Amerikai Magyar Szó, 1962. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)

1962-01-25 / 4. szám

Egy kalendárium dicséretére

Engedtessék meg, hogy közöljem első benyomásaimat a budapesti Magyar Hírek ajándékaként amerikai magyaroknak küldött 1962-iki Kincses Kalendáriumról.

Dicsérettel kezdem megjegyzéseimet, de nem azzal fogom végezni, bár kétségkívül több a di- csérnivaló, mint a kritizálandó.

Ha volt valaha Kalendárium, mely rászolgált a “kincses” jelzőre, ez kétségkívül azok közé tartozik.

E kincsek legdrágábbjának tartom az egyes hónapokra vonatkozó idézeteket a magyar költészetből. Talán soha annyira nem jöttem tudatára a magyar nyelv csodálatos kifejezőképességének, zengzetességének és ragyogásának, mint amikor e gyönyörű sorokat végigolvastam.

Ugyan mely nyelv múlja felül a hangok, magánhangzók szimfóniaskáláját e zengő sorokban:

“Harmatban fürdött keblét a rózsa kifejti,

A völgy illatozó májusi gyöngynek örül A lefolyó kövecsen lassú patakocska csörög le S csöndes habjaival pázsitos hantot öblit.

Felveszi télben elhunyt ékét a bánatos erdő Zöld árnyéka kies szenderedésre vezet.

Itt epedő hangon a sérült fülemüle gyászdalt

zengedez...”

(Dayka Gábor)

Kincsnek s a Kalendárium szempontjait ragyogóan alátámasztó résznek tartom a “Magyar Költők — Magyar Tájak” cimü versgyűjteményt. Darvas József “Vallomás a hajnali tüz”-ről mélyleható elemzést ad nemcsak a szocialista irodalom hanem a földművelés társadalmasításának problémáiról is. Felér egy tucatnyi elméleti cikkel vagy helyszíni riporttal.

Németh László “Ha most lennék fiatal” cimü cikkét, ha rajtam múlna, a világ minden nyelvére lefordítanám. Egy valóban nagy humanista iró élettapasztalata van egyszerűen, de feledhetetlenül összegezve. Magyar Szókratész, Lukréciusz, Epiktetusz, Marcus Aurelius, Chesterfield—Voltaire és Mantaigne egy személyben. Aki végigolvassa e cikket — és remélem mindenki elolvassa, aki megkapja e naptárt, nem fogja túlzottnak tartani véleményemet.

Németh mellett mindjárt Devecseri Gábor rövid, kötetzáró költeményét emelem ki, mint a Kalendárium legragyogóbb kincsét: “Könyörgés a világ szép tájaihoz”. Az élet, emberszeretet és béke himnusza. Németh müvéről azt Írtam, hogy szeretném, ha minden nyelvre le lenne forditva. Ugyanezt érdemli meg Devecseri verse, vagy hogy ugymondjam jajkiáltása. A magam gyatra tehetségéhez képest, megkísérlem majd angol nyelvre átültetni, talán akad valamely progresszív amerikai folyóirat, amely —■ authentikusabb fordítás megjelenéséig is — leközli az amerikai olvasók legalább egy kis része számára.

Áldom a szerkesztőt és az irót az ilyen cikkekért is mint: “Mit iszik a magyar ember” és “Gasztronómiai útikalauz” bár ez utóbbi cime, legalább is amerikai magyarok számára kissé elijesztő.

Ha nagy cikkek mellett az egysoros kis gyöngy szemeket, vetem latra az a pár szavas értesítés, hogy a Csepeli Vasüzemben 900 munkásnak van szezon jegye az operába, olyasvalami, ami egy sorban többet mond a magyar népi demokráciáról, mint egy kötet.

Kétlem, hogy a mi anyagilag összehasonlíthatatlanul gazdagabb Egyesült Államunkban van-e 900 vasmunkásnak szezonjegye operába. Nem azért, mintha anyagilag nem volna képes megfizetni, televízióra, szeszre, gazolinra, tizszerannyit költ az átlagos munkás, de a mai itteni légkör méreg az igazi kultúrára.

Ezek után térjünk rá a kalendárium hiányosságaira.

Ahogyan én látom, ez a Kalendárium az óhaza magyarságának nem hivatalos irodalmi követe a külföld magyarságához. Mint ilyennek méltó módon kell képviselnie a küldőjét: az óhazai magyarság legelőrehaladottabb rétegének, a művészet, irodalom, a tudomány közösségét. És ami igen fontos, képesnek kell lennie arra, hogy az üzenetet átadja.

Akik e naptárt szerkesztették, kétségkívül abból indultak ki, hogy KIKNEK is Íródik e könyv. Gondolom nagy általánosságban csak arra a konklúzióra juthattak, hogy talán két-harmadrészt régi kivándorlóknak, egy harmadrészt az 1£45, de főleg 56 után külföldre jutott magyaroknak. A régebbi kivándorlók nagyobb része már éltesebb

ember, akiknek nehéz apró betűvel nyomtatott cikkeket olvasni. A naptár egy része, a képaláírások tül apró betűvel vannak-szedve. A tapasztalat azt mutatja, hogy a kurzív ‘dőlt’ betűkkel szedett anyagot szintén nehezebb olvasni, mint a rendes betűket.

