, amelynek te is dolgozol. Hány négert alkalmaz­tok? Néhány énekest olykor szerepeltettek, mert énekelni tudnak a bitangok, ezenkívül csak ha muszáj, mert néger színészt kíván egy-egy szerep. De vezetői, bemondói, rendezői és hirdetői minő­ségben egyetlen néger alkalmazott sincs.” Persze erre nem lehetett válaszolni, még ha lett volna is a visszaválaszolásra engedélye a be­mondónak, mert a déli kormányzónak ebben az egyben igaza volt. Ez kevesebb, mint egy éve történt. Azóta, mint tudjuk, egy-más megmozdult legalább annyira, hogy a vizet prédikáló, de bort ivó jenkinek deren­geni kezdett, hogy üzleti szempontból is ajánlatos lehet, ha pár csöpp borral megszínesítik vizes pré­dikációikat. így például némi ámulattal kezdtem észrevenni az utóbbi félév folyamán, hogy a televí­zióban olykor egy-egy néger színész is tétován be­lézengett a színpadra, valami mellékszereplőnek olyan helyen, ahol egyébként fehér ember is meg­tette volna. Vagy, hogy a tömegjelenetekben, (kö­zönségesen katonaság-népség a neve) néha fekete arc is megjelent, no meg a televíziós kórházakban is. Ott, ahol nagyszerű és jóképű fiatal orvosok nyakrafőre húzzák ki a betegeket a legképtelenebb nyavalyákból operációkkal, meg egyebekkel, per­sze csak ráérő idejükben, mert egyébként nagyon el vannak foglalva egymással és a szépséges ápoló­nőkkel való veszekedésekkel, szerelemmel, meg a házasság elkerülésével. Rendes körülmények kö­zött e kórházakban csak azok halnak meg, vagy házasodnak, akiktől meg kell szabadulni a követ­kező folytatások részére. Noshát mi lett ebből egyszerre? Nem kevesebb, minthogy nagy szomorúsággal kellett tudomásul vennem, hogy úgyszólván egyik hétről a másikra a halál csapása szokatlan arányban sújtott le a te­levíziós segédorvosokra. Ez annál is feltűnőbb, mert inkább a súlyosabb betegektől várná el az ember a tragikus véget, de a televíziós kórházak­ban, hála az orvosi tudománynak és annak a nézet­nek, hogy nem szabad elszomorítani a közönséget, a betegek úgyszólván sohasem halnak meg, hanem eltűnnek, vagy gyógyultan elbocsátást nyernek, ha a színész rossznak bizonyul, vagy lejárt a szer­ződése. Az orvosnak ellenben inkább meg kell hal­nia, mert emeli a mesterség dicsőségét, ha önfel­áldozó munkája közben elpatkol valamelyik beteg­től kapott fertőzésben. Ez jó fényt vet a televíziós kórházra és orvosaira egyaránt, továbbá megsza­badulnak a szereplőtől is. Elég az hozzá, hogy igy tűnt el különleges ha­lállal a televíziós kórházak jónéhány segédorvosa és a következő héten, mintha összebeszéltek volna, mindegyik néger orvosokat szerződtetett az elhal­tak pótlására. Most már hála e változásnak, egyet­len operáció, tanácskozás nem megy végbe a kór­házakban anélkül, hogy egy-két fekete orvos he álljon az operációs orvos mellett, vagy néhány tu­dományos szót-ne mondjon a betegségek felől, bi­zonyságul arra, hogy integrálódik nemzetünk. Ezen előzmények nyomán már nem lepődtem meg, amikor néger rendőrt, detektívet, állam­ügyészt láttam, a jóképű ápolónőkről szóló heti folytatásos történetekben pedig néhány fekete ápolónő is jelentkezett. Hamarosan kiderült róluk, hogy épp olyan jók a betegekhez, mint a fehérek, az injekciókat is adhatják, csak éppen nem szabad, hogy beleszeressenek a fehér páciensekbe, egyéb­ként mindenben egyenlőek társnőikkel. Egy szép napon aztán egy állomáson néger nő kezdte el ma­gyarázni, hogy várhatunk-e havat holnapra és mi­lyen lesz a hőmérséklet, akárcsak mintha a sors fehérnek teremtette volna, sőt azt sem tiltották el, hogy beleszerethessen az időjárásba, ha úgy tetszik neki. De hátra volt még — ha szabad ezt igy monda­nom — a