Amerikai Magyar Szó, 1962. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)

1962-02-01 / 5. szám

Thursday, February 1, 1962 AMERIKAI MAGYAR SZrt 7 NEVETNI IS TUDTUNK Szolgáljon EHN munkatársunk itt közölt cikke mintául arra, hogy mit szeretnénk látni az Em­lék-Verseny cikkeiben. Nem szükségszerű, hogy humoros legyen, hanem az olvasó élményeit és érzelmeit tükrözze vissza a beküldött cikk. Ter­mészetes, hogy mint a verseny-hirdetésben ol­vashatják, külmunkatársaink nem vehetnek részt a versenyben. — VISSZAEMLÉKEZÉSEK — Irta: E. H. NEU WALD L Amikor 1915 márciusában az ELŐRE napilap munkatársa lettem, a szerkesztőséiben négyen dolgoztunk: Szabados Zádor, főszerkesztő (20) ; Bagger-Szekeres Jenő, főmunkatárs (15) ; Babits munkatárs (10) és EHN, újonc (6). A nyomdaszemélyzet öt személyből állott: Li­geti. Svarc és Kaczander, szedők (28) ; Lónyai, tördelő (28) és Kálmán “ur”, foreman (32). A Manager (ügyvezető) Sugár József (?) volt; mellette a kiadóhivatalban Lőwy(?) dolgozott. Berger volt a “mindenes” (?). A nyomdamester (45), a segédje (?) és a postázó (?) egészítette ki a személyzetet. A zárójelbe helyezett számok a heti fizetéseket jelképezik, amerikai dollárok­ban. Egyben magyarázatát adják annak is, hogy miért tekintettünk elismeréssel vegyes irigység­gel a jól szervezett és jól kereső nyomdász szak- társakra. írógép sem volt a szerkesztőségnek csúfolt szűk és levegőtjen fülkében és munkaidő alatt hat na­pon át, a szó szoros értelmében valamennyien erősen “körmölttink”. Amerikázni nem lehetett: négyen csináltunk napilapot! Különös, hogy “betegség” címén 47 évvel ez­előtt — és egyszer sem azóta—, két napot kellett levennem, röviddel a szerkesztőségbe való felvé­telem után. Vasárnap mindig reggel 7-től egy óráig dolgoztunk és kétszer egymásután, hétfőn olyan rosszulléttel ébredtem, hogy képtelen vol­tam munkára jelentkezni (Mi it kiderült, a “be­tegség” az anyámtól örökölt “migrén” roham volt.) Amikor a második kedden délelőtt rendes idő­ben munkára jelentkeztem, Szabados ezzel foga­dott : — Mondja fiatalember, nem lumpol maga? Ránéztem a főszerkesztőre és egész csendesen ezt kérdeztem: — Hat dollárból, szerkesztő elvtárs? Szabados nem válaszolt és még csak nem is mosolygott, amikor a két munkatárs kitörő neve­téssel jelezte, hogy a “fiatalember” jól válaszolt. II. A szerkesztőségben tulajdonképpen csak egy vérbeli újságíró volt: Bagger-Szekeres Jenő. Jól informált, Európa nagy részében utazott, több nyelven beszélő, kitűnő humoru újságíró volt és megalapítója a közkedveltté vájt “KRÓNIKA” rovatnak, amelyet távozása után én örököltem. Amikor alkalom nyílt rá, szeretett embereket megtréfálni. Ennek egyik módja a “halandzsa” volt: a legártatlanabb arccal a szavaknak oly összefüggés nélküli, értelmetlen tömegét zúdítot­ta az áldozatra, hogy amikor végzett, az illető súlyos kétségekkel távozott. Vagy azt gondolta, hogy a fülével van valami baj, vagy azt, hogy egy kis elmezavar gátolta annak a megértésében, amit Bagger oly tiszta magyarsággal, bár kissé elmor­zsolva, mondott. Persze, az áldozat távozását minden tekintetben, kitörő kacaj kisérte és a leg- hlúgosabban mindig a csinytevő: Bagger neve­tett. __ Egy napon Bagger az ügyvezetőt szemelte ki áldozatul. Munkaidő közben Sugár bejött a szer­kesztőségi fülkébe és valamit közölt a szerkesztő­ség tagjaival. Bagger ártatl: "ul szembenézett ve­le és a legnagyobb komolysággal valami ilyesfélét mondott: — Igen Sugár elvtárs, esetleg elfogadjuk, amit de különben is énnenséggel a hangsúly a másik cipőt szorítja pedig Szabados éppen tegnap azon­ban lesz, ahogy lesz és főképpen az előbbi tétel alapján kinek van, kinek nincs és ez folyton sza­porodik, de azonban mégis reméljük, hogy meg­érti Sugár elvtárs. Várakozva néztünk Sugárm. aki gondolkodás nélkül egész komolyan válaszolt: — Én igenis megértem, de vegyék az elvtársak figyelembe, hogy a háború kitörése óta megvál­tozott a helyzet. Fis ezzel kiment a