Amerikai Magyar Szó, 1963. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

1963-09-25 / 39. szám

8

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

Thursday, Sept. 25, 1963

Az ebben a rovatban kifejlett nézetek nem szükségszerűen azonosak a szerkesztoseg álláspontjával. OMMmAAMtUWMUIVIIAMMMMMNMAMtUVWPMnMVUVMUUVVUVVWVUVIMnnMVMnnAKAMAnNWl

Hoó Bernét könyvéről

KALIFORNIA. — Én sem tudom szó nélkül hagyni Kovács János levelét, melyben lebecsmérli Hoó Bernát Írását. Ö maga is Írja, hogy csak kevés iskolát járt, úgy mint a sok millió magyar, magamat is beleértve, akik Magyarországról eljöttünk. Gondolom, hogy a levél Írója ismeri Hoó Bernátot és talán haragszik reá és bántja, hogy ő lett a nyertese a magyarországi pályázatnak. Lehetséges, hogy ő is beadott pályázatot és helyette Hoó lett a nyertes, mert különben nehéz megmagyarázni magamnak levelének tartalmát.

Úgy látja K. J., hogy a könyv tele van hazugsággal. Talán ilyesmik nem történhettek meg Magyarországon? Akár Ferenc Jóska, akár Horthy idejében? Talán azért, mert nincs bizonyítva évekkel, napokkal, órákkal, s talán percekkel minden, amit leirt? Hoó munkástárs maga Írja, hogy ő is keveset járt iskolába, igy ő nem tanult ki fiskálisnak, vagy gazdasági szakértőnek, hogy mindenre percnyire emlékezzen. Én is le tudnám Írni élet- történetemet, de bizony én még annyira sem emlékszem, mint Hoó Bernát, s akkor én is hazudnék.

Szerintem nem is lett volna fontos, hogy minden mozdulatát dátummal bizonyítsa.

Megrója Kovács munkástárs Hoót azért is, hogy istent káromolta. Csodálkozom rajta, mert már megtanulhatta volna, hogy ilyen kicsiségen nem kell vitázni. Ha talán elolvasna olyan könyveket, mint pd. “A Tree Grows in Brooklyn,” vagy a "Tobacco Road”, akkor látná, hogy milyen káromkodások vannak azokban, s azok is élettörténetek, akár csak a Hoó Bernáté. Azt is írja, hogy ne adjuk gyermekeink kezébe a könyvet; én meg azt mondom, hogy csak adjuk oda és adjuk azoknak is, akik nem olvassák a lapunkat, hogy ők is visszaemlékezzenek mennyit szenvedtek abban a l égi jó világban. Mert bizony többnyire elfelejtik ebben a gazdag országban, hogy ők is éheztek és azt mondják, hogy nekik jó volt odahaza, pedig ha lóiét lett volna, akkor nem jöttek volna Amerikába velem együtt.

Azt kérdi K. J., hogy az a bíráló bizottság hogyan tudta o.k.-olni ezt a hazugságokkal teli Írást? Én úgy látom, hogy a bizottság úgy bírálta a könyvet, mint egy szegény földműves élettörténetét és úgy is hagyta jóvá. A mi szerkesztőnk is igy bírálta volna Hoó élettörténetét. Én már 1922 óta olvasom a mi sajtónkat s sok kritizáló levelet olvastam benne, de ilyet mint K. J.-é talán egyet sem, melyben olyan goromba szavakat használ az iró, mintha Hoó egy kicsapongó gazember volna. Csodálom, hogy a szerkesztőség lehozta Kovács János levelét, s úgy hiszem, hogy az egész olvasótábor elítélően fog nyilatkozni róla.

1 K. T.

Milyen az élet Törökországban?

MIAMI, Fia. — Igen érdekes cikket láttam Drew Pearsontól a szept. 5-iki Miami Héráidban. Azt Írja ez a hires kolumnista, hogy ha az ember összehasonlítja a nyugat európai országokat a Szovjetunióval, akkor a válasz a mi előnyünkre szól, de ha a szocialista országokkal hasonlítjuk össze közvetlen szomszédjukat, a szabad NATO-szövetségest, Törökországot, akkor egészen más képet kapunk. Ha Romániából, Bulgáriából, vagy a Szovjetunióból a Fekete-tengeren áthajózik az ember Törökországba, akkor ráébred, hogy “mi vagyunk a vesztesek.”

Pearson romániai és bulgáriai útja után Törökországba ment és Trebizond nevű városból Írja tudósítását. Az utcák piszkosak, gondozatlanok, az emberek rongyosak, vagy rosszul öltözöttek, sokszor még kis gyermekek is nagy csomagokat cipelnek a fejükön. Ezzel szemben a romániai és bulgáriai utcák virágokkal vannak tele, a strandfürdőkön hemzsegnek a fürdőzök, mig a török oldalon a strandok majdnem teljesen üresek. Pedig — jegyzi meg —- a viz itt éppen olyan tiszta és üdítő, a strandok éppen olyan homokosak, mint a másik, a szocialista oldalon.

Majd rámutat a legalapvetőbb különbségekre. Törökország egyike azoknak az országoknak, amelyek a legtöbb amerikai segélyt élvezik: 1948 óta

1.6 billió dollárt, s még többet katonai segély formájában. Ma kb. 10,000 amerikai katona van az

országban, melyet 1922 óta hadvezérek vezetnek, habár itt-ott polgári kormányzat is volt, melyet mindig megdöntötték korruptságuk miatt. A három legfontosabb török városban ma is statárium van.

Közben a “csatlós államok”, ahogy Pearson írja, a szovjet Vörös Hadsereg védelmét élvezik anélkül, hogy fizetni kelljen érte, s igy költségvetésüknek egy nagy részét fordíthatják üdülők, strandok, házak építésére, s még virágra is telik. Ezzel szemben a 30 milliós Törökországnak 500,000 főnyi hadsereget kell fenntartania. De — Írja Pearson — a kapitalizmus és kommunizmus közti verseny még sem olyan reménytelen, mint ahogy az itt leírtakból arra következtetni lehetne.

S. P.

Hirohito, Vilmos és Ferenc Jóska, avagy mi is kiváncsiak vagyunk

PENNSYLVANIA. — Ismét felkeresem önöket soraimmal, mivel igy tudom a lappal és a többi öreg harcosokkal tudatni, hogy még élek ebben az árnyékvilágban. Habár körülményeim folytán helyhez vagyok kötve, de gondolataimban akárcsak testben öreg, de szellemileg még elég fiatal sok régi fegyvertársam, ott vagyok a világ minden táján, ahol egy jobb, igazságosabb rendszerért harcolnak a dolgozók részére. Ehhez nem kell sem útlevél, sem hajójegy, sem beutazási, sem kiutazási engedély, nem is szólva a temérdek pénzről (ami nekem nincs), meg időről, amelyet igy megtakarítok. Régen azt mondták az ilyen szerencsésekről, hogy betaláltak Amerikában.

Azonban ne goldolják, hogy én csak ezzel bíbelődöm. Böngészem a nagy tőkés lapokat, hogy a sok hazugság között hol találok egy kis igazságot. Itt van pl. a Pittsburgh Press-ben egy ilyen gyöngy szem:

Hirohito, a japánok dicső császárja, vagy mije, aki még a második világháború alatt is isteni rangban volt (status of god), nyilatkozott az újságíróknak és beismerte, hogy az utolsó 60 évben semmilyen elismerésre méltó dolgot nem követett el. (Őfelsége most 62 éves.) Ebből azt következtetem, hogy amit őkegyelme 2 éves koráig csinált, az volt a legértékesebb. Most pedig azon tűnődöm, miért is vágódik előtte hasra annyi sok japán, ha a közelébe férkőzhet. Hogy ravasz, azt elhiszem, mivel most még a békének a hive. Hogy könnyebb úszni az árral, mint ellene, az egyszerű és ésszerűbb még őfelsége részére is. Természetesen még ő sem az első az okosok között. Volt a németeknek is egy nagy vitéz császára, a Vilmos, aki szintén partnex-- ségben volt. Mivel nagyon szeretett beszédeket kivágni, amiket szajkó módra be is tanult, s melyeket rendszerint úgy kezdett: Ő isten segedelmével a franciákat, az oroszokat, meg a többi ellenségeit, akikből akadt bőven, le fogja seperni a föld színéről. Volt még egy másik partner is, a mi Ferenc Jóskánk, aki szintén aranygallérral, meg sarkan- tyus csizmával jött a világra. Egy darabig ment is szépen minden, már ahogy a pai'tnerek kiszámították. De később valami hiba csúszott a számításba, mivel az én öreg drusszámat a gondviselés magához szólította, a nagy hős Vilmos pedig meggondolta a dolgot és nem harcolt az utolsó csepp véréig, hanem átugrott Hollandiába fát fűrészelni. Ez is ravasz volt, mert igy — habár nem halt hősi halált — megnyujthatta dicső életét. Nem voltak még Hollandiában sem olyan gondjai, mint a legtöbb munkában megöregedett munkásnak. Vitt magával eleget, hogy legyen mit a tejbe aprítani. A lázadó német munkásságot ismét gúzsba kötötték, a kizsákmányolok pedig uralomra kerültek. A nagy hősnek pedig küldték a neki illő nyugdijat, hogy költőpénze is legyen.

Vajon nekünk is küldözgetnék a nyugdijat, 40— 50 évi termelő munka után, különösen ha egy szocialista vezetés alatt lévő országban kívánnánk leélni hátralévő éveinket?

Az idő kereke azonban forog. Ha figyeljük a napi eseményeket, még az örökös hazudozásaikból is meg tudjuk állapítani, hogy a világ dolgozói előbb- utóbb megtalálják az utat az uj társadalomhoz. Dolgozzunk tehát lapunkért, amely több mint 60 éve terjeszti a világosságot a magyar nyelvű dolgozók között.

Egy az öreg amerikások közül: Pika József

Hoó Bernát válaszol

BRANTFORD, Ont. — A napokban kezembe került kedves lapjuk szept. 5-i példánya, melyben az általam diktált könyvet eladásra hirdetik. Köszönöm önöknek, hogy könyvemet minél több honfitársunknak megvételre ajánlják. Azonban ugyanezen lapszám 7-ik oldalán Kovács János St. Catha- rines-i honfitársunk levelét is olvastam, amit válasz nélkül nem hagyhatok.

Azt írja, hogy mint életrajziró kötelességem lett volna minden tételt elfogadhatóan bizonyítani. De ehelyett elég ravaszul azt mondom — írja továbbá — hogy “bizony már én elfelejtettem.” De kérdezem, vajon ő meg tudná mondani, hogy mi történt 1903 karácsony éjszakáján? Én már elmúltam 70 éves, amikor a könyvem kéziratát írtam. Szerintem levele nem más, mint kákán csomót keresés.

Majd idéz a könyvből: “.. .Ha cséplőgép mellett dolgoztam, leginkább a zsákolás maradt reám.” S itt zárójelben hozzáteszi, hogy egy tízéves gyermekre. Majd továbbá azt Írja, hogy azt mindenki tudja, hogy a zsákot két bikaerős férfi tette fel a szekérre. Erre én azt mondom, hogy ha nekem any nyi dollárom lenne, ahány 75 kilós zsákot szekérre, vagy magtár padlásra felhordtam egyedül, akkor a jövő tavaszon Mr. Kovácsnak és a feleségének repülőjegyet vennék, hogy elmehessenek az óhazába látogatóba. De mivel nincsen annyi dollárom, igy csak azt Írhatom, hogy én nagyon sok zsákot cipeltem egyedül, igaz, nem tiz éves koromban, hanem később. Ez a rész a könyvemben ugyanabban a szakaszban van Írva azzal, hogy diktáló fiú voltam, de az voltam még 20 éves koromban is, mert könyv nélkül is tudtam diktálni és a tanító megszólított, hogy menjek diktálni, mert hiszen ő nem tudta, hogy én és társaim ráztuk le a barackját. Ez a tétel a könyvben is úgy áll, hogy vagy tizen tettük. Ha jól megnézi a könyvet bárki, ezt megtalálhatja benne.

Majd azt kifogásolja, hogy úgy odakiáltottam Kallós papnak. Persze, hogy odakiáltottam, hiszen az én gyermekkoromban, különösen faluhelyen, az a szó semmivel sem jelentett többet bármilyen más szónál. S hogy azóta sokat változott a világ? Ez már igaz. Ha én szépítettem volna azon a mondáson, akkor nem Írtam volna igazat. De ez igy nagyon jól rávilágít az akkori rothadt rendszerre és megmutatja, hogy mennyi esélye volt egy parasztgyereknek becsületességet tanulni. S ez nem az én hibám volt akkor sem és most sem. Pontosan azt értékelte Írásomban a bíráló bizottság nagyra, hogy minden szégyenkezés nélkül lerántottam a leplet az akkori idők szerencsétlen iskolarendszerérői, mert a mi falunkban is 135 gyermek járt egyetlen tanítóhoz és az egyetlen tanító is több időt töltött kinn a tagjában, mint az iskolában.

Tehát minden úgy volt, ahogyan Írtam és nem másképpen, még akkor sem, ha az egyeseknek nem tetszik. S hogy én már akkor tudtam a csuhás szó jelentőségét? Igen tudtam, amikor élettörténetemet megírtam, 70 éves koromban. Ehhez nem kell sok értelem, hogy valaki megértse. S hogy asz- szonyt kerítettem az erdésznek? Az úgy történt, ahogy a könyvben le van Írva; engednem kellett az apám szigorának, de apám és a bátyám megmondták, hogy melyik asszonyt hívjam.

Nem akarok hosszú lenni és ezért még csak annyit, hogy könyvemet az óhazában az a szülő fogja a gyermeke kezébe adni, aki már megértette az emberi élet mibenlétét. Csak dugjál el egy gyermek elől valamit, de úgy, hogy ő tudjon róla, hogy nem akarod neki megmutatni, az a gyermek azért is megkeresi, mert tudni akarja, hogy mi az, amit eldugtál előle. Addig keres, kutat, amig megtalálja. Vannak szépen beszélő, szégyenlős leányok és fiuk, viszont mindkét nemben vannak, akik szókimondók és még fajtalan szavakat is mondanak. E két féle természetű fiatalokból minden esetben az romlik el hamarabb, aki visszahúzódó és szeméi'- mes. Hoó Bernát

Csak legyen a lap jó, mégha 10 oldalas is

CHICAGO. — üdvözlöm azokat az olvasókat, akik időt és fáradságot nem kiméivé elmentek a detroiti lapkonferenciára, hogy a US-ben megjelenő ezen egyetlen magyar nyelvű munkásujság ügyeit intézzék. Üdvözlöm Rév. Grösst és a chicagói munkástársakat, amiért reám gondoltak és üdvözletüket küldték. Biztosan tudom, hogy jó munkát végeztek a lap jövő évi előállításának tervében. Én csak annyit szólhatok hozzá, hogy legyen a lap csak tiz oldalas, de jó cikkeket hozzon. Én is hozzá akarok járulni a költségekhez tehetségem szerint és két dollárt küldök a naptár előállításához. Bár többet tudnék segíteni. Anton Danczi