Amerikai Magyar Szó, 1962. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-01-25 / 4. szám
Thursday, January 25, 1962 AMERIKAI MAGYAR SZo 13 Irta: E. H. NEU WALD Olvasóink bizonyára emlékeznek a Magyar Távirati Irodának lapunk december 14-iki számában megjelent hírére Kádár János beszédéről, amelyet a Hazafias Népfront országos tanácsa gyűlésén tartott. A miniszterelnök többek között ezt mondotta : "Még mindig vannak olyanok, akik nem pontosan azt a politikát valósítják meg, amelyet a párt hirdet, amelyet a kormány realizálni «akar, amelyet a Hazafias Népfront a párttal egyetértésben sajátjának trat. Az ilyenek ellen harcolunk. S harcolni fogunk azok ellen is, akikben még mindig olyan nézetek vannak, amelyek gátolják a fejlődést, akik lusták gondolkozni és nem akarnak felelősséget vállalni. Természetesen tovább fogunk harcolni jobboldali nézetek ellen is. Az ilyen nézetek képviselői... a hibák elleni harc őrve alatt a munkáshatalmat támadták, a szocializmus ellenségeinek uszályába kerültek.” Kádár miniszterelnök e felszólalásával teljes összhangban áll lapunk regi hívének levele, amelyet Magyarországról irt lapunk egy másik régi, hűséges barátjához. Elolvasásra hozzám küldte a levelet, amelynek ide vonatkozó része igy szól: "A tiszta képre vonatkozólag csak annyit, hogy még túl korai az ittlétem ahhoz, hogy tárgyilagosan irjalc. De amit Pesten és környékén és más városokban tapasztaltam, úgy látom, hogy a vezetők fent jól végzik feladatukat, de itt és sok más félreeső faluban sok baj van még. . . Nékem úgy néz ki a dolog, hogy még mindig túlsók ‘olyan’ ember van szerte az országban — talán a pártban és meglehetősen felelős pozíciókban is —, és ilyen elemek nagyon sok kárt csinálnak a mi dolgos és hiszékeny parasztságunk között. Persze ez a nép aztán makacs is tud lenni, bár az végeredményben mindig az ő 'kárára megy...” Kádár beszédével és a fenti levéllel kapcsolatban el kell mondanom egy pesti történetet, amelyet ott látogatóban levő és szavahihető házaspártól hallottam. Ez a házaspár rokoni látogatásra ment Magyarországra; nem olvasója lapunknak, nem is részese a haladé mozgalomnak, de ez a körülmény semmit nem von le a történet érdekességéből. Sőt: talán még jellemzőbbé teszi. A jómódú házaspár a Budapesten eltöltött négy hét alatt a Gellért szállóban lakott, ott is étkezett. Mindjárt az első napokban megismerkedett az egyik udvarias, jó megjelenésű fiatal pincérrel és csaknem kivétel nélkül, mindig az ő asztalához ült. • Ez a figyelmes, kellemes fiatalember majdnem túlzottan udvarias veit. Bizonyára befolyásolta őt az a körülmény is, hogy a jól öltözött “nagyságos ur” és a még jobban öltözött “nagyságos asszony” bőkezű borravalókat osztogatott. Viszont ennek ellenében mindig volt valami “kivételesen jó” étel, amit kedves vendégeinek ajánlott és amit a vendégei szívesen is vettek. A házaspár állandóan az áron felüli, kitűnő étteremben fogyasztotta reggelijét, ebédjét és vacsoráját és a szimpatikus pincért lyLírozottan megkedvelték finom, előzékeny modoráért. Elérkezett az idő, amikor az amerikai vendégek az elutazás előtti nap reggelijét elfogyasztották az étteremben és persze, az udvarias fiatal ember asztalánál. Amikor a busás borravalót átadták, az előzékeny pincér azzal lepte meg vendégeit, hogy suttogó hangon “nagy szívességre” kérte őket. “Nagyon kérem, nagyságos asszonyom — mondotta —. adjon nekem alkalmat, hogv elutazásuk előtt valami fontosat mondjak önöknek.” A házaspár ezt a szerény kérést nem tagadhatta meg és megállapodtak, hogy egy órával később a szálloda előcsarnokában találkoznak. A fiatalember pontosan megjelent, leült a házaspár mellé és nagyjában a következőket mondotta : "Nagyságos asszon vom, borzasztó az itteni helyzet. Nem sok zsidó jött vissza, de NEKÜNK az is túl sok. Akik visszajöttek, azt hiszik, hogy amiért nagy részüket elpusztították (lehet, azt mondotta elpusztítottuk), azért