A másik igen súlyos technikai hiányosság az illusztrációk silány mivolta. A naptár szerkesztőinek kellett volna arra gondolniok, hogy a könyv olvasói a “szabad” világban élnek, ahol — és itt elsősorban természetesen az Egyesült Államokra gondolok -— a nyomtatásipar, fényképreprodukció rendkívül magas fokot ért el. Az a tény, hogy ezt a magas technikát nagyrészt ga- ládságra, hazugságra, népbutitásra, háborús uszításra használják, ezúttal nem lényeges. A tény az, hogy sok olvasóból vegyes érzelmeket vált ki az illusztrációk gyenge mivolta. A magyar nép ellenségei viszont azzal hivalkodnak, hogy lám a szocializmus 16 esztendeje után még mindig nem képesek olyan szép könyveket sem előállítani, mint Ferenc Jóska, vagy Horthvék idejében.

E sorok írója látott már gyönyörű sokszínű művészi könyvterméket az óhazából. A Kincses Kalendárium megérdemli, hogy benne minden, beleértve az illusztrációkat is, a legmagasabb színvonalú legyen. Nemcsak a tartalom, amely az, hanem a külalak is.

Egyes cikkek nem valók e naptárba. Ilyen pl. “Hasznos tudnivalók a háziasszonyoknak.” Talán mint magyar folklore érdemes az elolvasásra, de a külföldi olvasók* számára nincs gyakorlati jelentősége.

Tisztelem, becsülöm Bognár József óhazai testvéremet, aki cikke alapján hasznos munkát végez, mint törvényhozó a magyar nép érdekében. De mint cikkírónak igen sok tanulnivalója van. Cikkét véleményem szerint sokkalta nagyobb szerkesztői korrektúrának kellett volna alávetni.

Tudom, nem szándékosan tette Bognár testvér, de cikkében, az első sortól talán csaknem az utolsóig bizonyos leereszkedő hang, csaknem valami jóakaratai pöffeszkedés vonul vé^ig. Az “adjunk- tusom”-ra való gyakori utalás sérti az átlagos olvasó demokratikus érzését. Mi az, hát demokratikus Magyarországban is van tisztiszolga, vagy annak valamilyen értelmiségi válfaja?

Aztán az idegen szavak indokolatlan használata. Mióta csengnek Magyarországon “agresszív tónusban”'az ébresztőórák? Nem eléggé kifejező az, ha megírjuk, hogy hangosan csengeni kezdett az ébresztőóra?

Aztán hogy kezdi a magyar ember, a magyar népi demokrácia képviselője “in médiás res” a vitát ? Az amerikai magyarság nagy része nem végzett gimnáziumot, de még elemi iskolát sem mindegyik. Minek az az “in médiás res”-ezés? Kezdje csak az iró azzal, hogy “azonnal a dolog lényegére tér”. Jobban megértjük és azonkívül nem zavar bennünket a gondolat, hogy mi a csudát akar az iró, saját tanultságát fitogtatni, vagy a magyar demokrácia működését ismertetni? Aztán, sokan kérdezhetik, hogy mi az “urbánus”, mi a “decentralizáció”, “közművesítés.” (Szedő: nem kömüve- sités), “lokálsoviniszta?”

Ortutay, Németh László, Darvas József, Devecseri írásai mellett, hogy a könyvben ragyogóan felidézett halhatatlan magyar klasszikusokról ne is beszéljek, Bognár József írása súlyos disszonánsaként (?! — Mi történne, ha e Sorok írója követné saját észrevételeit? — Szedő.) hat. Bognár testvér derék magyar lehet, értékelem tevékenységét, de legközelebbi cikkében ügyelnie kell a “népiesch”-kedések elkerülésére és a szükségtelen idegen szavak mellőzésére.

Máskülönben, ismétlem a Kincses Kalendárium a legszebb újévi ajándék volt, amelyet az idén vagy bármikor ezelőtt kaptam. S üzenete hatása alatt, magam is csendesen elmormolom Devecseri könyörgését:

“Lánchíd többé le ne omolj,

Jánoshegy, szerte ne szakadj ölelj még egyszer Balaton Nyírség, oly messze ne szaladj, Akác-hárs-nyir nád • lábadon.

Sok meghitt utca itt maradj...”

. .Te is Kincses Kalendárium itt maradj! És jövőre jöjj újra. Hozd fedeleid között a Duna és a Tisza üzenetét, az orgonaillatot, az akácillatot, a jobb megérdemelt magyar sors könnyel áztatott, szeretettel szerkesztett hireit, üzeneteit.

