Amerikai Magyar Szó, 1963. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-05-02 / 18. szám
12 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD- Thursday, May 2, 1968 KÖZVETLENÜL... BÁLINT IMRE ROVATA “Our way of life a mi csatakiáltásunk; amiért élünk, halunk és majdan ha megsülünk, hát megsülünk. E körül forgunk és forgatni akarjuk a világot és evvel mérjük más nemzetek, népek kulturnivóját, civilizációját.” Ezt a jegyzetet csináltam néminemű apró, alig olvasható megjegyzéssel a kinai újév megünneplésével kapcsolatban, még valamikor február hónap elején és csak most, hogy több, kevesebb rendet igyekszem teremteni az Íróasztalom tetején, a fiókokba nem is merek betekinteni, jutott ez a pársoi’os jegyzet a kezemügyébe. Mondom a Gyurkának, hogy ez lesz az e heti prédikációnk. “Nem késte le a vonatot, Jógazdám?” . “Legfeljebb elteszik az olvasók a jövő újévre és akkor ismét elolvassák.” És evvel megkezdem a mesét, az Írógép kopogtatását, magam mellé fektetve Gyurkát, ami elhanyagoltan kialudt és evvel, de csakis evvel, hasonlít a menyecskékhez. Január huszonhetedikén, a jegyzetem szerint akkor ünnepelték a los-angelesi kínaiak (egy egész kis városnvi van itt belőlük) az újévüket. A négyezerhatszázhatvanadikat. Nem volt szép tőlük, hogy mig mi csak ezerkilencszáz és egynéhánynál tartunk, ők már négyezerrel fennhéjáznak. Aztán ahogyan ünnepeltek, az direkte ame- rika-ellenesség volt. Úgy értem, összehasonlítva a mi újévi cécónkkal. Nem lehetett a környékükön egyetlen részeget se látni, csak egvpár odatévedt matrózt a mieink közül. Az utcákon parádés felvonulásuk volt zenebonával, inkább bonéval, mint zenével. (Nekik viszont a mi bonánk zene.) És nem kurjongattak, ordítottak és nem viseltek bolondsipkákat a fejükön, mint mi tet- rtiik a mi újévi mulatságunkon, hanem g^erekek- től kezdve az öregekig mindenki arany tisztába volt öltözve és elől ment a hatvan-hetven lábriyi sárkány, lehetett benne vagy húsz gyerek, azok vitték azt kígyózva jobbra-balra és színes lárhpio- nok százai, ha nem ezrei, mint egy erdőnyi pompa ragyogott mögötte. Barbár szokás, ugyebár? A mi mulatóinkban a zenét se lehetett hallani, annyira őrjöngtek a népek. Egymás tyúkszemén táncoltak, nem a parketten, oly sűrűn volták a tulaj gyönyörűségére és ömlött a pezsgő az ára triplára felverve, ugyancsak a tulaj és a pincérek gyönyörűségére. A népek mint az őrültek, trombitáltak, próbálták lelegyezni magukról a kerülgető gutaütést és az asszonyaink is be voltak nyakalva a pezsgőtől és a jóbarát, csak úgy a nagyobb bolondság kedvéért, leöntötte a szomszédság vadonatúj selyemruháját paradicsomlével. És az utcákon tucatjával dobálták ki a fiatalok, az egészen fiatalok, az üres söröskannákat az automobilok, a szüleik automobiljai ablakain, (amit csakis a jobb kezükkel tehettek, mert a ballal Mancikát ölelték át. Lábukkal lenyomták a pedált a hatvan mérföldes sebességre és térdeikkel irányították a kormánykereket. Mert ők se voltak csibék, ők is bátran szálltak szembe az uj évvel, jön, ami jön. A mi újévi cécónk csak egy gyenge gyöngye az amerikai életnívónak. A kinai az ő életnívójának a kifejezője. A mi civilizációnk igen nagyon, nagy onis igen, kifejlett, mig az övék barbár volt és maradt, amint az kitetszik az újévi szokásaikból is. Például ősi, barbár szokásuk szerint újévkor a kínaiak kifizették az adósságaikat, hogy az uj esztendőjüket tiszta lappal kezdjék. Asszonyaik agyonsurolták a lakásaikat padlótól pincéig. A fiatalok dupla szappannak mosták meg ez alkalomra az automobilt, már amelyik családnak van Automobil ja. És hogy a fiatalokról lévén szó, ezek a kih&i fihtálok még csak el se lehet képzelni, hogy nemet mondjanak a szüleiknek és feleseljenek öregebbel. És fiatalkorú bűnöző ismeretlen fogalom a kinai negyedben, ha csak egy-két fehér nem rándul ki-be a városukba vendégszerepelni. Nem gyilkolnak, nem rabolnak és megvadult automobilisták sincsenek közöttük. Újságjaik se foglalkoznak pletykákkal, válóperekkel. Rendőrségünk miattuk bezárhatná az üzemét, mert nem