Amerikai Magyar Szó, 1962. július-december (11. évfolyam, 27-51. szám)
1962-12-06 / 48. szám
1U AMERIKAI MAGYAR SZÓ HUNGARIAN WORD Thursday, December 6, 1962 WWWWVWNWVWWWWW •••••••••••••••••••••••••••••••••••••• [ Magyarország »••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••a Eörsi Béla: A MAI MAGVAK GENERÁCIÓ SÚLYOS ÖRÖKSÉGE volna. Az pedig — pazarló életmódjuk miatt — nemigen volt. A kisgazda (középparaszt) képzetlen, iskolázatlan, műveletlen, konzervativ maradt és ha volt is földjéből jövedelme, úgy még több földre vágyódott ahelyett, hogy megmunkálta volna “sváb”-módra a földet és többet hozott volna ki belőle. Csak egy nagyon kis rétege a mező- gazdasággal foglalkozóknak — a nagybirtok bérlői, az ipari tőkével kapcsolatos földbirtokos és a sváb parasztság — gazdálkodott korszerűen, európai módon. Ezt a legjobban a műtrágya fogyasztással illusztrálhatjuk. Egy hektár területre jut: Dániában 160 kg műtrágya Magyarországon 1926—30 közt 23 kg műtrágya Válság alatt 1931—35 közt 6 kg műtrágya Ilyen körülmények között nem csodálható, hogy a mai időkben, amikor a falusi-városi nép jól akar lakni — a gazdasági ismereteiket, konzervativsá- gukat jó akarattal, sok tanulással kell legyőzni. A mai társadalomnak még nehézségei vannak. A magyar földművelők mai generációja átvette a második világháború rombolásainak következ- Saényein kívül az önző, félfeudális társadalmi renu Zo éves elnyomásának szomorú örökségét is. Pedig a magyar föld paradicsom! Magyarországnak olyan kiimája van, amilyen sehol Európában. Minden növény megterem és pedig egymás mellett, ami Finnországtól Milánóig megtalálható. Megterem a kender mellett a dinnye, a burgonya mellett a barack — szóval a magyar éghajlat alkalmas az északi zab és árpa termelésére éppen úgy, mint a déli szőlő, barack és rizs termelésére. A mai földművelő generáció szülei és nagyszülei azonban a mezőgazdasági termelés fejlesztésében bizony igen elmaradtak. A Horthy-korszak esztendeiben például a főnövény: a gabona, alig mutatott előrehaladást a termelékenységben. A gazdasági konjunktúra jó esztendeiben, pl. 1925- ben, 19.5 millió mázsa, 1937-ben (amikor már a válság eléggé megszűnt) csak 19 millió mázsa búza termett. Emelkedést kissé csak a kapás növények mutatnak, de ennek részben az is az oka, hogy a 3 millió magyar földmunkás-szegénységnek sem tudása, sem gépi földművelő eszköze a gazdálkodáshoz nem lévén, a kapásnövények kézi megmunkálásának lehetősége maradt meg leginkább. E sorok írója látott a Dunántúlon úgynevezett “proli”-földet, amelybe a szegénység 10—15 évig egymásután tengerit vetett és a trágyázást az ég madaraira hagyta. így az alig hozott valamit. A feudális nagybirtokon sem tudtak — főként tőke hiányában — korszerűen gazdálkodni. A magyar föld termése igy alig emelkedett, akár a két mezőgazdasági országos összeírás közt eltelt 40 évet vesszük számításba (1895—1935), akár a Horthy-idők 20 évét (920—940). A 40 év alatt a búza 6.4%-kal, a rozs 2.3%-kal, az árpa 9.4%-kal, a burgonya 2.1%-kal emelkedett termésátlagban, csak a tengeri emelkedett 19.2%-kal. Ezek a számok gyász-számok, ha tekintetbe vesz- szük, hogy Németországban ugyanezen idő alatt a búza 50.7%-kal, Franciaországban 33.1%-kal emelkedett. A lakosság tömegeledele: a burgonya, Németországban 62%-kal, Franciaországban 37.1%-kal emelkedett, — szégyen tehát, hogy akkor a jó magyar földben csak 2.1%-kal tudtak csak jobb eredményt elérni. Ne felejtsük el, hogy amíg a magyar föld 1.5— 6%-kal adott csak több termést, a lakosság száma 40 év alatt 10%-kal emelkedett. Nem kivánok igazságtalan lenni, hogy Dániát hasonlítsam össze Magyarországgal, de Dániában 100 hektár mezőgazdasági földön 141 számos állatot tartottak, 29.5 mázsa búza hektáronkénti átlagot értek el és 170.3 mázsa burgonyát. Nem is szabad Dániával összehasonlítani Magyarországot, akárhogy szeretnénk. De vegyük csak az osztrák sógort, akinek rossz a földje, de több az esője. 