Figyelő

EGY REPÜLŐGÉP INCIDENS AZ AMERIKAI ÚJSÁGOK TÜKRÉBEN

Egy belga Sabena utasszállító repülőgép esete tartotta izgalomban az elmúlt napokban az amerikai újságokat. Az említett belga utasszállitógép Irán fővárosából, Teheránból, tartott Törökország legnagyobb városa, Isztambul felé, amikor azon vette észre magát, hogy egy szovjet MÍG harcigép repül a közelébe és jelzi, hogy le kell szállnia, mert szovjet területre tévedt. A*leszállás Groznvban történt, a szovjet-török határtól mintegy 280 mérföldnyire fekvő város repülőterén.

A. gép 19 utasának és 8 tagú személyzetének semmi bántódása nem esett. Moszkvába vitték őket és az egyik előkelő szállodában kaptak szállást. Majd innen hamarosan folytathatták útjukat, miután kivizsgálták a gép berepülésének az okát és megállapították, hogy a tévedést egy rossz iránytű okozta.

A belga repülőgép esete tehát nem valami “zsíros” ügy híranyag szempontjából. Sem haláleset, sem sérülés nem történt. Senkinek nem esett bántódása. Az lett volna a logikus, hogy simán napirendre térjenek felette, hisz itt az Egyesült Államokban igen gyakoriak az “incidensek”, ahol sokkal kellemetlenebb dolgok történnek meg az események hőseivel. Köztudomású, hogy annyi gyilkosság, rablás, utonállás és baleset történik minden nap, hogy a legtöbbel nem- is érnek rá foglalkozni. A tekintélyes amerikai napilapők, mint a N. Y. Times, N. Y. Herald-Tribune és a többiek nem is nagyon jelentik a kisebb eseményeket. De ha már közölnek is tudósítást ezekről, akkor is az újság egészen eldugott helyén. Tehát a Sabina utasszállító ügye nagyon sovány dolognak nézett ki szenzáció szempontjából. Senki nem hitte volna, hogy ebben a vállalkozó szellemű országban még ebből is képes lesz valaki pecsenyét sütögetni.

Pedig igy történt! A “tekintélyes” nagy amerikai világlapok teljes erővel estek neki ennek a hírnek. Címoldalon hozták az olvasók tudomására az esetet. Persze egy “kis" változtatást kellett eszközölni rajta, mert az eredeti formájában mégsem lehetett volna szenzációként tálalni. “Csupán” annyiban tértek el az igazságtól, hogy szovjet támadásról beszéltek. Első hírként úgy közölték az esetet, mintha egy Törökország felett haladó belga repülőgépet kényszeritettek volna be Szovjet-örményország területe fölé az orosz vadászgépek.

Napokon keresztül izgatták az amerikai közvéleményt az utasok sorsával. Hosszú tudósításaik lényege az volt, hogy az aggodalom és kétség érzését ébresszék az emberekben a szovjet földre került utasok sorsát és jövőjét illetően. Különösen kiemelték, hogy egy amerikai állampolgár is az utasok közt van, sőt később kiderült, hogy 5 amerikai tartózkodott a leszállított repülőgépen.

Hamarosan kiderült persze az egész eset igazi története. Igv lassanként az amerikai újságolvasók előtt sem lehetett tovább eltagadni a tényeket. A N. Y. Times január 11-i számában már arról ad hirt, hogy az amerikai utasok mennyire dicsérték a szovjet hatóságok udvariasságát és előzékenységét. Az utasokat még csak ki sem hallgatták, csak nemzetiségüket és nevüket kérdezték meg.

Azt is elmondták a szemtanuk, hogy a belga gép leszállítása alkalmával nem adtak le még figyelmeztető lövéseket sem a szovjet gépek. Mig ugyanakkor újságjaink arra célozgattak akkoriban, hogy nem tudják hogyan történt az utasszállitógép lekényszeritése. Ezzel a közvélemény fantáziájának akartak tápot adni, hogy a legvadabb és legfantasztikusabb elképzelések kapjanak lábra.

így magyarázott egy határincidenst a newyorki “tekintélyes” sajtó. Ezeket a lapokat mérsékli az, hogy tekintettel kell lenniük régi jóhirükre, hisz olvasótáborukat “tárgyilagos” hírnevüknek köszönhetik. Képzeljük el rpit Írtak össze a belga gép leszállításáról a szenzációhajhászásukról közismert vidéki “revolver”-uj ságok...

AZ ARTEX Külkereskedelmi Vállalat a libanoni Beirutban bemutatóteremmel rendelkező kereskedelmi kirendeltséget nyitott. Az uj üzlet látja el magyar miibutorral, kovácsoltvas dísztárgyakkal, diszporcelánnal, ötvösmunkával és festményekkel a Közel-Keletet.

•

AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN filmet készítenek Albert Camus “Az idegen” cimü regényéből. A filmet a nyáron kezdik majd. el forgatni.

A főszerepet Majcfmillian Schell fogja jáiswni-..-14___

AMERIKAI MAGYAR SZŐ

Thursday, January 25, 1962