szerkesztőségből. Ez volt az első — és talán az egyetlen eset, amikor az áldo­zat megértette Bagger “halandzsáját” és arra komolyan válaszolt. Erre az esetre még hónapok után is csak nevetve tudtunk visszagondolni. III. Sugár ügyvezetőt más alkalommal is áldozatul szemelte ki a szerkesztőség egyik tagja. Ebben az időben Tóth Béla is tagja volt a szerkesz­tőségnek. Egy szép napon $2,000-os csekkett állí­tott ki az ELŐRE nevére aláfirkantott, egy nemlétező nevet és a csekket borítékban Sugár asztalára helyezte. Vártuk, hogy mi fog történni, de látszólag nem történt semmi. Nem tudtuk, hogy Sugár eltépte-e a csekket, vagy mit csinált vele. ó nem szólt sem­mit, mi sem árultuk el ,hogy tudunk a csekkről. Szünet állt be, fogalmunk sem volt róla, hogy Tóth “tréfája” sikerült-e vagy sem. A következő két héten — a hónap második fe­lében —, amikor rendszerint már nem igen volt pénz az ELŐRE kasszájában, kellemes meglepe­tés ért bennünket. Minden kérés nélkül, pontosan megkaptuk a fizetésünket, ami — enyhén szólva — csak ritkán fordult elő. Elseje után aztán ki­derült, hogy miért: a csekk-tréfa a kelleténél jobban (vagy rosszabbul?) sikerült. Az történt, hogy Sugár a Tóth ál-csekkjét az aznap beérkezett többi csekkel együtt deponálta az ELŐRE üzleti számlájára. Hogy, hogy nem, a “nem-létező” aláírás annyira hasonlított a bank egyik üzletfelének nagyon is létező aláírásához, hogy Tóth csekkjét az ELŐRE számlája javára Írták. A “pillanatnyi pénzzavarral” állandóan küz­dő vállalat igv került egy csapásra jó módba. így történt, hogy két héten át pontosan kaptuk meg a fizetésünket. A pünkösdi királyság, azaz a rövid lejáratú jó­mód persze véget ért azon a napon, amikor a havi elszámolások szétküldése után jelentkezett a bank felháborodott ügyfele, akinek számláját a 2,000 dollárral megterhelték. Percek alatt kiderült a tévedés. Sugárt behívták a bankba és magyaráza­tot kértek. A magyarázat az volt, hogy az ELŐ­RE máskor is kap ismeretlen adakozóktól anyagi támogatást és Sugár, jóhiszeműen deponálta az Íróasztalán talált csekket. A tévedést tehát nem ö, hanem a bank csinálta. Mire mindez kiderült, a 2.000 dollárnak már csak roncsai szerepeltek az ELŐRE csekkszám­láján és Sugárt megkérték, hogy szíveskedjék vi­rágzó üzleti vállalkozásával egy más bankot sze­rencséltetni. A mai napig sem tudom, hogy az ál-csekk ellenében kifizetett összeg a bank káro­sodása volt-e, avagy meg kellett-e téríteni. IV. A szerkesztőség egy másik tagjának, dr. Földi Károlynak egy csekk-tréfája nem volt ilyen ko­moly kimenetelű. E történet idején a szerkesztő­ségben dolgozott Garvai Andor szinmü-iró is, akinek “Benn az erdőben” és “A pénz” cimü da­rabjaival jelentős sikerei voltak a budapesti Víg­színházban és magyar színpadokon Amerikában is. A szűkösen élő, anyagiakkal állandóan küzdő Garvai egyetlen álma és reménye az volt, hogy egyik darabja a Broadwayn előadásra kerül és annak sikere egy csapásra jó módba helyezi őt. Egy napon Földi 5,000 dolláros csekket állított ki, azon a Broadwayn jól ismert színházi nagyság nevét irta alá és amikor Garvai a szerkesztőségbe érkezett, azt üdvözlő beszéd kíséretében adta át, hangsúlyozva, hogv ez csak foglalója az 50 ezer dollárnak, amelyet egyik színmüvének előadási jogáért ajánl fel a szerzőnek. Garvai jó képpel fogadta a tréfát, megköszönte a csekket és az üdvözlést, komolyan fogadta vala­mennyiünk jókívánságát! és kilátásba helyezte, hogv 48 órán belül vaorv elfog Mi a az ötvenezer dolláros ajánlatot, vagy ragaszkodik az eredeti százezer dolláros árhoz. Ezzel az ártatlan tréfa véget, is ért volna, — de nekem más gondolalom támadt. Kitűnő alkalmat láttam arra, hogy egy kis leckében részesítsük a tördelőnket, I-ónyai Nándort, aki minden alkal­mat felhasznált, hogv másokat megtréfáljon. Tervembe úgy a szerkesztőség, mint a nyomda és kiadóhivatal tavi a it beavat* m és mire Lá­nyai a nvomdába érkezett, a osanda készen állt. Titokban megsúgtam neki. hogv Garvait nagy szerencse érte: végre sikerült, amire évek óta várt. Egyik színmüvét eladta 50,000 dollárért és az ö+ezer dolláros foglaló már a zsebében van. Lónyai perceken belül-.elárulta" a “titkot” a nyomdászéinélyzetnek. Azután Garvai előtt je­lentkezett és a nyomdai személyzet nevében gra­tulált a nagy sikerhez. A szaktársainak elmond­ta, hogy Garvai megmutatta az ötezer dolláros csekket, de nagyon szerény maradt és biztosította Lónyait, hogy az óriási pénzösszeg ellenére a régi marad és a barátairól nem fog megfeledkezni. A tördelés azon a napon nehezen ment. Lónyai fejében az ötezer dolláros csekk járt, amit látott, a kezében volt és 'amely egy csapásra gazdag em­bert csinált a szegény Garvaiból. Valami motosz­kált a fejében és a gondolatot valóra- váltotta. Elhatározta, hogy másnap estére a Munkás Ott­honba hívja a Szabadság Munkás Dalárda tagjait, Garvai tiszteletére csapra, üttet egy hordó sört és énekszámokkal fogják megünnepelni Garvai nagy sikerét. Biztos volt abban,/-hogy az ötezer dollár­ból Garvai fogja a számlát fizetni és nem engedi, hogy a sör és egyebek árát az fizesse, aki a ren­delést leadta, —mái-mint a Lónyai. Amikor erre vonatkozólag a véleményemet ki­kérte, azt mondottam, hogy ilyesmire nem lehet egész biztosan számítani, de valószínű, hogy nem fog számításában csalódni. Erre Lónyai Garvait és a szerkesztőség tagjait másnap estére a Mun­kás Otthon éttermébe “szerény vacsorára” hívta meg, amit valamennyien el is fogadtunk. Ezt a cirkuszt semmi pénzért el nem mulasztottuk volna! A többit már sejtheti az olvasó. . A nagy siker volt. Amikor Garvai az étterembe lé­pett a Dalárda Lónyai dirigálása mellett dallal fogadta. Mindenki evett ivott, amennyi csak be­lefért. Főként Lónyai járt elől jó példával: evett, ivott és énekelt. Azután megint evett, ivott és énekelt. Később már csak evett és ivott. A jókedve csak akkor lohadt le, amikor 11 óra tájban Garvai kezet fogott vele, megköszönte a meghívást, barátságosán búcsúzott a Dalárda tagjaitól és távozott, anélkül, hogy a számlák ki­fizetését szóba hozta volna. Lelket öntött bele az a megjegyzésem, hogy Garvai még bizonyára nem váltotta be a csekket, de ha majd beváltotta, biztosan elő fog rukkolni a dohánnyal. Amikor másnap a szerkesztőség, a kiadóhivatal és a nyomdaszemélyzet egyetlen tagja sem akart emlékezni a Garvai-íéle csekkre és én melegen ajánlottam, hogy menjen orvoshoz, mert soha meg nem történt dolgot beszél be magának, — végre Lónyai rájött arra, hogy ez alkalommal nem ő nevet, hanem rajta nevetnek. Napokig el­kerülte a Munkás Otthon éttermét, de végtére mégis tudomásul kellett vennie, hogy — a szám­lákat annak kell fjzetni, aki a rendelést leadta. Ezt a tréfát Lónyai soha meg nem bee tátotta Földinek, — de nekem sem! :y. % Mi Kis fizetésért sokat dolgoztunk, a vidéket jár­tuk, de nevetni is tudtunk, mert fiatalok voltunk és fütött az a tudat, hogy az amerikai magyar­ság szine-java mögöttünk áll és pártolja sajtón­kat. Erőt és kitartást adott a hit, hogy lapunk­kal részesei vagyunk ánnak a mozgalomnak, mely jobb világot készit elő a dolgozók számára. Ha visszatekintünk a Wríde'mcs évti"«-* kre, megállapíthatjuk, hogy hitünkben nem csalód­tunk. Amit a haladó mozgalom előkészített:, az ezer millió ember számára meg is valósult. Es lapunk, a 60 esztendős harcos saitó, még mindig részese e mozgalomnak. Soraink megritkullak, de az amerikai magyarság szine-java kitartott mel­lettünk és még mindig mögöttünk áll — nagyobb elhatározottsággal, nagyobb áldoznákészsággel, mint valaha! T/SBSÍS>ITÍ7*S MAGYARORSZÁGBA! A QUEEN ELIZABETH hajón május hó 23-án! Akik szívesebben rer“'Pck. tálVkezhaina* a eső- porttal. ha ntá.ius ?P- 'n indulnak repií'öes.«» *v- tunkkal. — Érde-Iökík trip*»»!» í'-Uer Ernämtk a Magyar Szó ír tri. -egy f-rönl.innak egyenesen a f oe TRAVEL BUREAU-hoz j 16W> Fairfield A venne, f'.rwtffeport. t -njieetieiit

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom