Amerikai Magyar Szó, 1963. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
1963-10-31 / 44. szám
12 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, October 31, 1963 ▼ T V T Henri Barbusse: TALÁLKOZÁS ▼ ▼ ▼ ▼ ’r-*r"’r"-y*ri *r"^r-*r A SÉTÁNY egyik padján ültem, a selyemzöld gyep szélén. Napsugaras tavaszi nap volt. A ragyogó fényben élesen kirajzolódtak a járókelők könnyed mozdulatai és jól érvényesültek a ruhák meg a táj színeinek különböző árnyalatai. Elmerültem látványukba, s csak később vettem észre, hogy forditva tartom kezemben a könyvet. Ekkor fordult be a fasorba egy fiatal pár, és közeledett felém. Szépek voltak, és választékos öltözetük Ízlésre vallott. Áradt belőlük a tökélynek az a varázsa, amely minden ellenszenv dacára is hat a magamfajta szegény ördögre. A hölgy kifogástalan szabású kosztümjét antik módon stilizált levélminta diszitette. Apró lábát kecses fehér cipő takarta, és Csillogó foglalat tartotta kalapjának libegő kócsagtollát. Az egész jelenség finomművű perzsa miniatűrre emlékeztetett és az édenkert magányos virányain sem keltett volna nagyobb feltűnést, mint ezen a népes délutáni sétányon. Kísérője is az utolsó divat szerint öltözött, azzal az eleganciával, amelyet én csak másoknál ismertem. MINDEZ ESZEMBE juttatta gyűrött kézelőmet •— előző nap ügyetlenül ráültem — elviselt, formátlan cipőmet és kopott zakómat, amely még csak fokozta természetes félénkségemet. Nem is tudom, honnan vettem a bátorságom, hogy mégis belenézzek ebbe a tündérien rózsás, nemesvonalu arcba, amely pasztellképhez hasonlított. Amikor az ur hölgyével elhaladt mellettem, önkéntelenül felálltam, és lehajtott fejjel követtem árnyékukat. Vonzott ennek a két gazdag embernek a gondtalan ragyogása. Érdeklődéssel figyeltem őket. Tulajdonképpen hárman voltak, mert elfelejtettem említeni, hogy a fiatalasszony karját előrehuz- ta egy kutya póráza. A hószinü spicc nagy szőrbundájában egészen elveszett az állat nyurga teste. Hirtelen mind a ketten megálltak. — Förtelmes! — kiáltotta a hölgy. Oda néztem, hogy mi keltette fel ellenszenvét, s bevallom, bennem is furcsa érzést ébresztett, amit láttam. Egy nyomorék cigány harmonikázott a fasor végén. Kreol bőrével és koromfekete hajával keleti varázslóhoz hasonlított. Előtte négyszögletes ládán egy táncosnői ruhába bujtatott majom. A két toprongyos, ápolatlan alak valamelyik csatornából bujt elő, vagy egyenesen a pokolból szabadult ide. Nagyon elütött a környezettől, és valósággal beszennyezte a sétány harmonikus képét. A férfi viharvert alattomos arca, meg az elnyűtt rózsaszín gyapjuszoknyába öltöztetett koszos majom rendkívül visszataszító volt. A kis állatnak kétlábon kellett állnia és jobbra- balra forognia. De pirosas-szürke mancsaival minduntalan a láda szélébe kapaszkodott és fáradtan topogva keserves pofákat vágott. A cigány időnként a ládába rúgott. Ilyenkor az ijedten felugró majom farka néhány percre megemelte a szoknyát, akár a tenoristák kardja a díszes köpenyt. A hölgy hangosan felkacagott. Ez az ijesztő együttes, melyet még a legszánalomraméltóbbak sem érintettek volna meg szívesen, igen szórakoztatta. A kiskutya vakkantott. — Mutasd meg neki, Hófehérke! — uszította haragos kutyáját a hölgy. — Nem szívlelheti a csúnyát. Hallod Frank?! Nagyszerű kis kutya vagy. Nem félsz a gonosz majomtól. Hófehérke vinnyogva ugrált ide-oda, póráza feszült, mint hegedűn a húr, és ha megrázta fehér bundáját, ezüstös hangján megszólalt a nyakába akasztott csengetyü. A majom is nyugtalan lett, és leugrott a földre. Talán azért, hogy felszedjen egy szivarvéget. Gazdájának torokhangu parancsa azonban visszakergette a ládára. Féiősen összekuporodott és jobb lábát bánatosan az arcához emelte. A hölgy nevetett, a kutya morgott. A fiatalember elbüvölten nézte minden mozdulatát, miközben egész sereg ember vette őket körül. A hölgyet mulattatta ölebének mérge és nevetve uszította a