Amerikai Magyar Szó, 1963. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1963-05-23 / 21. szám

Thursday, May 23, 1963 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

így élnek a dolgozók a Karib-tengeri országokban

(Befejező közlemény)

DOMINIKAI KÖZTÁRSASÁG

Santo Domingóra, a Dominikai Köztársaság fővárosára, a nagyszámú rendőrség jellemző. A rendőrlegénység ellepi az utcákat, tereket és a nap minden órájában beléjük ütközik a békés járókelő.

Trujillo-meggyilkolása előtt, ami 1961-ben történt, soha nem volt valódi szakszervezet a Dominikai Köztársaságban. A szakszervezeteket Trujillo uralta és a saját üzleti céljaira használta fel, igy például versenytársai ellen küldte sztrájkba. Az ország 22 ültetvény birtoka közül 19 Trujillo kezében volt és a nemzetgazdaság 65—70 százalékával rendelkezett. Az amerikai küldöttségnek elmondták, hogy Trujillonak kb. 800 millió dollár vagyona volt és fia Ramfis, a hírhedt aranyifju, 90 millió dollárral szökött meg, testvére Hector szintén elvitt ugyanennyit.

A Dominikai Köztársaságban, a nagyon gazdag felsőosztály mellett, az ugyancsak vagyonnal rendelkező, de csekélyszámu felső középosztály tölt be vezető szerepet. A lakosság 80 százaléka nyomorral küzd.

A gazdasági helyzet

A cukortermelés vezető szerepet játszik az ország gazdasági életében. A nemzeti jövedelem 80—90 százalékát alkotja. A cukorültetvények munkásainak minimális napi munkabére 2 dollár és 40 cent. A munkaidő napi 8 óra. A bérek a valóságban magasabbak a cukorültetvényeken, mint a minimális összeg, ami a munkások részbeni szervezettségének tulajdonítható. Kb. 60,000 ember dolgozik a cukoriparban és ebből 50 százalék szervezett munkás.

Santo Domingo kikötőjében mintegy 730 kikötőmunkás dolgozik, akik nem tartoznak szakszervezetbe. Az ország többi kikötőjében dolgozók azonban szakszervezeti tagok. A szakszervezetük még egészen uj, csak 1962 januárjában alapították. Ezelőtt a munkások 75 centet kerestek egy órára és a túlóráért 1 dollár 12 centet kaptak. 1962 februárjában bérsztrájkot kezdtek és három napra beszüntették a munkát. Az uj munkaszerződés szerint 1 dollár és 25 centet kapnak ma már egy órára és a túlóráért 2 dollárt. Veszélyes rakomány kirakásáért 40 százalékkal többet számíthatnak fel. A rendes napi munkaidejük 8 óra.

A dolgozóknak nincs nyugdijuk, sem kórházi biztosításuk, és csak most próbálják ezt kiharcolni.

A munkabérek tehát jóval alacsonyabbak itt, mint az Egyesült Államokban, a megélhetés költségei viszont sokkal magasabbak. A ruhanemíiek háromszor vagy három és félszer annyiba kerülnek, mint nálunk. Egy csomag Camel cigaretta 65 centbe kerül a Dominikai Köztársaságban.

A lakásviszonyok elrettentőek az egész országban. Népes családok kénytelenek egyetlen szobában lakni. A munkavállalók 50 százaléka munka- nélküli és az emberek nagy százaléka kénytelen a bűn útjára lépni, hogy magának és családjának megélhetést biztosítson. Igen elterjedt a prostitúció is.

HAITI

Az amerikai munkásküldöttséget már előre figyelmeztették, hogy legyenek nagyon elővigyázatosak ebben az országban. A rendörterrort valóban rögtön a Port-au-Prince-i repülőtérre érkezés után tapasztalhatták. A karhatalmi alakulatok egységei már a vámhivatalnál láthatók voltak és mindenkit alaposan végigkémleltek.

Az amerikai konzul azt tanácsolta a küldöttségnek, hogy vigyázzanak nagyon, hogy milyen kijelentéseket tesznek és kivel beszélnek. Fény- képfelvételeket ne készítsenek.

Haiti népe franciául beszél. A 4 millió lakos többsége néger, de nagy százalékban találhatók itt mulattok is. A fehérek száma 2,000. Az ország élén elnök áll, aki a valóságban diktátort hatalommal rendelkezik. A neve dr. Francis Duvalier, akinek vérszomjas uralmáról már legendák keringenek.

Kikötőmunkások egy dollárt keresnek egy napra

A Port-au-Prince-i kikötőben 400 rakodómunkás dolgozik, akik mind a szakszervezetbe tartoznak. Ezek a munkások 1 dollárt keresnek egy

8 órás. munkanap alatt.

Azon azonban senki nem csodálkozhat, hogyan tűrheti ezt a szakszervezet, mert ennek tisztviselőit és vezetőit a kormány választja ki. Ha valaki nagyon aktívvá válik a szakszervezetben és a kormány politikája ellen fordul, akkor figyelmeztetik, hogy hagyja abba, mert különben viselheti a következményeit. Hogy mit értenek következmény alatt, az senki előtt nem kétséges Haiti- ban, ahol az emberélet igen olcsó. A kormánynak számos besúgója van a szakszervezetekben.

Az országban 60,000 munkavállaló van és ebből 20,000 tartozik a kormány által vezetett szakszervezetekbe.

A minimális bért a törvény 1 dollárban határozza meg egy napra, de sok munkaadó csak 70 centet fizet. Elméletben, a munkásoknak meg lenne a joguk arra, hogy sztrájkoljanak, de a gyakorlatban nem sztrájkolhatnak.

Családi házak bére 30 dollár egy hónapra, lakásokat 12 dollárért lehet bérelni havonta. Egy kikötőmunkásnak jóformán semmi pénze nem maradna, ha egy ilyen lakóhelyet bérelne. A lét- fenntartás költségei igen magasak és pusztán a legszükségesebbre jut pénz. Sokan közülük még ezt sem tudják előteremteni. Haitiben a termékeknek kétféle ára van — egy városi ár és egy falusi ár. Ez az árkülönbség az ország elhanyagolt ut és közlekedési hálózata miatt keletkezett, ami nagyon körülményessé teszi a szállítást. Port-au-Princeben például egy tucat tojás 24—36 centbe kerül, mig a falun már 8 centért kapható.

Éhező emberek mindenfelé

A munkanélküliség 65—70 százalékot ér el Haitiban. De van olyan vélemény is, hogy sokkal magasabb. Az emberek egész tömege ül az utcákon naphosszat és a teljes lemondás tükröződik az arcukon.

Hét újság jelenik meg itt, de nem közölnek sok helyi hirt, mert attól félnek, hogy a nép tudomást szerez a helyzetről. így mindenhonnan közölnek híreket, Haiti kivételével. A lakosság 80 százaléka Írástudatlan.

Vannak itt amerikai vállalatok is, de ezek sem segítenek javítani az életszínvonalon. Egy amerikai üzletember kijelentette a küldöttség előtt, hogy a legnehezebb munkára tud kapni embert óránként 5 centért.

Haitiben egyáltalán nincs pontos törvény. A diktátor szava helyettesíti ezt. Csak egyetlen politikai párt működhet hivatalosan, de illegálisan működnek még más pártok is.

A küldöttség egyöntetű véleménye volt, hogy az összes meglátogatott országok népe közül a haiti-i nép küzd a legnagyobb nyomorral és ők szenvednek a legsúlyosabb elnyomás alatt. A népesség egy kis töredéke igen gazdag, gyönyörű kastélyokban lakik; a középosztály szinte teljesen hiányzik; a tömegek viszont olyan elképzelhetetlen nyomorban élnek, hogy senki nem is tud fogalmat alkotni magának róla, ha nem látta a saját szemével.

Ugyancsak egy itt élő amerikai üzletember mondta el a küldöttségnek, hogy a szolgája a szemetet egyszerűen áthajitja a kerítésen és a többire már nincsen gondja, mert a helyi parasztok mindent az égvilágon felszednek, egyetlen papirt nem hagynak ott a földön.

Haiti helyzetét leginkább egy olyan edényhez lehet hasonlítani, amelyben viz forr és a fedő bármelyik pillanatban lerepülhet róla. A kisemmizett tömegek szenvedése forradalommá fejlődhet, amely lerepitheti a nyakába telepedett uralkodó osztályt.

A tapasztalatok összefoglalása

Az amerikai küldöttség abban foglalta össze a Karib-tengeri országokban szerzett tapasztalatait, hogy mindre egy közös dolog jellemző: csekélyszámu, különösen gazdag ember birtokában, vagy ellenőrzése alatt állnak az összes megművelhető földterületek; a gyakorlatban nincs középosztály; a nép túlnyomó többsége rendkívüli szegénységben tengeti életét.

Ezután a következő megállapításokat tették tapasztalataikkal kapcsolatban:

“Nem láttuk, hogy az Alliance for Progress segítené az átlagembert, vagy legalább is nem láttuk ennek az eredményét.

A szegény Karib-tengeri népneknek nagyon kevés szabadságuk van. Még ha van is munkájuk,

a valóságban akkor is a gazdagok szolgái, akik mindennel rendelkeznek és mindent ellenőriznek.

A gazdagok semmi komoly lépést nem tettek a nép nevelésére vonatkozóan, és nem segítik életszínvonaluk emelését.

A Brit Guiana-i kormány kivételével, Puerto Rico, a Dominikai Köztársaság és Haiti kormányai csak nagyon keveset tettek abban az irányban, hogy segítsék az átlagembert életkörülményeinek megjavításában.

Még Brit Guianában is nagyon korlátozott a kormány lehetősége, mert a gazdagok ellenzik a reformokat és a nemzetgazdaságot valóságban néhány földbirtokos tartja a kezében.

A népnek radikális földreformra lenne szüksége.”

Sulzberger ur őszinfeségi rohama

Szokatlan őszinteséggel foglalkozott az alaba- mai rendőrkutya-államban lezajlott események jelentőségével a New York Times tulajdonosának fia, Arthur Hays Sulzberger a lap május 15- iki számában megjelent rovatában.

Tudomásunk szerint ez az első eset, hogy egy amerikai tökésujság, különösen olyan befolyásos újság, mint a New York Times, az amerikai külügyminisztérium félhivatalos szócsöve, beismerte volna, hogy az Egyesült Államoknak gyarmati, helyesebben a gyarmati elnyomásból fakadó problémái lennének. Mr. Sulzberger beismerte ezt a következő figyelemreméltó szakaszban: ..“Mig más országoknak tengerentúli birtokaikon kellett keresztül menniük a gyarmati rendszer felszámolásával járó megrázkódtatásokon, addig nekünk itthon kell megoldanunk a gyarmati rendszer felszámolásával járó problémákat (decolonizing problems).”

A. N. Y. Times es az egész amerikai tőkéssajtó mindig “moszkvai propagandát” kiáltott, amikor a haladószellemü sajtó rámutatott arra, hogy az amerikai néger nép elnyomása hasonló a gyarmati népek elnyomásához, hogy mindkettő a színes népek féktelen kizsákmám olásán nyugszik. íme most a New York Times kénytelen beismerni e kritika jogosultságát.

Magától érthetőleg Mr. Sulzbergert és a New York Timesot, nem a jólélek szállta meg és nem ez okozta töredelmes vallomásukat. A New York Times, amely évtizedeken át mit sem törődött az. amerikai néger nép jogfosztottságával, a lincs- rendszerrel, a féktelen és mérhetetlen kizsákmányolással, 1963-ban nem azért ismeri be végre a gyarmati kizsákmányolás tényét, mert megszállta az ihlet és jóvá akarja tenni a rendszer eddigi bűneit.

Egyáltalán nem. Mr. Sulzbergert és a Timest egyedül a nemzetközi politika szempontjai késztették a vallomásra. Belátták, hogy az Egyesült Államok egyszerűen képtelen lesz fenntartani vezető szerepét a “szabad világban”. Ahogy Mr. Sulzberger Írja a rovatban:

“A... harcot folytatnunk kell az igazságon alapuló célkitűzésig. Addig, amig ez meg nem történik, világvezető szándékainkat állandóan kérdőre fogják vonni. Úgy barátaink, mint ellenségeink követelni fogják, hogy a gyakorlatban, saját hazánkban alkalmazzuk azt a demokráciát, ame/yről külfödön prédikálunk. Magyarán mondva, nem lehet tovább a gyarmati elnyomás, jogfosztás borát innunk, miközben a külföldnek vizet prédikálunk.

De bármily önző politikai szempontok késztették is Mr. Sulzbergert és a New York Times-ot arra, hogy beismerjék az Egyesült Államok belföldi “gyarmati problémáit”, és elitéljék az ala- bamai borzalmakat, mi, akik az amerikai néger nép emancipációját nem politikai, kereskedelmi vagy diplomáciai megfontolásokból sürgettük 8 hirdettük, hanem az amerikai nép jólfelfogott érdekei, az emberiség és demokrácia eszméi alapján, csak örülünk annak, hogy kénytelen-kelletlen a N.Y. Times is azonos álláspontra helyezkedett — legalább is bizonyos fokig — mint mi.

Mr. Sulzberger, ha nem is ismeri be nyíltan, csupán azért akarja a birminghami borzalmakat és ahhoz hasonló jelenségeket felszámolni Amerikában, hogy előmozdítsa Wall Street világ uralmi törekvéseit, hatásosabbá tegye külpolitikánkat.

De mi nem lennénk meglepve, ha Mri Sulzberger ebbeli reményei illúzióknak bizonyulnának. Az amerikai néger népnek teljes jogú polgárikká való emelése csak erősíteni fogja azt a tábort, amely Amerika külpolitikáját az atombom- bás és hidegháborús vonalról a békés együttélés politikájára igyekszik terelni.

5