nekik jár valami. Tessék nézni, nagyságos asz- szonyom, aki most ott megy, az is zsidó és ő az igazgató. Másutt is jó állásban vannak és ezek miatt, meg a kommunisták miatt ilyen borzasztó a helyzet.” E pontnál közbevágott az asszony és megkérdezte: “Miért mondja ezt el nekünk? Mit tehetünk mi, akik messze Amerikában lakunk?” És jött a válasz: “Sokat tehetnek, drága nagyságos asszony. Akivel csak találkoznak, mondják el, milyen borzasztó itt a helyzet és kérjék meg, hogy se pénzt, se csomagot ne küldjenek Magyarországra. Segítsenek minél rosszabbá tenni a helyzetet, hogy ezek minél előbb tönkremenjenek, hogv azután megint a régi jó világban élhessünk.” Az udvarias, finom pincér nagy tévedése ennél a pontnál derült ki, amikor az asszony — felismerve a nyilas gyilkost a hamis álarc mögött, — igy válaszolt: “Nézze fiatalember, mi négy héten át csaknem minden nap beszéltünk magával, de soha nem kérdeztük, hogy mi a vallása, vagy politikai felfogása. Azt sem árultuk el, hogy mi a vallásunk, de mint zsidó asszony most megkérdezem : hát nincs igaza annak a kevés megmaradt zsidónak? Talán nem igaz, hogv MAGUK kínozták és gyilkolták őket ? És talán nem igaz az, hogy maga itt jól keres, magának nem kell amerikai csomag, miagának nem hiányzik semmi, jól megy a sora és mégis az ország pusztulását szeretné látni, hogy megint MAGUK kerüljenek hatalomba és visszahozzák a régi jó • világot. Ehhez hiába kérte a mi segitségün- get...” Mire az asszony befejezte mondanivalóját, a fiatalember holthalvány lett és az ijedtségtől hebegve mondotta: “Bocsánatot kérek nagyságos asszony, bocsánat, hogy tévedtem, de nagyon kérem, ne tessék feljelenteni, mert legalább öt éves fegv- ház vár rám, ha elárulnak... Bocsánat..— és gyorsan enávozott. A házaspár ezen az utolsó napon még az ebédet és vacsorát is a Gellért étteremben fogyasztotta el, de a megszokott asztalnál már nem a megszokott pincér szolgált ki. A fiatalembert többé nem látták — úgy látszik, hogy félt a szemük elé kerülni és várt, amig elutaznak. Ezzel a jellemző történettel kapcsolatban még eszembe jut az, hogy amikor 1948—49-ben Magyarországon jártam, találkoztam egy ügyvéddel, aki egyik beszélgetésünk alkalmával szóról-szóra ezt mondotta: “Még egyszer, csak még egyszer kerüljünk .hatalomba, akkor majd másképpen csináljuk a dolgot. Kommunistát, szocialistát és zsidót nem fogunk deportálni, se munkaszolgálatra vinni, hanem ahol elfogjuk, ott vágjuk el a nyakát. Majd akkor nem jön vissza egy sem és soha többé nem lesz bajunk velük. . .” A házaspár nem jelentette fel a pincért és annak idején én sem jelentettem fel az ügyvédet. Le hét? hogy azt kellett volna' csinálni, de az ember az élete folyamán a tőkés országokban megutálja a denunciánsokat és nem kooperál a rendőrséggel, amelyet a legtöbb esetben ellenfélnek, sőt ellenségnek tekint — joggal. • A fentiek elmondását szükségesnek tartottam és főként azok felé irányítom, akik oktalanul és indokolatlanul támadják szülőföldünk vezetőit. Akik nem rosszakaratnak, azoknak be kell látni, hogy a Horthy-időkben született és Szálasi időkben “nevelt” nemzedékek egy részét irrtg nem sikerült józanságra bírni és “még mindig túl sok olyan ember van”, akik ellen a kormánynak harcolnia kell, mert “gátolják a fejlődést” és igyekeznek “minél rosszabbá tenni a helyzetet” és visszahozni “ a régi jó világot.” Az “ilyen elemek nagyon sok kárt csinálnak”, nemcsak a falukon, hanem mindenütt, a fővárosban is és talán évek, sőt évtizedek nevelő munkájára lesz szükség ahhoz, hogy őket a kártevés, a rombolás és szabotálás helyett épitő munkára foghassák. Amikor az az idő elérkezik, akkor a magyar kormány, a Hazafias Népfront és az ország minden hivatala, tisztviselője teljes energiáját a termelés fejlesztésére és a nép jólétének emelésére, fokozására használhatja. Addig az időig csak a türelmes és jóindulatú bírálatnak van helye. KÖZVETLENÜL... BÁLINT IMRE ROV ATA Louis, azaz Lajos a hatodik szomszédom és igy eléggé távoli rokonságban vagyunk... hála istennek ! Ritkán találkozunk, bár nem eléggé ritkán. Olyankor mindenáron beszélgetni akar vélem és pedig komoly dolgokról, mert valahonnan nem tudom honnan, megtudta, hogy okos vagyok és hogy a tekintélyem megmaradjon, hagyom, hogy kibeszélje magát. Gépalkatrészeket gyárt. Állami a munka s pár tucat embert alkalmaz. Gon dolom, jómódú lehet, már ami a vagyoni állapotát illeti; az eszét viszont nem irigylem. Vasárnaponként elmegy a templomba hálát adni az istennek az elmúlt hét kegyeiért, bocsánatot kérni az elmúlt hét bűneiért és kikérni a segítségét a jövő hétre, úgy a kegyért, mint a bűnökért. “Azért nem szeretem a szocializmust, mert kiöli a jótékonyságot az emberből. Szüleim, még az óhazában, rászoktattak a jótékonyságra. A templom küszöbén, alatta a lépcsőkön ültek a koldusok, a nyomorékok és minden vasárnap adtam nekik hat krajcárt. Minden héten másik hatnak és ezek áldottak és imádkoztak értem, mert én boldoggá tettem őket. És egv-egy vén koldus még a kezeimet is megcsókolta. Hol vannak ma azok a jó idők? Abban az óhazában ma nincsenek koldusok a templomok lépcsőjén. Ki tudja, hova lettek? Éhenhaltak talán, mert a népekből elhalt a jótékonyság .szelleme. Az a szivmelegitő boldogság, amikor az ember ad és érzi, hogy jót tesz vele. Ezt nem lehet leírni.” "Mi az, hogy nem lehet leírni? Érezze úgy magát, hogy máris le van Írva.” Bután nézett rám, amit nem rí csodáltam, hisz’ nem tudhatta, hogy ki lesz szerkesztve. Hogy nem ellenkeztem vele, nyilván azt gondolta, hogy én is republikánus vagyok. Beleszeretett a témájába és folytatta: “Ide is becsúszott már a szocializmus. A jótékonyság terén. Itt sincsenek koldusok, hanem urasan élnek az állami segélyen és hetykén állnak a.munkanélküli iroda ablaka előtt, kalapjukat se veszik le és még a hivatalnokok kell, hogy jópa- pot kívánjanak.” “Maga nem számit megöregedni?” "Persze, hogy persze. De nekem marad mit a tejbe aprítani. Én megfizetem az orvosomat, nieg isten ments’ a kórházat. Rólam nem kell, hogy egy szocialista állam gondoskodjon. Azért én nem vagyok az ellen, hogy segítsük az arra rászorulókat! En csak azt akarom, hogy ne az állam segítse azokat, mert az szocializmus, hanem a népek segítsék egymást. En látni akarom, hogy kinek adok és hogy nem bürokraták eszik fel a pénzemet, amit jótékonyságra adok. Azért azok a templomok előtt üld koldusok, akik imádkoztak értünk könnyes szemmel köszönték meg jószivemet es nekem felmelegedett a szivem tőié”. És igy, meg úgy a jó szivére akart átugrani. De én nem hagytam, mert tetszett az a szocialista vonal, ami a dolog lényege volt és ezért közbevágtam, hogy úgy mondjam elvágtam a jó szivét és megérkeztem eléggé ártatlanul: “Dehát mi történjen a munkanélküliekkel, akik vannak? Az öregekkel, akiknek egyszerűen nem sikerült vagyont gyűjteni öregségükre? A betegekkel? Akik nem győzik az orvost és a kórházat? És a. .. hiszen nincs is annyi templomlépcső itt Amerikában, amelyen elférjen az a sok millió koldus, ha ezeknek koldulni kellene!” “Küldjük át őket Oroszországba. Ott szocializmus van. Ingyenélők 1 Oda valók igyis, úgyis.” Irgalmatlan negédes arccal kérdeztem: “Nem. tagja maga is a Birch Társaságnak ?” Felragyogtak a szemei és a kezem után kapkodott. Sikerült neki a bajt elkapni és megszorítani: “De igen, Testvér, örülök, hogy legalább ketten vagyunk a blokkban rokonlelkek.” Akartam mondani, Ijogy egy kicsit téved, de meggondoltam, hiszen akkora tévedésben úszik, akár a tenger, vagy legalább is egy nagy pocsolya. Gondnokol keresünk A Los Angelesi Munkás Otthon fizetéssel és lakással gondnokot keres. Házaspárnak, vagy eírvénnek rendes megélhetési lehetőséget biztosit. Érdeklődők Írjanak, vagy telefonáljanak: I! CUKIN JANOS, 137 Crenshaw Boulevard, Los Angeles 5, Calif. Telefon: WE 4-8189---—rrrrrr^ ... J MÉG MINDIG TÚL SOK “OLYAN” EMBED VAN