kutyát a koszos kis táncos ellen. Hófehérke nekiugrott, és dühösen a rózsaszínű gyapjuszoknya után kapott. A majom szemét forgatva cincogott, mint valami csapdába esett egér és két mancsával testéhez szorította a kis szoknyát. Ez a mozdulat a maga groteszk szemérmességében igen komikusán hatott. Majd mérges fintort vágót* §s fogait vicsorgatta, úgy, hogy az egyik gyerek kv, zet dobott felé, amely az üres alamizsnatányérba esett. ELFOGOTT az indulat, de uralkodtam magamon. Sokkal félszegebb és kopottabb, vagyis sokkal gyávább és szegényebb voltam, semhogy hangosan mertem volna gondolkodni ennyi ember előtt. Ebben a pillanatban halk reccsenéssel szétszakadt a rózsaszínű szoknya. A kétségbeesett majom sovány kezének begörbített ujjaival hóhéra pofájába vágott. A kutya elengedte áldozatát, és vérző szemmel, szükölve menekült gazdája lába közé. Ekkor a fiatalember felemelte botját, és teljes erővel a majom barna combjára sújtott. A kis állat még fordult egyet a ládán, aztán összerogyott. Szakadt ruhája ráborult, akár a szemfedő. Mindez percek alatt történt. A majom vánnyadt teste utolsót rándult, a cigány haját tépve hangtalanul, sirt és a tömeg soraiban a kikerülhetetlen sorsnál zordabb arccal feltűnt egy rendőr. Gyors elhatározással félretoltam néhány bámészkodót, és a fiatalember elé ugrottam. Egy pillanatra farkasszemet néztünk, majd lendült a karom, s arculütöttem. Elvesztette az egyensúlyát és meg- tántorodott. A második ütéstől nekiesett egy fának. . . Elegáns kalapja kettőnk közé gurult. Felszabadultan, a győzelem érzetével rúgtam bele, és az úttestre röpítettem a divatos föveget. AMIKOR TÁVOZTAM, a tömeg szótlanul nyitott utat. És én úgy éreztem, hogy rászolgáltam erre az elismerésre, mert egy percre megfeledkeztem kopott ruhámról, és le tudtam küzdeni gyávaságomat. Boldog Balázs fordítása PÁRBESZÉD — Sz... sz.. . Szervusz. Meg se ismersz?! — Istenem, hogy éppen itt kell összetalálkoznunk. — Hát elment szegény Jóska is, látod. Éppen körülnéztem a ravatalnál, senki a régiek közül. Mondd, te most mit csinálsz? — Segédmunkás vagyok. — Én bérelszámoló, változatlanul. Szerencsére, én ötvenhatban betegeskedtem és otthon maradtam. Ismersz, tudod milyen heves voltam mindig a politikában. — Én nem voltam beteg. Úgy volt, hogy alakítunk valami pártot, de aztán hamar vége lett az egésznek. Te nem disszidáltál.'' — Mit csinálnék én odakint? Visszaraknám a mellemre a vitézségi érdemrendet és a nevem elé a bárót. Na és? A többiek is döglődnek, koldusok, kérlek, az emigráció ma már komikus szituáció. — És téged kielégít, hogy bérelszámoló vagy? — Ezt te kérdezed, a segédmunkás? Itthon legalább magyar szót hallok és nem vagyok vendég. ’ — Nézz oda, van pofájuk ilyen gebékkel vinni szegény Jóskát. Emlékszel, Istvánnak micsoda lovai voltak? — István! ö is elment már. Kihalunk lassan... Vigyázz, tócsa! Nem gondozzák ezeket a temetői utakat rendesen. — István! Micsoda fantaszta volt, szegény. Meg Jóska is. Tudod, hogy otthagyta a felesége?! — Ne mondd. Tiz évvel a halála előtt. Akkor István folyton azt várta, hogy kitör a háború. — Jóska is. Egyszer találkoztam vele a kávéházban. Sose volt reálpolitikus, isten nyugosztalja. Én az voltam, az vagyok. Szerintem nem lesz háború, és nekünk örökre befellegzett. Csak azért áldom az eget, hogy ötvenhatban beteg voltam. —Emlékszel Rudolf atyára? — Melyikre? — Hát Kassán. — Miért említed? — Erről a káplánról jut szembe. Ki hitte volna, hogy ilyen nyamvadt kis káplán fogja temetni szegény Jóskát. — Hja, barátom, a nagy áldásért mindig sokat kellett fizetni. Biztos kevés volt a pénzük. De mi van azzal a Rudolffal? — Hát nem emlékszel? Aki úgy berúgott, amikor a Felvidék visszakerült. Csuda pofa volt, amikor. .. Pszt. Mégse nevessünk szegény Jóska temetésén. — Hajaj, megyünk a sorral, édes barátom, ki tudja, mikor következünk mi is? — Egyébként hogyan élsz? —Lassan, nyugodtan. Már a politizálásról is leszoktam. Egy életen át voltam ellenzéki. Megun- tom. Most nincs értelme. Mit ellenezzek? Az egészet? Az hülyeség, azzal kinevetnek. A részleteket? Azt meg ők maguk is ellenzik ha hibás. Nem marad szerep nekem. Tudod, mi az életem? Egy jó tejeskávé, kuglóffal. Vasárnap délelőtt vagy délután a kávéházban. Elüldögélek. — Ez az, látod, éldegélünk, éldegélünk. Nem bántanak, csak úgy hagynak. — Tudnak nélkülözni bennünket, ez az igazság. — Várj, oda viszem a sirhoz ezt a pár szál virágot, ha már hoztam. — Én meg megyek vissza a vállalathoz. — A vállalathoz? Hát azt hittem, szabadságon vagy. — Dehogy vagyok. Munkaidőben vagyok. — És csak igy elengedtek a temetésre? — Elkértem magam két órára. Miért?! Nagyon jó munkaerőnek tartanak! Szívesen elengedtek. De sietek, mert már integet a sofőr. — Kocsin jársz?! — Na. nem kell úgy elképedni. A főnök kocsija, csak a titkárnő kölcsönadta nekem. — Te, te még mindig huncutkodsz. . . — Ne félj, öreg vagyok én már ahhoz. Csak az a kis liba, a főnök titkárnője. . ., hogy is mondjam ..., nagyon imponálok neki a modorommal. Minden szavamat issza a régi bálákról, estélyekről, az úri társaság szokásairól, vadászatokról. Aztán most a főnök értekezik, ő meg kiadta nekem a kocsit. Nem remek? — Hiszen ez már szocialista összeköttetés, drága barátom! ■ — Halkabban, te, mégiscsak temetésen vagyunk. Cs. I. HOGYAN KELL SZEMREHÁNYÁST TENNI? Az emberiségnek az a legnagyobb baja, hogy túlságosan nyugodt. Az ember kötélidegeivel válik ki élőlénytársai közül, s mialatt a neuraszténia tömegesen szedi áldozatait az állatvilágban, a természet egyik törvényszerű szállóigéjévé vált az ismert mondás: “Nyugodt, mint egy ember!” Ez a túlzott nyugalom hovatovább már tespedéssé fajul, a nagy alkotásokhoz szükséges izgalom lassanként ismeretlenné válik. Nem könnyű dolog az embereket kizökkenteni a már szinte megkövesedett nyugalmukból. Mivel a világ megmentése már régóta kedvenc kedvtelésem (angolul: hobby), ezúttal is szeretnék az emberiség segítségére sietni. Mi az, amivel a legjobban lehet idegesíteni, izgatni, bosz- szantani, mérgesíteni, bősziteni az embereket? Mi az, aminek hatására a legbiztosabban tolul az agyba a vér' emelkedik az érverés és vérnyomás? A szemrehányás. A szemrehányás olyan élénkítő tevékenység, hogy segítségével még magát az embert is ingerelni lehet. Persze nem könnyű szemrehányást tenni, nem elég hozzá a gyötrés szándéka. Leleményesség, ötletesség, emberismeret is kell hozzá. Talán nem fölösleges, ha néhány jótanáccsal szolgálok azok számára, akikben megvan ugyan a rosszindulat, de nem tudják kellőképpen kifejezni magukat. Néhány egyszerű, u.n. alapszemrehányás: — Miért nem vigyáztál? — Hányszor mondtam már? — Neked bezzeg hiába beszél az ember! — Ezt érdemeltem? — Most már megmondhatom, hogy nagyon fájt. — Majd még megbánod! — Tönkretetted a legszebb éveimet! — Eszedbe sem jutott! — Erre nincs egy szavad sem? — Most bezzeg hallgatsz! — Most boldog vagy? — Mennyit szenvedtem! — Hogy lehetsz ilyen önző? — Nekem igy is jó... — Mindig csak magaddal törődtél! — Pont ide kellett ezt tenni? — Miért nem szóltál? — Olyan szerencsétlen vagyok! Satöbbi. Mindez csak néhány szerény példa, teljességre nem törekszik, mindössze vezérfonal a szemrehányáshoz. A legfontosabb az, hogy a szemrehányás utólagos legyen, ami által biztosítjuk a szemrehányás tragikus hiábavalóságát, s a szemrehányással illetett személyiség felrobbantását. Ezen elvnek ez a legtömörebb megfogalmazása: “Ezt jól megcsináltad!” A világtörténelemről elmondhatjuk, hogy nem más, mint a szemrehányások egymásutánja, Káintól napjainkig, s ez lehetővé tette a folyamatos fejlődést. Áldozatok persze mindig vannak. Egykori perzsa krónikák szerint, amikor Dzsingisz kán elpusztította Szamarkandot, a kétmillió áldozat egyike ezért szemrehányást tett neki. A nagy kán elszomorodott. Láthatóan rosszul esett neki a szemrehányás. F. L.