Amerikai Magyar Szó, 1962. július-december (11. évfolyam, 27-51. szám)

1962-10-04 / 39. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, October 4, 1962 OMLADOZIK A BRIT GYARMATOSÍTÓK KELET-AFRIKAI“ VÉGVÁRA” Derült éböl villámcsapásként hatott a dél- rhodesiai gyarmatosítókra a Zimbabwe felszaba­dító hadsereg megalakulása. A zavar annál is nagyobb, mert a kormány októberre amolyan tessék-lássék választásokat tervezett, hogy a hírhedt rendszer hitelét vala­mennyire javítsa. Dél-Rhodesia a még meglevő brit kelet-afrikai gyarmatok “végvára” volt, s most egyszerre a forrongó vidék epicentrumává változott. S az innen kiinduló rengések megráz­kódtatják a brit gyarmati uralmat Kenyában, Kszak-Rhodésiában és Nyasszaföldön. Ezen a területen kisebb-nagyobb rengéseket már régebben jeleztek a gyarmatosítók szeizmog­ráfjai. A katasztrófa elhárítását egy reakciós ál­lamszövetség létrehozásával próbálták megkísé­relni. Kilenc évvel ezelőtt Észak- és Dél-Rhodesi- át, valamint Nyaszaföldet az úgynevezett Közép- afrikai Államszövetségben egyesítették. Az elkép­zelés lényege az volt, hogy a terület nyolc-kilenc milliónyi jogfosztott néger lakosságát a 330 ezer európai telepessel tartatják sakkban. A tervben a legfontosabb szerep Dél-Rhodésiának jutott, te­kintve, hogy itt él a legtöbb ultra telepes (230 ezer), és itt valósították meg dél-afrikai mintára a brutális faji megkülönböztetést, zsúfolták re- zervációkba a földtől megfosztott négereket. A három terület egyesítése után Dél-Rhodesiának dicstelen úttörő szerepe volt abban, hogy innen plántálták át a többi területre az elnyomás fa­siszta módszereit. Az afrikai lakosság kezdettől fogva küzdött a reakciós államszövetség ellen, először erőszak- mentes eszközökkel, de már akkor is olyan erővel, amely megrázkódtatta a gyarmatosítók uralmát. 1960-ban az angol konzervatív politikusokból álló Úgynevezett Monckton kormánybizottság a hely­színen azt állapította meg, hogy az államszövet­ség nem tartható fenn sokáig a legbrutálisabb el­nyomással sem. A telepes ultrák önkénye az afri­kai lakosság minden rétegét a függetlenségi moz­galomba sodorta, még a gyarmatosítás utolsó helybeli támaszait, a törzsfőnököket is. Az ult­rák tehát most már a gyarmatosítás egyetlen bá­zisát jelentik, ők viszont nem számolva a földré­szen végbemenő változásokkal, a függetlenséget követelő afrikaiakkal szemben csak puskáikban és tankjaikban bíznak, és jottányit sem akarnak engedni “jogaikból”. Ezzel akadályozzák az angol kormány manőverezését, amely a fegyveres elnyo­máson kívül ma már más, kevésbé brutális eszkö­zökkel is szeretne élni. így a brit gyarmatosítók egyetlen biztos támasza egyben súlyos ballaszt is, amely véres gyarmati háborúba sodorhatja a gyarmatosítókat. Miután a reakciós egységpolitika csődbe jutott, londoni kormánykörök az “oszd meg és uralkodj” ehet akarták alkalmazni. A megosztást ez eset­ben látszat jogokat tartalmazó, de egymástól el­térő alkotmányok segítségével akarták elérni. Hogy, ez a manőverezés milyen nehéz, azt bizo­nyítja például az Észak-Rhodesiának szánt alkot­mány története. Az Észak-rhodesiai Egyesült Nemzeti Függetlenségi Párt vezetői Londonnal egy ,olyan alkotmánytervezetben állapodtak meg, amely lehetőséget adott volna, hogy a törvény­hozó testületben afrikai többség alakuljon ki. Welenskv, az államszövetség miniszterelnöke ezt veszélyesnek érezte az ultra telepesekre, és moz­gósította a City mágnásait, akik 42 tagú zárt csoportot alkotnak az angol alsóházban, képvise­lettel rendelkeznek a Lordok Házában, sőt, a kor­mányban is van beépített emberük. A British South African Company, az Anglo-American Corporation és a Rhodesian Selection Trust óriás- monopóliumok — a gyarmatosítás legfőbb ha­szonélvezői — nyomást gyakoroltak a brit kor­mányra, s az módosította az alkotmányterveze­tet, úgyhogy ennek következtében az elfogadha­tatlanná vált az afrikaiak számára. A csalárd játék után Észak-Rhodesiában heves tüntetések törtek ki, s a függetlenségi mozgalom és az ult­rák fenyegetései között hánykódó gyarmati angol kormány úgy nyilatkozott, hajlandó ismét meg­vizsgálni a függetlenségi mozgalom követeléseit. Észak-Rhodesia ügyében azonban nem volt kedve­ző fordulat, és a nagy angol monopóliumok most arra készülnek, ha az októberi választásokon, a függetlenséget követelő párt szerzi meg a man­dátumok többségét, Észak-Rhodesia leggazdagabb részét elszakítják és Katangához csatolják. Hogy' a robbanást elkerüljék, Nyaszaföldön ta­valy augusztusban a gyarmatosítók felügyelete mellett választásokat tartottak. Ezen a Hastings Banda vezette Malawi Kongresszus Párt (amely a függetlenség és a Középafrikai Szövetség fel­osztásának hive) kapta a szavazatok 99 százalé­kát. Bár a hatalom még mindig a gyarmattartók kezében van, ezzel a választással a reakciós állam szövetség betömhetetlen léket kapott. A Dél-Rhodesiában is megjátszott alkotmányos di szinte néhány hónap alatt lelepleződött. 1961 decemberében léptettek életbe egy uj alkotmányt, amely a 65 tagú képviselőházban 15 helyet “fel­ajánlott” az afrikaiaknak. De a nagylelkű aján­latról a számok tükrében kiderült: a telepesek, az összlakosság nem egészen hét százaléka, a man­dátumok 77 százalékát tartaná ezek után is kezé­ben. Az alkotmányról két népszavazást is tartot­tak. A hivatalosat a kormány rendezte meg, s ezen az ultrák és alig hatezer afrikai járulhatott az urnákhoz. De az európai telepesek közül is 20 ezer, aki belátta, hogy ez a politika milyen ka­tasztrófát idéz fel, elutasította. Csupán 42 ezer ultra szavazott az alkotmányra. Az igazi népsza­vazást a függetlenségi erők vezetője, a Nemzeti Demokratikus Párt rendezte meg illegálisan, ezen a kormány üldözése ellenére félmillió afrikai sza­vazott a rájuk oktrojált alkotmány ellen. Az ult­rák kormánya az NDP akciójára azzal válaszolt, hogy a pártot betiltotta. De azt a tényt, hogy a függetlenségi mozgalom sorait nem tudta sem szétverni, sem összezilálni, bizonyítja, hogy egy héten belül megalakult a Zimbabwe Afrikai Népi Unió. Whitehead miniszterelnök azzal akarja ja­vítani helyzetét, hogy a most októberre kitűzött látszatválasztásokon hatvanezerre emelte a sza­vazási listára felvehető afrikaiak számát. A Zim­babwe Unió bojkottra szólította fel az afrikai la­kosságot. És bár az európai munkáltatók fenye­Gyakran olvashatunk az újságjainkban arról, hogy milyen nagy győzelmeket aratnak a szaigoni kormány seregei a kommunista partizánok felett. Ezért különösen érdekes a New Age cimii dél­afrikai lapban megjelent beszámoló, amelyet egy nyugati tudósitó irt Dél-Vietnamból. A tudósító, akinek nevét biztonsági okokból nem közölte a lap, szemtanúja volt az alábbi, általa megirt tör­ténetnek. A riasztócsengő hangos berregéssel veri fel a 21. hadosztály főhadiszállásának a nyugalmát, a francia stilusu Can Tho városkában. Áz idő haj­nali 4 órát mutat és a katonák álmosan, szemü­ket dörzsölgetve bújnak ki bunkerjaikból. Kint a teherautók várakoznak rájuk, beindított motor­jaikkal. A hosszú tehergépkocsi oszlopot a Sherman tankok és páncélautók erős élcsapata előzi meg, A félelmetes menet 30 mérföldes sebességgel ha­lad a Phung Hiep felé vezető aszfalt utón. A nagy készültség oka, hogy egy perccel korábban jelezték, “egy zájszlóalj kommunista szabotőrt” láttak a falu közelében és a helyi lakosság, állí­tólag, egy hírvivőt küldött gyorsan Can Tho vá­rosba, hogy felriassza a hadsereget. Amikor a hadoszlop eléri Phung Hiep falu ha­tárát, akkor egy sereg kutya vonítása üdvözli. Az egész falu halotti némaságba burkolódzik, egvet- lem embert sem lehet látni. A gyalogosok leugrál­nak tehergépkocsijaikról. Egy néhány lövést le­adnak a kutyákra és erre hirtelen előbujik né­hány álmos ember a kunyhójából. Egy ezredes el- orditja a parancsát, hogy mindenki keljen fel és sorakozzon a falu főutcáján. Szemüket törölgető emberek, még hálóruhába öltözve, gyűrött arccal és kócos hajjal bámulnak ki az ezredesre, aki most eliivölti magát: “Hol vannak a szabotőrök?” “Nem láttunk egyet sem”, válaszolja egy idő­sebb ember, aki fekete ruházatot visel. “Mélyen aludtunk, amikor a puskalövések felébresztettek bennünket.” Ugyanez a kérdés többször is felhangzik és minden alkalommal ugyanezt a feleletet váltja ki. Végül is mindenki átesik a kérdésen és akik ha­sonló feleletet adtak, azokat kiválasztják a cso­portból és egy sarokba terelik. A kihallgatás ad­dig tart, amig kb. 40 embert leválasztanak és egy szakasz katona feltüzött szuronyokkal őrzi őket. Egyszerre, egy remegő, beijedő tipusu fiatalem­getéssel és megtorlással akarják kényszeríteni az afrikaiakat, iratkozzanak fel a névjegyzékre, ed­dig csupán nyolcezren szerepelnek a névsorban. Negyvenegy afrikai és ázsiai ország három hó­nappal ezelőtt memorandummal fordult az ENSZ közgyűléséhez, a “robbanásig feszültnek” jelzett dél-rhodesiai helyzettel kapcsolatban. A közgyű­lés határozatban szólította fel Angliát, valameny- nyi dél-rhodesiai párt (képviselőjének a részvételé­vel hívjon össze uj alkotmányozó tanácskozást, s ez az alkotmány biztosítsa a nép többségének jo­gait: egy ember — egy szavazat elv alapján. A közgyűlésen Dean angol küldött mosakodó felszólalásában arra hivatkozott, az angol kor­mány egyedül mit sem tehet, és hogy nincs joga beavatkozni Dél-Rhodesia ügyeibe. Mint az ese­mények bizonyítják, az angol kormány nem min­den esetben viselkedik ilyen tartózkodóan. Nem akkor, amikor a Whitehead-kormány támogatásá­ról van szó. Nemrég a konzervatív kormány be­jelentette, hogy három és fél millió fontsterlinges kölcsönnel támogatja Dél-Rhodesiát. Butler pedig a nagy üzletemberek összejövetelén, amelyet a Rhodesia—Nvasza klubban tartottak, ezt mondot ta: “Az üzlet és az ipar szorosan összefonódik a Közép-afrikai Szövetség jövőjével... Fektessék csak be tőkéjüket a Szövetségbe, és mi ott állunk önök mögött.” A két gesztus két beszédes bizo­nyítéka, hogy az angol gyarmatosítók, miután csődöt mondott az alkotmányosdi, anyagilag és erkölcsileg is nyíltan a rhodesiai ultrák véres és elnyomó politikáját támogatjálc-.Ez a politika na­ponta szedi áldozatait, amikor bebörtönzik a füg­getlenség híveit, amikor a rendőrség tüzet nyit az afrikaiak tömeggyüléseire. Legutóbb pedig, egy megrendezett gépkocsiszerencsétlenség so­rán, meggyilkolták a Zimbabwe Unió alelnökét is. Ez a terroruralom kényszeritette arra a dél-rho­desiai függetlenségi mozgalom hiveit, hogy meg­alakítsák a felszabadító hadsereget, hogy a fegy­veres erőszakra fegyveres erőszakkal válaszolhas­sanak. Máté bér vonja magára az ezredes figyelmét. A remegő fiatalembert egy elkülönített helyre viszik. Ott egy százados és két alacsonyabbrangu tiszt előtt, ugyanazt a kérdést szegezik a mellé­nek, ami már sokszor elhangzott ezen a hajnalon. Hosszabb faggatás után, amit a szerencsétlen ar­cán elcsattanó hatalmas ökölcsapások egész sora kisér, a remegő, agyonijesztett ember “beismeri”, hogy voltak szabotőrök a helység körül és “kom­munista” röplapokat osztogattak, azonban nem tudja megmondani merről érkeztek, hányán vol­tak és milyen fajta röplapokat osztogattak. Az idegileg és testileg összeroppant fiatalem­bert az ezredes elé kisérik. Itt megismétli “vallo­mását” a negyven ember jelenlétében, akik koráb­ban tagadták azt, hogy bármit is láttak volna. A fiatalembert elengedik, mig a negyvenes csoportot egy külön tehergépkocsira rakják. A katonai gép­kocsioszlop ismét útban van és 15 kilométerre áll csak meg a falutól. Ott az embereket rudakhoz kötözik és agyonlövik őket. Mielőtt a hadsereg el­távozik, a halottakat kikötözik, mialatt egy őr­mester megtörni a zsebüket előre raktáron tar­tott “kommunista kiáltványokkal.” Egy néhány kézigránátot is a kezükbe nyomnak és a környező helyen felvonnak egy kommunista zászlót. A hadoszlop diadalmasan tér meg Can Thoba. A városban a következő jelentést adják ki az esetről: “Február 17-ének a hajnalán, a Phung Hiep-i falusi őrség riadójelére, a hadsereg egységei meg leptek egy Viet Gong (kommunista) zászlóaljat a falutól 15 kilométerre. Az ellenséges erőket, bár túlerőben voltak, annyira meglepte a támadás, hogy kereket oldottak és 40 halottat maguk mö­gött hagytak. Fegyvert, lőszert és kommunista iratokat zsákmányoltunk.” Szaigonban, a fővárosban, ugyanez a jelentés virított minden újságban. Az ezredes, aki a tisz­togatási hadműveletet végrehajtó ezrednek a pa­rancsnoka volt, kitüntetést kapott és nevét meg­említették a híradásokban. De semmit nem szól­tak arról a 40 szerencsétlenről, akiket legyilkol­tak és haláluk után, “kommunista szabotőrök- ké” változtattak. A hozzátartozóik jajveszékel- nek, de semmit nem tehetnek. Csak a javukat szolgálja, illetve bajt és kellemetlenséget takarí­tanak meg azzal, ha befogják a szájukat. A<VUVV<VVVVUVVUVAIVUVVU\AAA/VVUVUVVVAn/VJVWUVVVVtAAAMV\mMVVV\AAAA/UMAnnAAA<UUVU\AAA/Vil TÖMEGMÉSZÁRLÁS VIETNÁMBA!! Egy szemtanú beszámol a Diem-kormány “kommunistaellenes” hadjára­táról és győzelmeiről L®-

Next

/
Oldalképek
Tartalom