Amerikai Magyar Szó, 1963. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-03-21 / 12. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, March 23, 1963 10 A Bakony vörös kincse Halimba. Milyen játékos, gyermeki a szó. Ha játszhatnánk a szavakkal, Halimba lehetne a labda. Szinte gurul, ha kiejtjük. Meghemperedik a selymes pázsiton, és legurul a mélységbe. Utána futunk. Még a szürke liftaknát is játékosnak véljük: színpadi süllyesztőnek. S aztán — zuhanunk a mélybe. Belépünk a föld kemény gyomrába, ahol már a valóság emel kőfalat minden játékos képzeletnek. Vagy tovább folytatódik a vízió? Dante Infer' nója, hogy vérvörös itt minden? De mégsem az. A pokol tüzét 850 köbméter perc teljesítményű ventillátor enyhíti. Pedig itt soha sincs oly meleg, mint a szénbányákban. Olyan a hőmérséklet, mint a jó pincéé: nyáron hűvösebb, télen melegebb, mint a föld fölött. A tűz világát a vágatokban 24 voltos hálózat pótolja. Nem láttam itt Elektrát, sem Aeneast, sem Laviriiát, sem Bru- tust, de tapintottam megkövesedett őslényeket. Kővé vált tengeri sünt, élettelen kagylót, amely már egyszer talán kiizzadta magából az igazgyöngyöt. Ötszázezer tonnás lencse Halimba gyöngye a bauxit. Vörös, mint a lebukó nap udvara. Agyagföldet, vasoxidot és vizet rejt magában. S kevés Uovasavat. Az értékes ásvány dolomit-alaphegységre települt, talán még a krétai időszakban. De bányászata alig háromévtizedes múltra tekinthet vissza. Tömör testekben, lencsés településeken, dolomiton fekszik a bauxit. Mészkővel takarózik. Alaktalan, mint egy ősszörny. Egy lencse lehet húszezer tonna, de lehet ötszázezer is. Tizenöt kilométeres területen nyúlik el a Bakony testében. A nagy, hallgatag birodalom belsejében lüktet az élet. Motorok zugnak, búvárszivattyúk dolgoznak. Nehéz munka lefejteni a vörös ásványt a hegy gyomorfaláról. A külszini bányák lassan elfogytak, s most a mélységek felé hatolnak. De amint elérik a dolomitot, feltör a viz, s elöntéssel fenyegeti a bányákat. Negyven-ötven méter mélységben már vizveszélves a bánya. Ezért minden bauxit-lencsébe külön szivattyútelepet építettek. Csakhogy ez alaposan megdrágította a kitermelést. Alacsony a hatásfoka is és tartani kellett a vízbetörésből eredő bányaelfulladástól. Uj módszert kellett kidolgozni, s megszületett az aktiv vízvédelem. A mélyfúrásokkal kutatott vizvezetőjáratokat nagyobb mélységben megcsapolják, hogy elhárítsák a vízbetörés veszélyét. Egy központi vízaknát építettek, amelyből vizlecsapoló vágatokat hajtanak ki és elvezetik a lencsék alatt. A vízaknában összegyűlt vizet jó hatásfokú búvárszivattyúkkal emelik ki. A központi vizaknarendszer jelenleg egyedüli az egész országban. Az aknát lemélyitik — három éven át sok viz jött fel. Aknamélyités során nyolc és félezer liter vizet emeltek ki — percenként. Ezután kezdik meg a csápvágatok kihajtását. Búcsú a szivlapáttól Három esztendeje nagy ütemben megkezdődött a bauxitbánya-művelés gépesítése. Legfőbb ideje volt. A mélyművelésű bányákban úgynevezett szivlapáttal rakták fel az ércet. A lapátra egyszerre tizenöt kiló bauxitot raktak és nyole-tiz csillét töltöttek meg fejenként egy műszak alatt. Elképzelhető, hogy milyen roppant erőfeszítést követelt ez a munka. 