Amerikai Magyar Szó, 1963. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
1963-09-25 / 39. szám
Thursday, Sept. 25, 1963 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 aHOGVfin én-Cátom... I rja.: EMIST Delray - 25 év után A detroiti országos konferencián voltam, de a város csak egy részét, Delrayt láttam, mert ott volt dolgom, ott részesültem a Yoó-házaspár vendégszeretetében és ott találkoztam régi ismerősökkel, a helybeliekkel és akik New Yorkból, Chicagóból, Clevelandból, Pittsburghból jöttek, hogy a lapjuk dolgát megbeszéljék. Utoljára 25 évvel ezelőtt jártam Delrayben, amikor a Magyar Jövő ügyében országos körúton voltam. Egy negyed évszázad után már csak a “vörös templomra” emlékeztem, ahol a népgyülést rendezték és a West Jefferson Boulevardra, ahol pezsgő élet folyt és ahol — a helybeliek szerint — “még a szentnek is János volt a neve.” A két napos konferencia és a sok ülés után hiányzott a járás, ezért, meg azután kíváncsiságból is, vasárnap este a Petőfi Klub bezárása idején, sétára indultam a környéken. Egy negyed évszázad után újra felfedezni próbáltam Delrayt. Delray valamikor német városrész volt, azután a magyarok kezdtek oda húzódni. Ahogyan a magyar lakosság szaporodott, olyan mértékben fogytak a németek. Elköltöztek a város más részeibe, ahol megalakították a maguk szűk német kolóniáját. Később a fiatalság is elköltözött a környékről, ahol csak az “öregek” maradtak, a régi magyarok, akik megszokták a szomszédságot és el sem képzelik, hogy másutt is lehet élni. Amerre jártam, először a “Nagy Taylor” feliratú üzlet elé kerültem, néhány lépésnyire pedig a “Szabó Market” elé. Miért nem lett Szabó a — szabó és Nagy a nagykereskedő —, kérdeztem magamtól, de válasz helyett visszafordultam, mert a West End túl sivár, túl elhagyatott volt és inkább a West Jefferson irányába vettem utamat. Az egykori pezsgő életnek itt sem találtam nyomát. A Szatmáry gyógyszertár, a Szőllősy temetkezési vállalat, Balogh villany-készülékeket árusító üzlete beékelődött a sok üres üzlethelyiség közé. Az egykori “Kovács Market” a jelek szerint már réges-régen zárva lehetett, úgyszintén az “Arany Kereszt Óhazai Gyógyszertár” is, mert a bejáratuknál felszaporodott szemét tanúskodott amellett, hogy sok idő múlt el, amióta ott utoljára szorgos kezek takarítottak és vevőket szolgáltak ki. Az egykori “Arany Kereszt” mellett még él egy “Magyar Üzlet”, amely ruhanemüeket árusít. A má sik oldalon “Fodor Photo Studio”-jának reklámja világit a sötét estébe. Egy másik “market” üres, minden felszereléssel kiadó és az érdeklődő — ha netalán mégis akadna —, megtalálhatja az utasítást: “Call Joe Csetei.” Ha a neve el nem árulná, hogy “külföldi” születésű, az alatta levő sor is azt mutatná: “Inquire up stair.” Az üres üzlethelyiség melletti üzemben van egy “Market”, a tulajdonos neve nélkül, de a nemzetiségét elárulja a felírás: “MÁK, LEKVÁR, DIÓ.” Vasárnap este van, a sok üres üzlethelyiség között az üzemben levők is sötétek, zárva vannak, csak egy van nyitva: “Ideal Bar, Gypsy Music, Hungarian Cooking.” Ezzel már el is érkeztem a Dearborn Avenue-höz, ahol az üres üzlethelyiségek között látom “Kulacs” egykori villanykészülékeket árusító üres helyiségét. Talán még ma is virágzó üzlet lenne, ha “Kulacs Bar” néven állt volna a honfitársak szolgálatára — gondoltam —, de hiába, az emberek nem a nevük szerint választják a mesterségüket. John Molnár temetkezési vállalata ime még üzemben van, bár lehet, hogy a malom iparban nagyobb sikerei lettek volna. Biztos, hogy akkor szívesebben keresték volna fel az üzletfelek ... Hétfőn nappali világításban akartam megnézni mindazt, amit vasárnap este naplemente után, bizony nagyon sivárnak láttam. Ez alkalommal a West Jeffersonon folytattam a sétát, egészen a Peerless Cements telepéig, amelynek magasba nyúló kéménye még a Labor Day ünnepén is ontotta a fekete füstöt. A Peerless nem az egyedüli gyár, amely hétköznapokon, ünnepnapokon ontja a füstöt. A völgyben van egy másik cementgyár, két kátrány gyár és egy kémiai telep, amelyek a nyújtott munkaalkalmak ellenében bőkezűen fertőzik Delray levegőjét. Ez lehet a fiatalság költözésének egyik oka és magyarázata annak, hogy olyan sok üzlethelyiség áll üresen. A Delrayben maradt régi lakosság egy