sok munkát adnak nekik. És az újévük ünnepnapjain, mert három napig ünnepeltek, a fiatalja moziba ment, de a többségük kinai nemzeti operát nézett, hallgatott, amely tudvalévőén reggeltől estig tart, vagy mégtovább és ott, helyben, amig az ősi vitézek handabandáztak a kardokkal, bontották ki a papírzacskóból a nézők az ebédet, vagy a vacsorát és fogyasztották el, hogy a jóétvágyukat nekik! “Barbárok, ugye Gyurka?” Mondom a Gyurkának, miután kivakartam belőle a hamut, megtöltöttem és rágyújtottam. “Miről, kiről beszél a Gazdám? Elaludtam.” “Mit lehet ezekkel a kínaiakkal csinálni ?” — kéi-dem. “Barbárok. Nem fogadják el a mi szokásainkat, sem újévkor, sem azelőtt, sem azután. Nem élnek az amerikai életnívóban.” “Izolálni kell őket, mint a kolerásokat. Gazdám ! Evvel kell kezdeni! Nem adunk el nekik házat, telket a fehér negyedben. És csak alantas munkát engedélyezünk nekik, mint például edény mosogatást, szakács és mosodás állapotot, mert ezek nem munkák, hanem állapotok. És ha mégis végzett iskolákat, akkor kifutófiu lehet vagy ha sokat tud, iktató a város egy eldugott, kisebb hivatalában. Mert barbárok.” A Clay-jelentés a Post azt az állítást, hogy a kommunisták, hasonlóan a legelnyomottabb országok többi hazafiához, örömmel üdvözölnék az önzetlen segítséget, bármily forrásból jön is az, hogy általa kifejleszthessék nemzeti iparukat, és nem érdekelné őket, hogy Kelet vagy Nyugat adja ehhez a pénzt. De idézőjelbe kell tenniük az Egyesült Államok “segi- ségét”, mert az valóban neokolonialista,, nem pedig azért, mert Amerika-ellenesek akarnak lenni. Irta: VICTOR PERLŐ A legtöbb újság hangsúlyozta a Clay-jelentés számítását, hogy a külföldi segélyeket le lehet csökkenteni 500 millió dollárral, takarékosság utján. De ez csak egy része volt annak a minden évben előbukkanó számos játéknak, amely a külföldi segélyprogram kapcsán felmerül. A kormány két milliárd dollárral többet követel, mint ameny- nyit el akar költeni, a kongresszus levesz belőle egy milliárdot, de még mindig marad egy felesleges milliárd, amelyet a külföldi segélyek rendeléseit élvezők testületé között osztanak ki végül. A jelentés lényege, amelyet a részvénytársaságok fő irányitói készítettek el, durván kihangsúlyozza az Egyesült Államok külföldi segélyprogramjának a valódi célját. A fő cél, mondja ez, “a tömbök perifériáján” lévő szövetségeseknek katonai és más módon való támogatása Görögország tói Dél-Koreáig. Ezen a téren a legnagyobb fogyasztó ma az a piszkos háború, amelyet Dél- Vietnamban vívnak, ahol “az Egyesült Államok elkötelezettségének jelenlegi természete. . . eleve kizárja ennek a bizottságnak a részéről a hasznos vizsgálatot.” Tehát az egész külföldi segély 72 százaléka azt a célt szolgálja, hogy az Egyesült Államok szuronyaira támaszkodó diktátorokat eltartsa, mert ahogy a jelentésből megtudhatjuk, igy ez sokkal olcsóbb, mintha közvetlenül száll- nák meg ezeket az országokat. Másik 15 százalék az Alliance for Progress számára van fenntartva, amelyet szintén érinthetetlennek tekintenek és 4 százalékot nemzetközi szervezetek rendelkezésére bocsátanak. »WWWWWWWWMWtWWWWVHWWtW NEM KELL CSOMAGOLNI!........... NEM KELL VÁMOT FIZETNI! , A legrövidebb időn belül segithe- “ ► ti rokonait IKKA-csomagokkal! ] ► , Felveszünk rendelést gyógyszerekre. A “Kultúra” , megbízottja. — Magyar könyvek. — Saját köny- * veit Magyarországból kihozhatja általunk < < ► KÉRJEN ÁRJEGYZÉKET ; JOSEPH BROWNFIELD ► 15 Park Row New York 38, N.Y. , ► Mindennemű biztosítás. Hajó- és repülőjegyek , ► Telefon: BA 7-1160-7 A A, A- ^ ^ a. ^ ^ jy j A tulajdonképpeni vita a segélyprogram maradék 9 százaléka körül folyik, amelyet olyan országoknak adnak, amelyek nem katonai szövetségesek. A semlegeseknek nyújtott segélyt még “esetleg” rendbenlévőnek tartanák, feltéve, hogy megfelelő “ösztönzést” adnak az “egyéni, magán erőfeszítéseknek”, és előmozdítják a“mi saját gazdasági rendszerünket”: “Meg vagyunk győződve arról, hogy az Egyesült Államoknak nem szabad segítenie külföldi kormányt abban a tervében, hogy