1960 tavasza óta a technika és a gépek forradalma betört a bauxitbánya mélyére is. Sűrített levegőjű, kanalas felrakó gépek váltották fel területének több mint hatvan százalékán és a teljesítmény azóta 35—40 százalékkal emelkedett. Tökéletesen meg kellett változtatni a fejtési rendszert, hogy a rakodógépekhez alkalmazhassák. Meghosszabbították a fejtési kamrákat, bevezették az ikerkamrás fejtést a rakodógépek jobb kihasználása érdekében. De még hiányzik egy megfelelő fejtőgép. Ezúton is felkérik a Bányászati Kutató Intézetet, hogy szerkesszenek egy jó teljesítményű fejtőgépet a bauxitbányászok részére. Vörösök és feketék Bauxitbányászok. Kevés szó esik róluk. Munkájukat kevesen ismerik. Ha bányászatról kerül szó, a fekete arcú, szénporos ruháju szénbányászokra gondolunk csupán, ok vörösek. Vörös por rakódik a szemük köré, vörös a ruhájuk, s még a fii is vörös Halimba és Nyirád környékén. A bányaművelési viszonyok között alig van eltérés. Az egy főre eső teljesítmény itt nagyobb, mint a szénbányászoknál. Ott a hosszabb szállítási utak, a nagyobb mélységek jobban alakítják a teljesítményt. A baleseti lehetőség a bauxitbányákban éppen úgy fennáll, mint a szénbányászatban, csak hogy itt nincs metán. A munkavédelemben tavaly Halimba kapta meg a vándőrzászlót. Hűségjutalmat is kapnak a bauxitbányászok. Mindazt megkapják, amit a szénbányászok. De még soha nem találkozott egymással a fekete és a vörös bányász. Panaszolják is a brigádok, hogy nincs tapasztalatcsere. Jó lenne kitapasztalni a szénbányászok frontfejtését. Hiába, fiatal még a bauxitbányászat, elkellenének a tapasztaltabb bányászok tapasztalatai. De azért a bakonyi bauxitbányászok megteszik a magukét. Különösen szép a Bakony az alkony pompázó színeiben. Ezen a csöndes, szélmentes napon egy levél sem rezdül a fákon. Pedig a mély gyökerek alatt talán most helyeznek el robbanótölteteket, hogy megmozgassák a kemény dolomitot. Kibányásszák a vörös bauxitot, pokoli forróságban oldják ki belőle a fehér timföldet, amelyből elektromos utón kiolvasztják az ezüstfényü alumíniumot. Hatalmas tehergépkocsik indulnak ki a Bakony aljából. Útjuk szerteágazik. Vörös porfelhő követi messzi htjukat. G. Z. «WMWXA/WWl/VWWWWVWWWMWMWWVtSWVVW CSEPELI ELÉGIA rUWAA/WWVWI/l/Vu lAiVWAIV\AA/VVW«VWftAAl A Csepeli Acélmű kemencesorának legviharosabb pontján áll egy ötvenhárom éves férfi és csöndesen búcsúzik, A helyszín félelmetesen forró, hangos és veszélyes, mint egy ütközet parancsnoki posztja, melyre az ellenfél hajszálpontosan belőtte ütegeit. Négy martin- és négy elektrokemence ontja itt ezerhatszáz fokos hevét, a fövő acél keserű gázait, négy daru siklik a magas darupályán, folyékony acéllal teli üstöket s tiztonriás, csereszhyepirosan izzó öntéseket, hintázva. Egyed Ferenc, a martin művezetője, vastag, rekedt hangon beszél, nyakán hüvelykujjnyi erek dagadoznak. Huszonnyolc évi kiabálástól ugranak ki a vörösre pörkölt bőr alól. Állcsontja széles és szögletes, mint egy kalapács feje, vállai Toldi- vállak — itt a legtöbb ember vállas, inas. nehéz és szikár óriás — tekintete puha, barátságos és derűs, szava gyakran el fullad, olyankor szime harap egyet a sűrű. savanyu levegőből. Harmadfokú szilikózisa van, súlyos szakmai ártalom, emiatt bucsr.Hk a művezető, aki 1935-ben hagyta ott az óbudai Král kőfaragómestért és beállt Csepelre üstösnek. Mit csinál az üstös? Körülnéz a zengő csarnokban, amelynek tüzes zűrzavarától már szédül a fej s a martin-sor végére vezet, ahol narancsszínű szikraeső perzselő zuhatagában csapolják az egyes kemencét. Az list alatt az aszbeszt-kötényes üstmunkások fa- talpu papucsban, óriási kesztyűkben, roppant vasrudakkal, mint egy középkori hadsereg várvi- vó katonái. Az üstben habzik és fröcsög az acél, a' darus odafenn csödalátos müvészérzékkel vezényli gépeit, az üst a kokillák fölé kúszik s a t< leséi be isié zúgással öm’tk az acél. Ezt csinálják az üstösóx. .. , Napi húsz liter viz Az ember ét zi, nogy arcán pirul, feszül és pattog a bőr. Fgved nézi a csobogó acélt dór- Mög: — Egy kicsit lus‘a keverék... Ez már tudomány, vagy még annál is több. Az acél csorgásáról, színéről, szagáról megmondani, hogy a kemence berakásánál, a pakolásnál aluminium, réz, bronz, vagy másfajta fém is került az anyagba s mindezt — hideg fejjel, abban az emésztő melegben, amelytől lucskos verejtéket ontanak az emberi bőr pórusai. Milyen meleg van itt, mitől nehezül a tüdő munkája? — Közvetlenül az üstnél ezer fok. De valamivel távolabb, amikor mérjük, a kohómunkás meztelen bőre és a tűzálló kötény közt, ott is van kilencvenöt Száz foxnál a viz gőzzé válik, a verejték elszáll, az emberek óriási kortyokat nyelnek a vizes üvegből. Mennyit iszik egy kohómunkás egy műszak alatt? — Tizennyolc-husz liter vizet és műszak után két-három korsó sört, vagy fröccsöt. Mondják, hogy a kohász mást se tud, mint inni. . . De jöjjenek ide, igyanak mrg és izzadjanak ki naponta busz liter vizet, megtudják, mitől rossz a kohász gyomra, mitől fárad el a szive. . . Éri már túl vagyok egy trombózison.. . Mindezt egy búcsúzó ember mondja, aki még csak ötvenhárom éves, de hamarosan leteszi a kék szemüveget és kiballag a martinból, a friss levegőre, nyugalomba megy és amikor azt kérdezem tőle, nagyon várja már a napot? — némán elfordul. Emlékezés a csőlakókra Minden munkában van valami lenyűgöző, veszélyek és ártalmak, amelyek megfoghatatlan módon kötik az embert ehhez a poros, meleg, csattogó és csörgő csarnokhoz. Egy férfi megy el mellettünk sötétkék ünneplő ruhában, egy kohász, aki traktorosmunkát vállalt vidéken az őszi szántásra s hazatérve egy napra, első útja idevezetett. Olyan nehéz elszakadni innen, ahol annyi áldozatot követelt már a munka? Egyed Ferenc igy válaszol: — Én már sok embert láttam itt meghalni, mégsem azokra emlékszem, hanem azokra, akiknek megmentettük az életét. . . A csőlakókra! \ “csőlakók” 1944 őszén kerültek a martinba, üldözött emberek és szökött katonák, akiket az akkor éppen hidegen álló hármas martin csőalagutban bujtattak hetekig, megosztva velük a katonai gulyáságyuk szűkös hadikosztját, úgyszólván a nyilasok és németek orra előtt. . . — Mi volt a szép abban a korban ? — Az a nap, amikor puszta kézzel elindultunk a gyár kifosztására érkezett náci katonaság ellen. . . Mindezt egy búcsúzó ember mondja el, aki lassan pergeti a szálakat, amelyek ehhez a szeny- nyes, veszedelmes öreg üzemhez kötik. Azok a szálak itt húzódnak körülöttünk, bogosán és kuszán, pókhálónál finomabb szálak s az acélnál erősebbek. Nehéz ebben a hangulatban feltenni az utolsó kérdést, amelyre azóta készülődöm amióta itt állunk a szürke porban. — És azután ?. . . Ha elment ? Nagy szomjas lélegzet: —Először is beveszem magam a könyvtárakba és elolvasok mindent, ami a magyar történelemre vonatkozik, azután be akarom utazni az országot. A búcsúzó nem nevezetes ember a szónak abban az értelmében, amely az embereket szereplővé teszi egy Írásban. Mellét nem díszítik kitüntetések. s; obája falát díszes oklevelek. Egy martinasz, ki huszonnyolc évet töltött a Csepeli Acélmű kemencesorán, millió* és millió tonna acélt csapoltak már a keze alatt, látott meghalni munkásokat a fövő acél szörnyű örvényében, áramcsapástól lezuhanni a darupálya magasságából, gyalogolt kormos, sötét éjszakákon a bombázott Csepelről a pesti lakásba, látta felfutni az évi termelést 65 ezer tonnáról negyedmillióra, látta kitárulni az eget azon a szűk, poros ablakon, amelyet a csarnok mennyezetébe építettek. Észrevétlen élt, dolgozott, betegeskedett s jött visz- sza a kórházi ágyról. Egy csöndes délután leadja majd a gyári belépőt a kapunál, aztán beül egy könyvtárba s felüti a magyar históriát I. Istvánnál, megnézi tán a pécsi dzsámit, az egri várat s az ómassai őskohót, amelyben ezer éve már vasat olvasztottak. Egy ember ballag az alkonyat elé, kapkodó tüdővel és olyan mély esti nyugalommal, hogy a krónikásban elfúl a búcsúszó. Költőknek kellene Írni a búcsúzó munkásokról, mert az újságírónak csak szürke szavakra telik... Bárót i Géza Mi TökTéMKaz ÓhAzAbAN