tekintetben nem szenved hiányt. Sőt: túltermelés van. Azon a szűk területen, amelyet bejártam hét templomot olvastam össze. Magyar templomot nem láttam, csak a szlovák luteránus templom lelkészének van jó hangzású magyar neve: Zipay. A nyolcadik templomot a West End egyik üzlethelyiségében négerek nyitották, de a kis csoport asszony zajongása inkább elriasztotta, mint csábította a járókelőket. Delray az egészen fiatalok és az egészen idősek városrésze lett. Az utcákon elemi iskolás korban levő és náluk is fiatalabb gyermekek játszadoznak. Amikor felnőnek és házasodnak, ők is követik az elköltözött fiatalság példáját, a sok-sok millió fiatal példáját, akik Detroitban, New Yorkban, Los Angelesben és minden nagy amerikai városban a régi városrészektől távol felépített uj, modern kerületekben telepednek le. Az egész idősek maradnak. A Thaddeus Street- en egymás mellett 4—5, vagy még több rendben tartott, szép virágos kerttel díszelgő, tiszta házban rég ideköltözött magyarok laknak. Egyeseket gyermekeik próbálnak költözésre rábírni, de nem mennek. Néhányan jómódúak, költözhetnének jobb vidékre, modernebb házba, de ők a régi szomszédokkal szeretnek beszélgetni, számukra ez a régi ház az “otthon” és idegen tájon, idegen ház, ahová gyermekeik költöztek. Delray, a West Jefferson, a West End és a Dearborn sokat változott az elmúlt 25 év ala'tt. Az em- oerek — mi tagadás — idősebbek lettek, de másként nem változtak. Akik 25 év előtt a “vörös templomban” a Magyar Jövő mellé álltak és a Sors életben tartotta őket: most a Petőfi Klubban ugyan olyan lelkesedéssel álltak a magyar munkás sajtó mellé. És mert nem változtak: ezért éreztük jól magunkat körükben, ezért gondolunk szeretettel a füstös Delrayre, ahová mindig örömmel térünk vissza. GENOSS MARSÍT ÍRÁSAI Csak egy kis megértés kell Nem magáról a reményen felül sikerült demonstrációról akarok Írni, hisz annak gondos előkészítéséről és sikeres lefolyásáról, úgy a legnagyobb, mint a legkisebb napi- vagy hetilapok, rádió és televízió állomások — egymást akarva felülmúlni — a tömegmegmozdulásoknál alig tapasztalt jóindulattal bőségesen beszámoltak, a nemes cél érdekében úgy a Magyar Szó, mint a Nők Világa is messzemenő támogatást nyújtott. Ami engem gondolatban foglalkoztat az az én nemes fehér fajomnak meg nem értése. Most, mikor a világszerte behirdetett “szabadság hazájának” MÉG MINDIG NEM SZABAD ÉS JOGFOSZTOTT POLGÁRAI végre megértették, hogy csakis egyesitett erővel érhetik el helyzetük változását s megtették az első nagy lépést, előadták jogos követeléseiket, amelyhez dörgő hangon hozzátették, hogy “MOST”, mire megkapták az Ígéretet, hogy MOST! most várják és várjuk a fejleményeket. Ha kissé közelebbről megismerjük a néger nép múltját, nehéz elképzelni, hogy száz esztendőn keresztül az elégedetlenség minden nagyobb kitörése nélkül képesek voltak eltűrni a sok durvaságot, lenézést és mellőzést abban az országban, ahol minden rájuk rótt terhet a fehérekkel egyformán viselnek. Fizetik adójukat, ontják vérüket és áldozzák életüket — ha a haza azt kívánja tőlük. Biin az, ha megkövetelik, hogy a fehérekkel egyformán élvezhessék az ország javait? Rev. King megrázó képet festett a négerek lelkivilágáról egyik birminghami börtönből Írott levelében, melynek egy része igy szól: “Ez a szó WAIT, mindig azt jelentette NEVER. El tudja valaki képzelni, mit jelent látni, hogy egy megvadult tömeg meglincsel férfit, nőt, anyát? Mikor a gyűlölettel telt rendőr rúgja, pofozza, sőt meg is lövi fekete . testvéreidet? Mikor milliókra menő néger család emberhez nem méltó piszkos, büdös lyukakban lakik a bőség hazájában? Mikor dadogva, akadozva magyarázod meg hatéves gyermekednek, hogy miért nem engedik be őt is a TV-n hirdetett gyermek-paradicsomba — a “Funtown”-ba; s ha autóval hosszabb útra mégy, miért vagy kénytelen egyik éjjel a másik után az autó sarkában kuporodva tölteni az éjszakát, mivel egyetlen motel sem ad szállást; amikor ahova nézel, ezt a megalázó felírást látod “fehéreknek” és “feketéknek” és hallod azt a megvetést kifejező szót: ‘nigger” és “boy” a legöregebb férfinek is; aki ezt átérzi, az megérti, miért nem lehet tovább tűrni ezt a szót: “WAIT!” A “Courier”-ben olvastam, hogy D. Ward Nichols, az African Methodist egyház püspöke Charleston, S. C.