Amerikai Magyar Szó, 1962. július-december (11. évfolyam, 27-51. szám)
1962-12-06 / 48. szám
Thursday, December 6, 1962 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 11 ^ W w ▼ 'V V *T'W"W 'Wm'Vm'W KÖZVETLENÜL... BÁLINT IMRE ROVATA ^ JL. 4+ M, A .A. ■*, A A. A A. ^ ^ ^ ^ ^ Azt mondják a tudósok. .. Mi az, hogy a tudósok? Én is mondom, hogy az ember ösztönösen élni akar. Ha sokan vannak, annál többen akarnak élni, annál több és nagyobb erejű életösztönök rüpdösnek a levegőben és vagy lelövik az életösztönök a büdösbombákat, vagy a bombák lövik le az életeket. Ezért jelentem alásan Woll- ner kapitány urnák: “Herr Hauptmann, hogyha nem biztuk volna magunkat a Villám és a Szajha ösztönére, még ma is a pitagorski erdőben forgolódnánk.” Akkor a kapitány ur oly mérges volt, hogy dühös lett és nem engedményezett szóhoz és igy nem tudtam kimagyarázni a dolgot. Most, vagy ötvenhét év után, ha még él, úgy vélem, hogyha már lelohadt a haragja, talán meghallgat. Ez a Wollner kapitány ur egy délután hátra- küldött a trénhez, hogy vezényeljem be a zászlóaljhoz a gulyásos kotlikokat, meg a kenyeres, zsákokat, a muníciót és a postát. Három konyhakocsi, négy trénszekér, szekerecske, a parasztoktól lettek elrekvirálva. A sátor ki lett foltozva és a kerekek, vagy ahol muszáj volt megvasalva és igy jobb szolgálatot tettek a mi dicsőséges hadseregünknek, mint azok a behemót, nehéz, hivatásos trénkocsik, amelyek a diviziótrénnel nem juthattak tovább. Azok a nagy kocsik, pedig hej be szép zöldre voltak festve, ha gödörbe kerültek felfordultak, a kátyúba beragadtak és az erdőkben nem fértek a fák között. Lovaik is inkább szemre valók voltak, mint a galíciai háborúra. A mi lovaink viszont egyszerű földművelő lovak voltak. Én az első kocsin ültem. A mi lovainkat a balsót Villámnak, a jobbsót Szajhának hívta a Kocsisom, aki pediglen Varjú Ferenc volt. Mögöttünk hepce-hupcáskodott az istentelen uttalan ut miatt a három konyhakocsi, még három sátoros trénkocsi és négy apró ló a gépfegyveresektől, oldalukra kötözve azok muníciója. Azok mellett gyalogosan ballagott jobbra, balra egy-egy baka. ők osztagnak nevezték magukat és hivatalosan nem tartoztak az én hatáskörömbe. Külön parancsnokuk volt egy szakaszvezetö személyében, egy igen okos szakaszvezető személyében, aki befeküdt az előtte ballagó sátoroskocsiba, helyet gyömöszölt magának, félretolva a kenyereszsákokat és gyönyörűen kialudta az előJelentés a szegedi Nagykorúiról (Folytatás a 11-ik oldalon) Máskor pedig okos szülők okos gyereke otthon ül a konyhában, nehogy egyetlen pár cipőjét hiába koptassa. Ha még az se volt neki, akkor annál inkább maradjon veszteg és ne mezitlábatlankod- jon odakint, mert csak megfázitaná magát az istenadta. Ilyenformán az én gyerekvilágom Szeged városa szépen elgondoskodott a gyerekek jóléte felől a Nagykörút táján, de a népegészség tekintetében se akadt szégyenkezni valója, mert az árokpart poros gyöpén piknikezhetett is vasárnap délutánonként az egész héten át egyszobakonyhába beáporodott prolicsalád, legfeljebb vigyázniok kellett kicsit, hogy hová ülnek le, vagy esetleg el kellett takaritaniok kicsit köröskörül, ha a legelésző oktalan bárányok történetesen