fekete leves. A hirdetők. Színdarab, meg időjárás, igaz, még ezekbe is beleszólhatnak a hir­detők, de itt csak az a fontos számukra, hogy nagy közönséget hozzanak, mert akkor annál többen hallják a közbeiktatott hirdetési jeleneteket. Más és fontosabb dolog azonban számukra, hogy ki ajánlja és hogyan a frizuratartósitó folyadékot, vagy a paradicsomos kannát. Fene tudja hány ezer ember leköszönne mindörökre a paradicsomevés­ről, ha egy néger háziasszony dicsérgetné, hogy milyen jó és soha többet nem szagtalanítaná ma­gát ugyanazzal a kenőccsel, amelyről kiderülne a televízión, hogy feketék is használják. így ebben nagyon óvatosnak kellett lenni, mert sose lehessen tudni. Az ember furcsa állat. Nagyon finom a pa­radicsomleves, amit a néger szakácsnő megfőzött neki otthon vagy a vendéglőben, de ha a hirde­tésben nem fehér személy az, aki dicsérgeti neki, meg sem kóstolná az istennek se. Pénz beszél, kutya ugat, a hirdetőknek nem nagyon akaródzott kötélnek állni a televízió általános nagy demokra­tikus megújhodásában. Dicséret érte, egy mosószergyár végre megtörte a jeget. Ha tetszett, ha nem, egyszercsak mit lát­mnn ■ m ■ ■■■ ■ ■ ■■ mm ■1» ■ ■■ ■ ■ n tim SEPERJÜK KI A PISZKOT! Nyugat-Németországban, a bírósági tárgyalás közeledtével, most már a harmadik háborús bű­nös náci vádlott vetett véget életének a börtön­ben. A harmadik bandita dr. Weiner Heyde, aki fő kivitelezője volt Hitler programjának, több mint 100,000 úgynevezett ‘‘szellemileg visszama­radt” egyén kivégzésének. Előtte egy nappal Friedrich Tillman, Heyde segítőtársa, egy épület nyolcadik emeletéről ugrott ki és febr. 2-án pe­dig Ewald Peters, Adenauer és Erhard kancellá­rok személyes testőre a börtöncellában felakasz­totta magát. A felelős szervek a háború után nem hajtották végre a Potsdami Egyezménynek a nácizmus kiir­tására vonatkozó kikötését. A nácizmus elleni erők kitartó munkájának köszönhető, hogy egyre több véreskezü tömeggyilkos kerül leleplezésre. És hol találhatók ezek a legnagyobb háborús bűnösök? Magas kormányállásokban, vezető katonai tiszt­ségekben. A NY Times “Nácik a Hivatalokban” cimü ve­zércikkében mutat rá, hogy a német szövetségi kormányt mennyire “zavarba hozza” ez a körül­mény. Felszólítja Erhard kancellárt, “végezzen háztisztogatást”, nemcsak morális szempontból, hanem azért is, mert “a Hitler terror kimagasló támogatóinak jelenléte a Bonn kormányban, a kommunistáknak nyújt propaganda anyagot és gyengíti a szabad világ erkölcsi szerepét.” A Times-nak nagyon is igaza van, de azt nem említi, hogy saját “háza táján” is szükség van ilyen tisztogatásra. Az Egyesült Államok terüle­tén nyüzsögnek olyan háborús bűnösök, akiknek börtönben volna a helyük és akiket köröznek más európai kormányok. Némelyek vezető állásban vannak itt, mint Werner von Braun, aki most “bennünket” szolgál mint távrakéta szakértő, az­tán Heusinger generális, aki most a NATO had­erők politikai fővezére Washingtonban. Ezerszámra kaptak itt politikai menedéket ná­cik és háborús bűnösök, akik innen folytatnak fa­siszta propagandát szülőföldünk felé és meleg barátságban és egyetértésben működnek közre az amerikai fasisztákkal az amerikai demokrácia megsemmisítésére. A “kommunista üldözésben szerzett érdemeik” alapján minden gátlás nélkül megkapják az amerikai polgárlevelet az emberi­ségnek ezen veszélyes fekélyei, mialatt harcos anti-fasisztákat üldöznek a hatóságok és depor­tálásra Ítélik őket. Feltűnő példája ennek a kri­tikát érdemlő helyzetnek Anthony Bimba, egy tak szemeink? Egy jelenetet, amelyben a fiatal néger anya a szóbanforgó gyártmányt rakta mosó­gépébe és hogy kétségben ne