-ban öt másik egyénnel — köztük egy nő és egy fehér férfi — egy hotel éttermébe akart bemenni, de az egyik alkalmazott útjukat állta és megmondta, hogy négereket nem szolgálnak ki. S a velük levő fehér embert sem szolgálhatják ki, mivel aki négerek társaságában van, az nem tekinthető “gentlemannak.” A vita erősödött, a manager rendőrt hivott és az egész társaságot — a methodista püspököt is — bekísérték a rendőrségre és annak rendje-módja szerint börtönbe zárták. A püspök azt mondta az itteni újságíróknak, hogy olyan piszkot és büdösséget, mint abban a börtönben a négy órai ottlét alatt elszenvedett, még elképzelni sem tudott volna. “Hitler börtönei sem lehettek rosszabbak.” Rev. King azt mondja, hogy “aki ezt átérzi és megérti.” De a nemes fehér faj legnagyobb része nem érzi át és nem érti meg! Nem is próbálják, nem törik ilyesmin a fejüket, csak a négerek hibáit és bűneit látják, amelyeket sohasem a körülményeknek, sohasem az egyéneknek, hanem egyszerűen a “faj”-nak tulajdonítanak. Most, hogy ebben a demonstrációban fehérek is résztvettek nyíltan, sőt az most a r. k. egyház részéről is támogatást nyert (csakhogy már ezt is elértük), hány csodálkozó és megrovó megjegyzést hallottam! “Majd megemlegetik, amikor kidobják őket a munkájukból és feketéket tesznek a helyükbe.” “És a színes faj ellepi a világot s elnyomja a fehéreket.” (Ez a Hitler-féle teória.) (Ez az aknamunka még sok súlyos összeütközéshez fog vezetni, ha nem fojtják el idejében.) Nem a bőség hazájának gazdasági politikájában keresik a munkanélküliség okát, hanem a fehérfekete kérdésben. Ha valaki az ellentábor értelmére próbál hatni, azt a választ kapja; “hát maga is?” vagy “élne csak köztük, ismerné őket úgy, mint én!” És én megismertem, mert úgyszólván köztük élek, de még eddig egyetlen NÉGER hibát se: láttam, csupán EMBERI hibát! Mindenki megadja nekem azt a tiszteletet, amit ÉN ADOK NEKI, örömmel nézem reggelenként, amint a fiuk tiszta ingben, a lánykák tiszta ruhácskában mennek az iskolába, udvariasan tartják az ajtót, vagy elevátort, ha felnőtt közeledik. Én szeretem tanítani a gyermekeket (és kitűnő módszerem van erre). Ebben az épületben, ahol lakunk, a hátsó ajtón csak kulccsal lehet bejönni és gyerekeknél nincs kulcs, Egy kicsi fiú kopogott és mig közeledtem, arra gondoltam, hogy ha kinyitom azt fogom neki mondani: “mondd szépen, thank you. “De alig nyílt ki az ajtó, ő már mondta is nekem ugyanazt. Egy nagyon hideg napon ki akartam nyitni az ajtót és egy kb. 15 éves fiú elém ugrott, ő is megfogta a zárat, én komolyan ránéztem és szépen azt mondtam neki: “én magamnak nyitottam ki az ajtót!” Mire ő szemlesütve azt felelte: “én azért szaladtam, hogy kinyissam és tartsam neked ezt a nehéz ajtót.” Erre én megszégyenülve azt a banális szót mondtam neki: “sajnálom.” Most már azt kérdezem, hol van a különbség köztem és köztük? Igaz, van különbség, az ő bőrük fekete — az enyém fehér, és az nagy bűn! Egy alkalommal át akartam menni az utca túlsó oldalára és az ott korcsolyázó gyerekek közül egy kb. 7—8 éves kisfiú ledobta korcsolyáját, elém szaladt, megfogta a kezemet és felnőtthöz illő komolysággal a szemembe nézett, biztató hangon azt mondta: “Lady, I want to help you!” Természetesen engedtem, hogy ő vezessen át a veszedelmes utón és megköszöntem segítségét, biztatva, hogy mindig siessen segíteni, ha látja, hogy valakinek szüksége Van rá. De amig kicsi fekete kezét szorítottam, könny szökött a szemembe, arra gondolva, hogy a sok durva mellőzés, a rendőrcsizma, a sok megaláztatás miként fogja kiölni a sok velük született szivjóságot, finom emberi érzést? Miért nem próbálják a fehérek megérteni, hogy a visszafejlődés, az elkorcsosodás, esetleg lezüliés nem a NÉGEREK, hanem az őket elnyomó társadalom hibája, amely nem adja meg nekik a lehetőséget a tisztességes, emberi életmódhoz. Sőt, még azt is sokan hangoztatják, hogy “sokat foglalkoznak evvel a kérdéssel.” Igaz, sokat, de nem eleget! Meg vagyok győződve, hogy ezt a nagy megmozdulást siker fogja koronázni, melyhez sajnos, én csak itt-ott egy kis szóharccal tudok hozzájárulni. De talán olyanformán érzem magam, mint Ady Endre, amikor a “Bélyeges sereg” cimü versét megírta. Lenézett, megvetett seregem;.. én veletek megyek!