otthagyták volna jelenlétük nyomait. Sőt hétköznapokon is szolgált szociális célokat az említett Körút árokpartja ; már mint a nagy Kendergyár munkásainak üdülőétterme. Aki nem járt sokat a régi Kendergyár környékén, vagy pláne a műhelyekben és igy nem köhögte ki még a tüdejét, az nem is tudja, hogy mi a por. Milyen nagy kedvezés volt tehát a munkásoknak, ha az ebédnek minősített krumplilevest, amit az asszony vagy a nagyobbacska gyerek elvitt a gyárkapuhoz délben, ugyan ezen az árokparton lehetett elfogyasztani. Hiába, a tüdő megszellőztette magát 15-20 percig, mert az a por, amit egy-egy arratévedt szekér éppen felvert volna, kismiska volt ahhoz képest, amit a gyárban kellett nyelnie naphosszat. Mindehhez csak azt kell még hozzáadnom, hogy ez a sokat emlegetett Nagykörút még aféle osztály- és vizelválasztó is volt. Belső részeiben Szeged megjátszotta magát városnak, kövezett utcákkal, csatornázással és vízvezetékkel. De azon túl a városi viz és csatornázás elcsörgedezett néhány főbb útvonal mentén pár saroknyira, ezenkívül azonban csak siralom volt. A vizet egy-két- három sarokról kellett hordani az utcai csapokról kantákban, a szennyvíz nyitott utcai csatorző esti rámsli fáradalmait. Nemcsak azért szemelt ki engem a százados ur erre a feladatra, mert intelligens altisztnek tartott, hanem, mert tudta, hogy nekem még iránytűm is volt, amelyet úgy olvastam, mint a. . . mint a háborimakönyvet. És a speciális térképen úgy eligazodtam, mint a török a Koránon. A bibliát csak azért, nem említem, mert azt is tudtam volna olvasni, ha akartam volna. De nem akartam. Az volt a parancs, hogy amikorra besötétedik, se nem előbb, se nem később, legyünk a svarm- léniánk mögött avagy félkilométernyire lévő erdőszélén. Alighogy elhagytuk azt a falut, ahol a tré- nünk tanyázott, beértünk abba a végtelen erdőbe, amelyik hosszában még a speciális térképből is kicsordult. Akkora volt. Széliében se volt kiskutya. Lehetett legalábbis azon a helyen, ahol nekünk kellett áthajózni vagy hét kilométer. Négykor indultunk, kiszámítottam, hogy hat órára, amikor beesteledik, kiérünk majd a erdőszélire. Nem is lett volna jó korán, még a világosban odaérni. “Ha meglát bennünket a muszka, megköszönt bennünket egypár golyóeresztékkel.” Magyaráztam a legénységemnek, “Isten ments, még beletalál egy kotlikba és kiömlik a gulyás. Mintahogyan, ha belénk talál, a vérünk bugyog. Ami szintén nem jó. Vagy ha egy lovat talál és ott áll egy tele töltött kocsi, (Szedő, please! Nem töltött kacsa, hanem kocsi) és pedig ló nélkül, ami szintén nem praktikum.” Először csak ködöt értünk benn az erdőben, de hirtelen besötétedett, a lombok beburkoltak bennünket és csak úgy tudtuk, hogy utón vagyunk, legalább is keréknyomok és egy pár kiritkitott fás utón, hogy felettünk egy picurkányit kiviláglott az ég a sürü lombok közül. Tekintélytartás miatt gyakran elővettem az iránytűmet és gyufaszál mellett kitanulmányoztam a helyzetünket. És adtam a parancsot a Ferinek mellettem, hogy balra, vagy jobbra tarts. Igazánbul irányadó felettünk a lombok sűrűsége, vagy ritkábbsága volt. Már sokat mentünk és számításom szerint az erdőszélen kellett volna, hogy legyünk, de nem voltunk és elfogyott a gyufám és a lombok alatt a koromsötétben gyökereken ugrálva, immár biztosan lekerülve az útról, irdatlanságban imbo- lyogtunk, mint részeg hajók jóbbra és balra, zökkenve és nyekkenve. Eltévedtünk. A Feri leszállóit a bakról és mig a szájával szidta azon káplárok istenét, akik nem értenek sem a lóhoz, sem a kocsihoz, sem az erdőhöz, a nákban folyt le, az utcákban por vagy sár az időjárás szeszélye szerint. És a talajvíz! A város nagyon alacsony fekvésű volt külső részeiben, tehát magasra feltőltötték a kifelé vezető nagyobb utakat, ezzel a talajvizet a proletár utcákba és házakba szorították. Miért is ne, itt voltak a gyárak és itt laktak a szegény emberek, az alacsony épületek pincenélküli földszintes szobakonyháiban, ahová a talajvíz szépen felszivárgott a vályogtéglákon keresztül, lesirta a kis vakolatot, meszelést a falakról és penészvirág-cikornyákat rajzolt rájuk. Az is szerencsésnek mondhatta magát, akinek nem kellett vödrökkel kimernie a vizet a lakásából egy-egy nagyobb esik után. . . Sok helyen még azt a filléres fényűzést sem engedték meg maguknak a háziurak, hogy pár réteg kát- ránypapirral elszigetelték volna a falakat, igy persze az elvizesedett téglák közel a földhöz lerúgták magukról a vakolatot. Az ilyen biztos jele volt annak, hogy a ház ura lakóinak egészségét és életét az egek gondoskodására bízta, de nem úgy ám a bérbeszedést. Ilyenforma volt a szegedi külváros képe a Nagy körúttól kezdve, amikor én utoljára arra jártam és amivel kapcsolatban az említett vita felmerült. Mindjárt az állomásnál tehát úgy irányítottam konflisom kocsisát, hogy ne vigyen bennünket egyenesen a szállodába, hanem kerüljön szépen körül a Nagykörúton, ami ugyan kétszeres ut volt, de nem bánta a kocsis, mert ahogy szája mozgásából kivettem, máris a kétszeres fuvart számolgatta magában. Megmondom azonnal, hogy mit néztem meg jól, ahogy a döcögő konflis engedelmesen befordult velünk a Nagvkörutra. Tiszta, ápolt gyep és virágoskert végig hosszában az egykori lovaglóut- ■ákon, az úttest mindkét oldalán. Még csak egy elejtett papirost sem látott az ember. Minden ház kapuja előtt, kis pihenő térség nvilt egy-egy páddal. Az árkok- eltűntek, az úttest maga ki van aszfaltozva. A földszintes, emeletes házak legtöbbször a régiek, de mind kifestve és kivakolva. De mint öreg szakértője és régi tanúja a vizes falaknak, a vakolatot lestem, hol mállik vagy hullovakat a szájuknál fogva vezette, lábaival tapo« gatva ki maga előtt az utat. Az utat, ha lett volna előtte ut. “Nem lehet tovább menni ebbe az irányba, mert sűrűn vannak a fák. Kocsi nem fér el közöttük, mégha ember igenis. Más az irány Káplár ur, hogy az...” “Eltévedtünk?” “Nem. Csak maga. Dobja a fenébe azt az iránytűt és rámázza be azt a térképet. Ha hazaér. Üljön vissza a kocsira!” Aztán azt mondta hátrafelé a közönségnek, hogy mindenki üljön be a kocsiba, mert indulás! Maga is felült a bakkra mellém és azt mondta nekem: “Itt az Isten se segít, csak a Villám, meg a Szajha.” Aztán nekiengedte a gyeplőt, hogy a lovak csinálják úgy a dolgot, ahogy azok látják jobbnak. Mondta, hogy “gyi!” és egyszer jobbra, egyszer egy picurkát balra mentünk, azaz a lovak vittek, húztak bennünket és megritkult felettünk a lombozat és a rakéták, sőt egyszer kétszer a muszkafényszóró is átvilágolt a lombokon keresztül és olyankor alattunk láttuk az előttünk valamikor járt kocsik keréknyomait és a kiálló gyökerek is eltűntek és ritkult az erdő, s bár két órával később érkeztünk az erdőszélire, ott a kiéhezett bakák vártak ránk s vállon vitték be a svarmléniába a kotlikokat. Eleinte csak örülni tudott az éhes bakatársaság a menázsinak, de amikor jóllaktak, már amennyire azt jónak és jóllakásnak lehetett nevezni, megjött az energiájuk és szidtak bennünket, hogy oly későn jöttünk. Maga Wollner kapitány ur még le is tegezett mérgében és én leforrázva állottam előtte és ő nem engedélyezte, hogy válaszoljak a kérdéseire, amelyeket szünetet nem tartva csörgetett a nyakam közé: “Hol voltál oly sokáig, disznó? Miért szült ily marhát egy édesanya?” És még a legszelídebb kérdése az volt, hogy miért nem törtem ki a nyakamat ? Miután akkor nem felelhettem neki, most jelentem, hogy ha nem biztuk volna magunkat a, lovak ösztönére, még talán ma is a pitagorszki erdőben forgolódna az a trén. Mert a tudományom a térképpel, meg az iránytűvel, csődöt mondott. Ez a mese úgy jutott az eszembe, hogy látom, érzem, hogy az emberiség a meredek szélén im- bolyog, csakúgy, mint mi, akkor, az erdőben dacára térképnek s iránytűnek s rá kell, hogy bízzuk magunkat az életösztönünkre. Akarnunk kell élni és akkor ösztönünk kivezet ebből a sötétségből. Csak az életösztönünk segit. lik? Sehol. Aztán láttam, hogyan érhették el ezt az öreg házakkal, mert egy párat éppen vakoltak. Ahol a ház falában kivágták a régi téglákat, szigetelést meg kemény téglákat raktak helyükbe. Ahogy haladtunk előre, egyre növekedett az uj modern házak száma, amig végül az egykori katonai gyakorlótéren három, vagy négyemeletes színes és modern épületekből álló lakótelepig jutottunk el. így ment ez tovább. Miért beszéljünk erről többet? Nem állítom, hogy azért az egykori szegediek nem ismernének reá a Nagy körútjukra, de aki ezelőtt nem látta, az nem hinné, hogy ezen a színes házak mentén egy parki sétánynak beillő virágágyás és kiaszfaltozott utón, valamikor a szennyvizárokpart mentén port és piszkot kergetett a szél, esőben pedig át járhatatlan sárban akadt el a kocsi, amely szerencsétlenségében arra vette útját. Aki pedig nem hiszi, az menjen el és nézze meg maga vagy üljön a hiszem farkára. Nem feledkeztem meg azonban a komáról sem, aki említette, hogy nézzem meg a Felhő utcát. Hát azt is megnéztem. De ez egy későbbi történet. Magas hőfok elleni védő bevonatok Az Egyesült Államokban olyan anyagot hoztak forgalomba, amely alkalmas arra, hogy vele —• ecsettel vagy szórással — a tárgyakat bevonják,, védelmül a magas hőmérséklet ártalma ellen. Ha ugyanis a külső hőmérséklet 150—200 C fok fölé emelkedik, a bevonatban gáz fejlődik, amely a bevonatot habbá fújja fel. Ez kitűnő hőszigetelő s igy megóvja a bevont tárgyat vagy falat a hőhatástól. Például ha a tárgyat egy órán át 1100 C fokos hő éri, a bevonat belső felén csak 180 C fokig emelkedik a hőmérséklet. Rövid ideig a bevonat még a 2500 C fok fölötti hőmérsékletet is jól bírja. A MAGYAR 8ZÓ ELŐFIZETŐJE, EGY JOBB VILÁG ÉPÍTŐJE!