kormánytulajdonban lévő ipari és kereskedelmi vállalkozásokat hozzon létre, amelyek a meglévő magántörekvésekkel konkurrálnak.” Bizonyos értelemben ez tengerentúli kiterjesztése annak az itthoni küzdelemnek, amelyet á közösségi tudajdonban lévő erőmüvek, a köztulajdonban álló lakóházak és a “Medicare” ellen vívnak. Még csak említést sem tesznek sehol önzetlen segítségről más népek számára, amelyek küzdenek gazdasági felemelkedésükért. Az egész hangsúly az Egyesült Államok részvénytársaságai tengerentúli profitjának és vagyonának az előmozdításán van, valamint ennek megfelelő hidegháborús politikai és katonai céljain. A Clav- jelentés még jobban az előtérbe akarja állítani ezeket a központi célokat Ázsiában és Latin-Ame- rikában, mig stratégiai visszavonulást javasol Afrika legnagyobb részében. Ezt —r- mondja — főleg az európai tőkéseknek kell meghagyni, különösen azért, mert Franciaország és Anglia már am úgyis megvetették ott hatalmuk alapját. Ennek a programnak a nyers önérdeket előtérbe állító jellege valóságos dicshimnuszokat váltott ki a Wall Street Journalból. De ugyanakkor, a jelentés durva és leplezetlen hangja ellenvéleményt váltott ki George Meanyből, aki a munkásmozgalomnak a látszatképviselője az iparmágnások gyülekezetében. És az aggodalom vészkiáltásait váltotta ki a New York Postból: “Vajon meg akarunk hátrálni kötelezettségeink elől”, amelyet “a fejlődés évtizedével” kapcsolatban vállalt kormányunk, és amit olyan büszkén jelentett be az ENSz-nél? Ha követjük a jelentésben foglalt javaslatot, hogy a segélyt az állam tulajdonában lévő ipar fejlesztésének az elriasztására használjuk fel, akkor ez “váratlan ajándék a kommunisták részére”, akik azt állítják, hogy az Egyesült Államok segélye “tisztán csak ürügy a neokolonializmus megvalósítására.” Mrs. Schiff! Az ön vezércikkírója pontosan kimondja a lényeget! Bár meg. merem kockáztatni A vezércikkel párhuzamosan, James A. Wechsler és Doris Fleeson különböző formában hangsúlyozzák ugyanezt a témát és a “New Frontier elárulását” emlegetik. De a kormány máris követi a Clay-jelentés irányvonalát, amelyet lelkesen üdvözölt Kennedy elnök külföldi segélyeket intéző főnöke, David Bell. A Post azért olyan lehangolt a Clay-jelentés miatt, mert elhomályosítja a “New Frontierről” alkotott képzetet, amelyet pedig a lap olyan kitartóan fényesít ki az olvasói számára. A Clay-jelentés kibocsátása után Washington mindjárt bejelentette, hogy 400 millió dolláros segélyt nyújt Brazília számára. Gazdaságilag, ez tipikusan hasonlít ahhoz, mint amikor valakit óvadék ellenében szabadlábra helyeznek. Brazília “kap” 84 millió dollárt most — de csak papíron — az egész összeget viszont át fogják adni a Wall Street bankok és olajvállalatok pénzbeszedőinek. Később pedig elhalasztják majd a visszafizetéseket az Egyesült Államok kormánykézben lévő Export-Import Bankjának, hogy előnyt biztosítsanak az amerikai befektetőknek fizetett profit számára, és a Mezőgazdasági Minisztérium eladja majd a felesleges gabonát cruzeirokért. melyekkel a CIA fokozhatja felforgató tevékenységét Braziliába.n. Pontosan meg nem határozott fejlesztési kölcsönt hagynak függőben, amelyet mint lehetséges jutalmat tartogatnak a “mértékletességi” intézkedések bevezetéséért, amely alatt azt értik, hogy csökkentik a dolgozók reálbérét és törvényhozás utján teremtenek jobb feltételeket az Egyesült Államok befektetői részére Brazíliában. Ahogy mindig történni szokott, Brazíliának politikai árat kellett fizetnie még ezért a kétséges juttatásért is. El kellett utasítania a szovjet küldöttség vízumkérelmét, akik a Latin-Amerikai Kubai Szolidaritási Értekezleten akartak részt- venni. De viszont megtagadta az értekezlet betiltását és brazil csapatok léptek közbe, hogy véget vessenek Carlos Lacerda túlzásainak, aki Washington “ötödik hadoszlopának” régi, megbízható tagja. A brazilok között egyre erősödik az a mozgalom, amely határozott politikát követel ennek a fosztogatásnak a megszüntetésére. Vajon az amerikai adófizetők meddig fogják tűrni? —
