Amerikai Magyar Szó, 1962. július-december (11. évfolyam, 27-51. szám)
1962-10-11 / 40. szám
Thursday, October 11, 1962 AMERIKAI MAGYAR SZÓ HUNGARIAN WORD 7 A szabad világ” szellemi tápláléka Egy kis pletyka története. A csatorna sajtó lajstroma. Borzalmas hazugságok. Arcátlan szemtanuk Irta: GERÉB JÓZSEF A közelmúltban jó néhány héten át valami igen fontos, de azért titokzatos hir tai'totta az amerikai polgári sajtót rendkívül nagy izgatottságban. Félreértés elkerülésére mindjárt itt kell megjegyeznünk, hogy manapság “sajtó” alatt nemcsak az újságokat, hanem a rádiót, a televíziót és a közönség informálását szolgáló mindenféle más intézményt értjük. Sőt mitöbb, ezen a téren az Egyesült Államokban a televízió (TV) már észrevehetően vezető szerephez jutott. A sajtó különböző ágait a kisebb-nagyobb hír- szolgáltató vállalatok (hírügynökségek) látják el anyaggal, amelyeket ügynökeik gyűjtenek össze, vagy találják ki, ha éppen nem történt semmi fontosabb esemény. A központi irodák “mérlegelik” a napi anyagot; egyes dolgokat lekicsinyítenek, a másikat pedig felduzzasztják, aszerint, amint az érdekeik kívánják. Ezért van az, hogy az egyes eseményekről szóló híranyag csaknem szóról-szóra azonos, akár a lapokban olvassuk, akár pedig a rádión, vagy a TV-n át halljuk. És ha a hírnek van valamilyen politikai háttere, akkor nemcsak a szöveg, de annak bemondási tónusa is csaknem teljesen azonos akármelyik rádió vagy TV társulat leadásából is értesülünk arról. A titokzatos hir így aztán megérthetjük, hogy pár héttel ezelőtt a sajtó legkülönbözőbb ágaiban említést kaptunk, hogy valami igen fontos, de egyben igen titkos hire van a sajtónak, amit azonban egyelőre nem hozhatnak nyilvánosságra. A legtöbben azt hittük, hogy valami nagy katonai titokról van szó, vagy valami olyan nagy csalásról, ami homályba fogja borítani még a Billy Sol Estes bot-* rányt is. A nagy titok azonban egyszer mégis csak nyilvánosságra került. Nyilvánosságra került pedig leginkább azért, mert egyes igen kis cirkulációval bíró újságok — leginkább azok, melyeket a “csatorna-sajtó” néven említenek, szintén értesültek arról és már hozni kezdték. Erre azután egyszerre az összes nagy lapok, a rádió és a TV is részletes beszámolót adtak a “hírről”, amiről kiderült, hogy valójában csak egy ici-pici kis pletyka volt. Arról volt ugyanis szó, hogy John F. Kennedy a' jelenlegi házasságát megelőzőleg már egyszer nős volt. A pletyka szerint elvett egy már előbb' kétszer is elvált asz- szonyt, bizonyos Durie Kerr nevű nőt, akitől azonban nagyon gyorsan el is vált. A pletykának természetesen az adott “nagy értéket”, hogy ime, Kennedy, a hithii katolikus, nemcsak képes volt elvenni egy már kétszeresen is elvált asszonyt, hanem már ő is elvált tőle, amit persze titokban tartott, mert ha azt a katolikus szavazók tudták volna, akkor nem szavaztak volna rá; igy azonban megválasztották az Egyesült Államok elnökévé. A csatorna-sajtó Megtudtuk a nagy hírből, hogy az egésznek alapját valami fénykép képezte, amely állítólag azt mutatta, hogy a második világháború után John F. Kennedy az említett nőnek kísérője volt egy vendéglőben fogyasztott ebédnél, amit a nő családjához tartozó egyik 82 éves rokon úgy magyarázott, hogy Duriet elvette a Kennedy (angol) nagykövet fia, John. Ezt a pletykát alaposan kiszínezve hozták a gyülölethirdető “Common Sense”, a “Right Brigade” (John Birch újság), Robert Welch saját újságja, az “American Opinion”, “The Thunderbolt”, “The Winrod Letters”, “The Realist” és még számos olyan újságban, amelyek a színes né- pek elleni izgatásból, az antiszemitizmus terjesztéséből és jelenleg leginkább a kommunista mumussal való ijesztgetésből élnek. A legfontosabb, amit ezzel a hírrel kapcsolatban ki akarunk hangsúlyozni az a nagyhangú dicsekvés, amivel a nagy hírügynökségek bejelentették, hogy milyen nagy erőfeszítést tettek a jelentéktelen pletyka eredetének kikutatására és terjesztőinek leleplezésére. Dicsekedve Írták és hangoztatták, hogy több mint száz riporter kutatta. vajon a háborúból hazatért fiatal Kennedy valóban megnősült-e és ugyanolyan gyorsan el is vált-e a feleségétől, mielőtt még szenátorrá választották volna ? A borzalmas hazugság Megismétlem, hogy az eddig mondottakban nem magára a jelentéktelen pletykára igyekeztem felhívni az olvasók figyelmét, hanem inkább arra a nagy erőfeszítésre, amit a nagy hírügynökségek kifejlettek a naiv kis mende-monda leleplezésére, holott az semmiféle törvényszegéssel, semmiféle becsületsértő ténykedéssel sem vádolta az elnököt. A közinformálást szolgáló intézményeink' azonban egészen másképpen viselkednek, mihelyt a csatornasajtó olyan hazugságot talál ki és terjeszt, amely segíti a háborús feszültséget, segíti tehát a fegyverkezés nyújtotta nagy profithará- csolást is. Az utóbbi hónapokban a kisebb városok hetilapjai, amelyek annyira talpnyalói a lokális “super” (túlzó) hazafias egyesületeknek, hogy azok kedvéért minden felelősséget sutbadobnak, századunk egyik legborzalmasabb hazugságát terjesztik a legszemérmetlenebbül. A legtöbbje vezércikk formában hozza ezt, aminőhöz hasonlót a Hitler ügynökei sem tudtak kitalálni. Ezen hir szerint a már jó pár évvel ezelőtt meghalt William C. Bullitt, aki egyideig orosz nagykövet volt, de később az uj rendszer engesztelhetetlen gyűlölője lett, állítólag egy alkalommal az alábbi információt kapta Voroshilov szovjet generálistól. Bullitt állítólag arra volt kiváncsi, hogy 1917- ben a győztes bolseviki forradalom miért terjedt olyan gyorsan, mert Leningrad meg Moszkva után Kiev város népe is hamarosan csatlakozott. Hogy az otromba hazugságnak nagyobb hitelt adjanak az olvasók, párbeszéd formában közük azt. íme annak egyik részlete: “Voroshilov: A legfigyelemreméltóbb dolog volt Kiev város kézrekeritése minden harc nélkül. Bullitt: Hogyan történt az? Voroshilov: Nos, 11,000 cári tiszt volt a városban feleségével és gyermekeivel. Miután sokkal nagyobb haderővel rendelkeztek, mint mi, harccal a várost nem tudtuk volna bevenni. Elhitettük tehát velük, hogy hazaengedjük őket a családjaikhoz és úgy bánunk velük, mint a saját embereinkkel, ha leteszik a fegyvert. Elhitték amit mondtunk és lerakták fegyvereiket. Bullitt: Mi csináltak önök akkor? Voroshilov: Óh, a férfiakat és a fiukat mind agyonlőttük, az asszonyokat meg a leányokat bordélyházba adtuk a katonáink részére. Bullitt: Gondolja, hogy ez tisztességes dolog volt? Voroshilov: Katonáinknak asszonyokra volt szükségük és engem jobban érdekelt a katonáim egészsége, mint azoké az asszonyoké. Különben sem okozott valami nagy különbséget, mert azok az asszonyok három hónap alatt mind meghaltak.” Bullitt már halott, nem lehet megkérdezni, hogy tagadhatná ezt az undorító hazugságot ; az oroszok hiába mondják, hogy ez is egyike a csa- tornasájtó hazugságainak, nem hisznek nekik. De miért hallgatnak most a felelősségérzettel dicsekvő amerikai nagy hírügynökségek? Miért nem mozgósítják csak egy tizedét is annak a riporter- gárdánafi, amely a Kennedyről szóló pletykát leleplezte? A felelet igen egyszerű: Ez a szörnyű hazugság segíti a háborús hisztériát, tehát a hazafias sajtónak jó üzletet jelent. Arcátlan tanuk Úgy tartom, hogy ha alkalma nyílik, minden tisztességes embernek kötelessége leleplezni az ilyen felháborító, gonosz hazugságok kitalálóit és terjesztőit. Azért felemlítem itt azt az ocsmány hazugságot is, amit újabban az idemenekült úgynevezett ’56-os magyar “szabadságharcosok” terjesztenek. Jól tudom, hogy az 56-osok jórészét a kalandvágy vezette ide. Kielégítvén ezt a vágyat, igen sokan hazamentek, mások elhelyezkedtek az amerikai életben és tisztességes munkával keresik meg kenyerüket. Ezek nem szidják szülőhazájukat, nem terjesztik a háborús uszítok gálád hazugságait, sőt olyanok is akadtak közöttük, akik a szociális eszmék és mozgalmak támogatásával a béke egyre növekvő táborát erősitik. ' Ezekkel szemben azonban vannak közöttük elegen olyanok is, akik kijövetelüket azzal igyekeznek igazolni, hogy a legszemérmetlenebb hazugságokat terjesztik szülőhazájukról, a szocialista népköztársaságokról, de különösen az oroszokról. Pár héttel ezelőtt két ilyen ifjú “szabadságharcossal” volt alkalmam beszélgetni. Természetesen hamarosan ’56-ra és Magyarországra került a beszéd. — Magyarországon azért van olyan nagy ínség — mondotta az egyik ellentmondást nem tűrő határozottsággal —, mert az oroszok elvisznek mindent, kirabolják az országot. Orosz katonák cirkálnak szerte az országban és ők tartják uralmon a Kádár-kormányt. — -Nézze csak fiatalember — vetettem közbe —, nekem ilyet ne mondjon — hét hétig jártam Magyarországon s mindössze 3 orosz katonát láttam az egyik budapesti áruházban, amint apróságokat vásároltak, amikért persze megfizettek, mint én, vagy a többi vásárlók. És az a sok száz turista, akik hazajöttek magyarországi látogatásáról, mind azt mondja, hogy nem láttak ott orosz katonaságot. — Márpedig tele van velük az ország — erős- ködött tovább a szabadsághős. — És még hozzá milyen oroszok! — kiáltott fel elszörnyülködve. — “Billy”-ből eszik az ételt és a természettudományi múzeumban kiitták az üvegekből az állatokra öntött prezerváló alkoholt. — Hopp! — kiáltottam közbe —, ezt maga csak hallotta, ugy-e? — Dehogyis csak hallottam, a saját szemeimmel láttam —, esküdözott a szabadsághős. Úgy három hét múltán pontosan igy mondotta nekem ezt egy másik szabadságharcos is. Mikor megkérdeztem, hogy ugy-e csak hallotta ezt az, is esküdözni kezdett, hogy a saját szemeivel látta az orosz katonák ily barbárságát. Erre aztán mindkettőnek ezt mondottam: — Nézze csak öcsém, valamikor én is hittem és tovább adtam azt a mesét, hogy az orosz katonák a “billy”-ből esznek, meg a múzeumban leisszák az- állatokról a prezerváló borszeszt, de nem tettem hozzá, hogy a'saját szemeimmel láttam, mert én ezt a mesét fiatal koromban azokról az orosz katonákról hallottam, akiket a cár atyuska 1 Stílben küldött Magyarországba Ferenc Jóska düle- dező trónjának a védelmére. így nem mondhattam, hogy saját szemeimmel láttam a dolgot, mert 1849-ben még nem éltem. — Később persze rájöttem, hogy az csak kitalált mese volt — folytattam tovább. — Ilyen esetekben a legyőzött félnek jól esik, ha valamilyen lealázó dolgot tud mondani a győzőről. Most önök több mint száz évvel később felújították ezt az otromba hazugságot és a legszemérmetlenebb arcátlansággal teszik hozzá, hogy SAJÁT SZEMEIKKEL LÁTTÁK. Gondolom, lapunk idős olvasói közöt): akad elég olyan, aki mint én, fiatal korában szintén hallotta az oroszok ily ócsárlását. Ezek látják csak igazán, hogy micsoda arcátlan szemtelenség kell ahhoz, hogy akadnak emberek, akik a több mint. száz éves meséhez SZEMTANÚNAK JELEN TKEZNEK. A Saimaa-ssafoma bérbeadása A Szovjetunió bérbeadta Finnországnak 50 évre a Saimaa-csatorna szovjet szakaszát. Ez a csatorna a legrövidebb vizi ut a finn Saimaa-tórend- szer és a tenger között, s bérbeadása különösen fontos Finnország faipara szempontjából. A szerződés nemcsak a szovjet—finn baráti kapcsolatok szempontjából fontos, nemzetközi jogi jelentősége is igen nagy. A Szovjetunió most először adta bérbe területének egy részét idegen hatalomnak. A nemzetközi jog történetében eddig előforduló bérleti szerződések erős és gyenge hatalmak között jöttek létre, de ugv, hogy a nagyhatalom kényszeritette ki azokat a kis országtól. Most viszont egy nagy hatalom adja bérbe területét a szomszédos kis országnak, hogy segítsen rajta. Mint az újságírók megjegyzik, a Saimaa-egvez- ménv újabb ragyogó példával bizonyítja, hogy a Szovjetunió, szilárdan követi a békés együttélés politikáját. ■ ■■■■BBSBSBBBBBBB&HEBBSBBEBBE93HBBEIEBR 3B KRUSCSEV szovjet miniszterelnök személyes meghívást küldött Kennedy elnökhöz, hogy látogassa meg a Szovjetuniót. Stewart L. Udall belügyi államtitkár, aki a Szovjetunióban volt látogatóban és öt órás tárgyalást folytatott Kruscsev miniszterelnökkel, volt megbízva az üzenet átadásával. A meghívás Mrs. Kennedyre is vonatkozik, ezt Kruscsev kifejezetten kiemelte Udall előtt. Washington politikai köreiben szükségesnek tartanak egy Kennedy—Kruscsev találkozót a berlini kérdés megoldására.