100 hektár Búza területre (1934/36) Burgonya számos állat termésátlag ugyanakkor Ausztria 75 15.8 125.8 Magyarország 42 13.3 68.4» Meg kell állapítani, hogy az 1928—1936 évek alatt még Portugália is majdnem megkétszerezte a búzatermését. Bulgáriában, ebben a kis balkáni államban, mely szintén a világháborúk áldozata volt, legalább kétszer akkora teljesitménynöveke- dést értek el, mint Magyarországon. A magyar nép az 1945-ös évek előtt egyszerűen éhezett a primitiv gazdálkodás folytán. Egy angol iró 1937-ben — többek között — azt irta Magyarországról, hogy ha Magyarország népessége jól akarna lakni, akkor is csak 60—70%-nak volna elég az, amit a lakosság termel. Mi ennek a szomorú és átkos helyzetnek az oka? Pár szóval nehéz volna elmondani, de próbáljuk csak meg. A “Ferenc Jóska korszakban” Magyarország gyarmata volt az iparilag fejlettebb Ausztriának és Csehországnak. A magyar ipar fejlődéséhez nem adtak lehetőséget, igy a feleslegessé vált falusi nép nem mehetett a városokba ipari munkára. Ezért, ha élni akart, csak kivándorolhatott. A Horthy-kormányzatban a régi urak a föld felét elfoglalták, munka alig akadt. Az akkori szakírók a mezőgazdasági munkások munkanélküliségét, válság idején 33%-ra, sőt volt olyan, aki 50%-ra becsülte. Nem volt föld, amely legalább a mindennapi kenyeret és egy disznót megadhatott volna. Akiknek pedig volt földjük, azok dölyfösködtek, de a földhöz keveset értettek. Kizsarolták — de nem trágyázták. A nagy urak jobb termelésre nem iparkodtak, erre tőke kellett Valamikor az elmúlt nyáron két Szegedről elszármazott jó komával akadtam össze Detroit város legközepén. A véletlen találkozást megünnepelendő és mert úgyis eljött az evés ideje, letelepedtünk egy vendéglőben és rágcsálni kezdtük a papirvékony kenyérdarabkákat, amelyekre vagdalt salátának nevezett anyanyunya volt ráragasztva. Az ilyen istentelenül sós, ami azért is jó, mert egyéb ize úgy sincs sok. Hát idővel efajta ételekre vetemedik az egykori legjobb szegedi vasgyomor is, holott valamikor, ha akadt vacsorára háromujjnyi vastag hatalmas kenyérkaréj megzsirozva, paprikázva, akkor annak csak az volt az egyetlen hibája, hogy lehetett volna még- egyszer akkora. Az ilyesmiről szokták emlegetni, hogy jó étel a szép, nagy darab rostélyos, csak az a baj vele, hogy nem akkor tálalják az embernek, amikor legjobban kellene és mire meghozzák neki, nincs többé mivel megrágnia. így történt, hogy amig mi, egykori szegedi legények, ifjúságunk mesebeli rostélyosát morzsolgattuk, amely időközben aprított rálátás szendviccsé aszalódott részünkre, a két koma, hogy hogy nem, belekeveredett valami vitába. Az egyik mondta, hogy ő olvasta valahol és meg is tudja mutatni az újságot, ha még megvan, hogy a szegedi Nagykörutat parkírozták padokkal és virágágyakkal, kocsiút ját pedig kiaszfaltozták. A másik meg azt állította, hogy ez nem lehet, mert ilyesmiket nem szoktak csinálni a külvárosokban, különben is a Nagykörút túl hosszú, tán négy mérföld is lehet és az túl nagy vállalkozás volna. Hát igy ment a vita. Kicsit hitetlenkedve hallgattam az egészet. Hitetlenkedésem nem a vita tárgyának szólt, igy vagy úgy, hanem annak a tüneménynek, hogy itt a füstös nagy Detroitban, vagy ahogy mondani szokták, az automobil fővárosában, két felnőtt és már nem fiatal ember azon évelődik egymással, hogy mi történt vagy nem történt a világ egy távoleső sarkában, gyerekségük poros városának egy utcájával. Mit mondjon erre az ember? A nagv-nagy ipar országában vagyunk, ahol a földrész széltében hosszában hatalmas automobilutak szaladnak ezer mérföldeket; újabbak és újabbak készülnek egyik napról a másikra, az ember pedig egyszerűen tudomásul veszi, hogy már ez vagy az az uj ut elkészült. Ennyi az egész. így bizony elmaradott kicsinyeskedésnek hallatszott, hogy ezek itt a szegedi Nagykörutról disputáljanak. Aztán lassan-lassan kezdtem jobban megérteni ezt a dolgot. Végre is kicsoda, micsoda ez a két koma? Valamikor, harminc éve fiatalságuk teljében elszaladtak hazulról és szaladtak, szaladtak, amig Detroitba nem értek és itt beleütköztek egy nagy gyár falába. Aztán meg is akadtak. A kenyér, a munka, a család, a gyerekek, a lakás, a jégszekrény, az autó. Hiszen ez rendben volna, de mégis.. . Az egyik özveggyé lett, a másik elvált. A gyerekek!? De mit is tudnak azok -Szegedről? Különben is felnőttek és elmentek már. Mi maradt? A mindennapi gyári munka, már addig, ameddig. De ez is olyan sápadt és Íztelen, mint a vékony fehér kenyérke, amelyre az apróra vagdalt salátás kenőcsöt rárakták. Hol van ettől a valamikori keményhéju nagy karaj kenyér zsírozva, paprikázva? Mi maradt? Az automobil*igen. Hát ez-szép dolog, de hová viheti az embert? A munkába, naponta haza, aztán, mondjuk vasárnaponként, kirándulásra. De ezek mind csak visz- szatérő körök. Valamikor azt képzelte, hogy a nagyszerű automobil elviheti az embert valahova. Ma már tudja, hogy mindig csak körökben járhat, de nem lehet elszaladni vele. Valamikor fiatalsága elvitte messzire és oda, ahonnan se gyalog, se százlóerős autóval nincs visszaút. Amit elért nagy örömmel valamikor, lakás, jégszekrény, autó, el- iztelenedtek, akár a kenyér a szájában. Hát ezért volt olyan fontos megvitatni abban a detroiti vendéglőben, hogy mi lett gyerekkoruk szegedi Nagykörutjával és tényleg telerakták-e padokkal és virágágyakkal. Bucsuzáskor aztán megemlítettem, hogy az őszszel, ha nem jön közbe semmi, elmegyek egy pár hétre Magyarországra és Szegedet is meglátogatom. Ha akarják, részletes jelentést hozok nekik a Nagykörút állapotáról. Abban is maradtunk. Aztán az egyik koma elnézett a fejem fölött a levegőbe, kicsit bizonytalanul és mondta: “Aztán nézd meg a Felhő utcát is.” De hogy mit nézzek rajta, azt már nem mondta. Legyintett a kezével és elment. Hogy-hogy nem, úgy is történt, ahogy terveztem és pár hónappal később feleségemmel Szegedre érkeztünk. Első benyomás szerint mintha csak tegnap jártam volna erre utoljára. Az emeletes vasúti állomás a régi, előtte a téren villamos csilingelt, két-három taxi várt az utasokra, még egv-két ócska konflis. Amig kicsit habozva körülnéztünk, a taxik utasokat találtak és eltűntek. A villamos csöngetett indulásra készen, s már ment is. Csak egy konflis állt ott még üresen. Felfogadtam, végre is nem utolsó dolog, ha lovaskocsival vonulunk be gyerekségem városába annyi sok év után. Ennek az a haszna is lesz, hogy a kocsis arrafelé mehet, amerre megmondom neki, tehát kerülővel, végig a Nagykörúton és mindjárt kitapasztalhatom, hogy mire jutott ez az egész aszfaltozási dolog, meg egyéb. Hogy azok is megértsék, akiket rossz vagy jó szerencséjük sose juttatott el Szegedre, elmagyarázom, hogy a nagy árvíz utáni rombadőlt városban valami mérnök nagy cirklivel egy nagy félkört húzott, jó.vastagon a Tiszától a tiszaparti vasúti töltésig és ez lett a Nagykörút. Ez pedig nagy modernséggel lett megtervezve, széles ko- csiuttal a középen, amelynek a kikövezése az istenre maradt, aki a világ teremtésekor elfelejtette az alföldet kövekkel elátni, tehát kövezett, amivel lehetett, bokáig érő porral nyáron, az esős időszakokban térdigérő sárral. Oe ez nem volt minden. Kétoldalt a kocsiút és a járda közé széles lovaglóutak kerültek, amelyeken urak és urhölgyek ficánkoltatták volna nemes lovaikat, de ilyenek csak a mérnök elképzelésében léteztek és sosem jött divatba Szegeden, ahol a tehetős polgárok csak abban voltak hajlandók parádézni, ami pénzbe nem került. Ilyenformán a lovaglóutak és mellette a széles szennyvizárok begyöpesedtek vad füvekkel, aminek az a nagy haszna lett a környékbeli lakosok számára, hogy ott legeltették bárányaikat. A város akkoriban nem esztelenkedett olyasmivel, hogy pénzét dobálja ki gyerek játszóterekre,, amikor a szennyvizár- kokat az isten is a gyerekeknek teremtette “cicafogásra” ingyen és bérmentve, már tudniillik a nyáron, amikor kiszáradt bennük a sáros piszok. \r - • #VWVWI#WWWWWWWX#WWWWX/WVUWVWWXA#WWWWV^VWWWVWWVX/VX/WWXA/VX/WVWWVWVWWWWWVWXAyWV Bódog András: Jelentés a szegedi Nagykörutról