maradjunk színéről, kis fekete fia éppen moziba kéredzkedett tőle. Megkapván az engedélyt, a kisfiucska eltűnt a szin térről, alkalmat adva mamájának, hogy megdicsér­je és megcsodálja a mosópor nagyszerűségét. Előbb megdicsértem ezt a vállalatot, hogy néger hirdetőre merte bízni gyártmányát, de már vissza is vonom. Jobb gondolkozni, mielőtt nagy demok­ratikus lelkesedésbe esünk. Valószínűleg a mosó­porgyár okosai is ezt tették. Az egyenlőségi hul­lám, amely néhány szines segédszinészt és egy időjárásjelentőt sodort a televízióba, legfeljebb el­méletileg érdekelhette őket, amig valamelyik oko­suk a homlokára csapott és felkiáltott: “Szent is­ten, milyen ostobák is vagyunk! Hogy ez eddig nem jutott eszünkbe!” Ami az okosnak eszébe jutott, az világosabb volt mint a vakablak. Hogyisne, talán csupa kiondolá- zott, finomkörmü nagyságos asszony csinálgatja a nagymosást, ahogy a televíziós jelenetekben mu­togatják az átlagos háziasszonynak kicsinált színész nőt? A népesség tiz százaléka néger, ezek úgyszól­ván kivétel nélkül maguk mosnak. Ugyanezekből adódnak a takarítónők, mosónők, más háztartási alkalmazottak, akik a fehér lakosság legalább 30 százaléka részére intézik a szennyest otthon, vagy a mosodákban. Ha még hozzáadjuk ehhez, hogy akik másokkal mosatnak, azoknak több mosnivaló fehérneműjük is van, akkor nyilvánvaló, hogy a mosószerek vásárlóinak legalább a fele szinesbőrü személy. Sőt a vásárlók másik felét se izgatja, ha a hirdetés néger háziasszonyt mutat, mert min­denki tudja, hogy igazi szakértői a nagymosásnak a fekete mosónők. Ami Pálnak eszébe jutott, azt nemsokára Péter is követni fogja. Szappan, takarítószerek, söprű, padlóviaszk, vasalók és cipőpucolószerek gyáro­sai felfedezik majd, hogy ők is milyen nagy hívei a fekete kisebbség egyenjogúsításának, ha már egyszer behozza a pénzt a konyhájukra. Ill'fiTM ■•■■■■ ■ litván nyelvű lap szerkesztőjének az esete, aki több mint 50 éve van ebben az országban, 1927- ben lett állampolgár és most indítottak deportálási eljárást ellene. Az anti-fasiszta erők most összefogtak az ország­ban, hogy helyrehozzák az eddigi mulasztást, hogy leleplezzék ezeket az emberiségre veszélyes parazi­tákat, hogy megtisztítsák tőlük országunkat. New Yorkban február 27-én, csütörtökön este 7 órai kezdettel tart nagygyűlést a COMMITTEE AGAINST NAZISM AND ANTI-SEMITISM, számos nemzetiségi csoport bevonásával és a demokrati­kus mozgalmak kimagasló vezetőinek közreműkö­désével. A szónokok között van Rév. MILTON A. GA- LAMISON, az iskola integráció vezetője, PAUL O’DWYER városi tanácsos, Rabbi S. BURR YAM- POL Chicagóból, az országos naci-ellenes szerve­zet elnöke, Mrs. RUTH GAGE-COLBY, a béke­mozgalom kiváló vezetője, CHARLES R. ALLEN, több náci-leplező könyv ismert Írója. SAM PEVZ- NER LESZ a gyűlés vezető. / PAUL’S SHELL SERVICE GAS, OIL, BATTERY, TIRE, AUTO PARTS 19505 Allen Road — Melvindale, Michigan !• Telefon: WA 8-9806 — SZŐKE PAL. tulajdonos <• ■»t k*w*»v»*w»*wwvvwvwww\vwwv»wtv»wwv»wt j NAGYGYŰLÉS ( } az Egyesült Államokban rejtőző \ I háborús bűnösök ellen A Committee Against Nazism and < Anti-Semitism rendezésében 5 február 27-én, csütörtökön este £ ' 7 órakor ' a HOTEL DIPLOMAT-ban 108 West 48th Street, New York City í SZÓNOKOK: Rév. Milton A. Galamison, a new- * S yorki iskolai integráció szervezője. — Paul jj* * O'Dwyer, a városi tanács tagja. — Mrs. Ruth 3 $ Gage Colby békemozgalmi vezető. — Rabbi S. 3 I Burr Yampol a náci-ellenes mozgalom országos vezetője és Charles R. Allen, iró. Gyülésvezető: Sam Pevzner ; .vwvvwwwvwvvwwvwmvwvvwwtw«

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom