Amerikai Magyar Szó, 1962. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)

1962-01-18 / 3. szám

niuijivia... ..irtu i an ___ 7 Izraeli kis tükör Irta: E. H. NEUWALD v I. A májusi hőség Izraelben körülbelül olyan, mint amilyen a magyarországi vagy kaliforniai kánikula júliusban. Május volt, bágyasztó hőség volt és mi Haifa, a ragyogó öbölben fekvő régi város utcáit jártuk. Mielőtt végleg kimerültünk a gyaloglásban, egy kis parkban padot és árnyékot kerestünk. Pad bőven akadt, de árnyék sehol. Leültünk egy padra, amelynek egyik árnyékos csücskében egy ember tilt. Melléje ültünk. Az ember udvariasan a pad legszélére húzódott, amit angolul megköszöntünk. Ez a mód mindig bevált: az ember angolul válaszolt és ezzel uj al­kalmat adott beszélgetésre. A beszélgetés során sok érdekeset hallottunk. Megtudtuk, hogy pad-társunk izraeli bennszülött és valamelyik kormányhivatalban dolgozik. Meg­lepő volt, hogy honfitársai legtöbbjével ellentét­ben dicsérete helyett, inkább kifogásait sorolta lel. Hogy úgy mondjam: “kisebbségi ellenzék’’ volt és ettől a fajtától mindig többet tud meg az ember, mint azoktól, akik az árral úsznak. — Izrael szocialista országnak indult — mon­dotta többek között —, de hol vagyunk mi már attól! — Hol vagyunk? — ismételtük szavait és meg­kaptuk a választ: — Az ország csak 13 éves és állítólag van már 400 milliomosunk. Ahol milliomosok vannak, ott mindig szegények is vannak. A milliomosok egy­re gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lesznek. Állítását sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudtuk. De amit mondott, arra visszagon­doltunk, amikor Tel Avivbán éá Jeruzsálemben az utcasarkokon álló, a járdában heverő és az étkező helyeket elárasztó sok koldust láttuk. Va­jon összefüggésben van-e ez a milliomosok sza­porodásával ? II. Ha jól emlékszem, Izrael külügyminiszterének tulajdonítják azt a mondást, hogy: “Végre ko­moly ország lettünk, mert már kémünk is van.” Izraelt egyéb körülmények is “komoly ország­gá” avatják. Ahol kitermeltek milliomosokat, ott megvannak a “komoly országokat” jellemző osz­tálykülönbségek. És megvan az ugyancsak jellem­ző faji különbség is, pedig sokan — a legtöbben —, éppen a faji megkülönböztetés- elől ipenekül- tek Izraelbe. Magyar házaspárral találkoztunk, akik gyor­san elpanaszolták bánatukat. A fiuk nősülni ké­szül, de “fehér” leány helyett “sötétbőrü” leány a menyasszonya. Persze zsidó leány, nem afrikai, nem. is ázsiai, hanem portugál származású és olajbarna a bőre. “Biztosan barnabőrüek lesznek az unokák és mennyivel jobb lenne, ha ‘fehér’ leányt venne feleségül!” Ez a vélemény nem egyedülálló és nem megy ritkaság számba. Ottlétünk idején az izraeli bel­ügyminiszter — aki történetesen nem fehérbőrű —, a miniszterek gyűlésén odavágta kollégáinak: “Eljön az ideje, amikor MI leszünk többségben és akkor majd nem TI, hanem MI fogunk diri­gálni az országban!” Igaz, hogy a kollégái és másnap az újságok visszautasították a MI és a TI megkülönbözte­tést, mert — úgymond — “mi valamennyien zsi­dók vagyunk”, de kétlem, hogy ezzel a visszauta­sítással változtattak a helyzeten. —■ III. Tel Aviv nem az a ragyogó város, amilyennek Amerikában elképzelik az ott jártak leírása alap­ján, de rohamosan fejlődő, erősen épülő város, ahol az ország egész lakosságának egyharmada lakik. A rohamos fejlődés egyik magyarázata, hogy a betóduló menekültek nagy része városban akar lakni és nem “kibuc”-on (ko-operativ farmon), ahol erős munka vár a bevándorlókra. Egy helyen, ahol hatalmas épülettömbök emel­kednek, megálltunk és felvételeket készítettünk. Egész sor régi düledező házat bontottak itt le, hogy helyet csináljanak az uj bérpalotáknak. Né­hány percen belül hozzánk csatlakozott az építész és készséggel szolgált felvilágosítással. Angolul nem beszélt, de ott volt az unokaöcsém, aki ily esetekben a tolmács szerepét vállalta. Tulajdonképpen csak egy pont érdekelt ben­nünket, amelyet fényképen is megöi'ökitettiink. Az egyik uj bérpalota oldalában nyílást hagytak, amelybe belenyúlt egy régi kis ház tetőzete. Ez­ért a palota épitését nem tudták befejezni: nyílás maradt az oldalában, hogy helyet adjon a házte­tőnek. A düledező, régi kis házakat meg kellett vásá­rolni, vagy ahol a vásár nem ment simán, ki kel­lett sajáttittatni. Az előttünk levő ház ellen még folyamatban volt a kisajátítási eljárás, de az épí­tők biztosak voltak a dolgukban: nem várták be az eljárás végét, egyszerűen ráépítették a kis ház tetejére. Tetszett-e ez vajon a régi ház tulajdo­nosának ? A válaszra nem kellett sokáig, várai. A kis ház ajtajában megjelent egy asszony, aki messze hall­hatóan kezdett kiabálni. A hanglejtésből és gesz- tikulálásból már sejtettük, hogy ékes héber nyel­ven nem dicséreteket szór az építészre, de amikor a nemzetközileg ismert “ganef” szót hallottuk, akkor kétség nem fért ahhoz, hogy miről van szó. .'. Amikor az építésztől elváltunk, az unokaöcsém tolmácsolta az asszony kiabálását. Valóban csa­lónak, svindlernek bélyegezte az építészt, akinek minden szava hazugság és óva intett, hogy a “ganef” egyetlen szavát el ne higyjük. Nyilvánvaló, hogy sok tekintetben egyforma a helyzet a kis és nagy országokban. Tel Avivban, csakúgy, mint New Yorkban a “haladás” nevében kilakoltatják a “slum” szegényeit, hogy uj bér­paloták számára csináljanak helyet. A szegények­kel, akiket kilakoltattak s akik az uj paloták ma­gas bérét nem tudják megfizetni, senki nem törő­dik. A szegény, kis Izrael valóban “komoly ország” lett. A gazdag, nagy Amerika mintájára, IV. • Az országúton két “kibuc” között hatalmas ce­ment-csöveket raktak le. A kánikulai hőségben fórrá szurkot cipelt egy munkás. A munkás ez esetben 55—60 év körüli yemeni (sötétbőrü)’. fehér szakállas zsidó volt. Megálltunk és tolmácsunk , segítségével enge­délyt kértem, hogy lefényképezhessem a mun­kást. Készséggel beleegyezett, sőt egy másik fe­hér szakállas kollégája is melléje állt. A felvétel elkészült és a mondanivalómat me­gint az unokaöcsém tolmácsolta. Megköszöntem a szívességüket és megmondottam, hogy miért fényképeztem le őket. Abban az országban, ahol születtem, annakidején általános hit volt és ab­ban az országban, ahol uj hazát találtam, ma is az, hogy a zsidók rendszerint nem dolgoznak, csak “seftelnek”. Fényképen akartam megörö­kíteni a jelenetet, amelyen zsidók bizony nehéz munkát végeznek — és még hozzá kánikulai hő­ségben. A munkások végighallgatták a mondanivaló­mat, az egyik lehajolt, felvett egy maréknyi föl­det, kétszer megcsókolta és csendesen mondotta: . .“Dolgozunk, mert ez a MIÉNK!” Megilletődve néztük a jelenete^ kézfogással bú­csúztunk a munkásoktól és a tel-avivi eszpresz- szókban üldögélő, feketéző német és magyar “fe­hérekre” gondoltunk, akik bizonyára lenézik ye­meni “fekete” hitsorsosaikat, akikkel négerek­hez illően a legnehezebb munkát végeztetik a leg­alacsonyabb bérért. V. Tel Avivtól délre a sivatagban modern és szé­pen fejlődő “kibucban” volt az “otthonunk” Iz­raelben eltöltött négy hetiink'alatt. Csecsemőktől öregekig körülbelül 600 lélek lakott ezen a ko­operativ farmon, ahol a mezőgazdaságon kívül birka- és csirketenyésztéssel foglalkoztak. A “kibuc” sokban eltér, de sokban hasonlít is a magyar termelőszövetkezetekhez. Erre alkalom- adtán még visszatérek, most csak azt a hasonla­tosságot említem fel, hogy a városokból a “kibú­vókra” is ellátogatnak neves művészek és színé­szek, hogy az ott dolgozókat szórakoztassák. Ennek a “kibucnak” a fiatalsága már segítség nélkül is képes szinielőadásokat rendezni. Végig­néztünk egy ilyen előadást, amelyet abból az al­kalomból rendeztek, hogy a felső iskola (High School) legidősebb tanulói — fiuk és leányok egyaránt, — két évi katonai szolgálatra elhagy­ták a “kibucot” és a legfelső osztály birtokában levő zászlókat egy évre a következő osztály ta­nulóinak adták át ünnepélyes keretek között. Meglepetésünkre, az izraeli zászló mellett a vörös zászló is helyet cserélt, mintegy jelezve, hogy a “kibucok” egynémelyikén még emlékez­nek arra, hogv “Izrael ssocialista országnak in­dult.” Ezen a “kibucon”, szakítva ősi hagyományok­kal, egy időben disznókat is neveltek és azt csak akkor hagyták abba, amikor a szélsőséges orto­dox rabbik bojkottal fenyegetőztek, mondván: megtiltják a csirkék, a birka-tej és egyéb termé­kek átvételét, ha a disznónevelést abba nem hagy­ják. A kényszernek engedve abbahagyták, de kü­lönben szakítottak minden olyan hagyománnyal, amely kerékkötője,a fiatal Izrael fejlődésének. A diákok záróünnepélyéről azzal az érzéssel tá­voztunk, hogy a “kibucok”, amelyek az ország gerincét képezik és amelyekben a legértékesebb dolgozó elemek összpontosulnak, idővel kiterme­lik azt a nemzedéket, amely Izraelben is megszün­teti az osztály és faji különbségeket. AMIT NlÉTESZHEK A KIRAKATBA Kennedy elnök tavaly julius 25-iki emlékezetes rádió- és televízió-beszédében, mely történelmi folytatása volt Churchill hidegháborút hivatalo­san megnyitó 1946-iki fultoni beszédének, mint a “szabadság kirakatáról” tett említést Nyugat- Berlinről. A szabadságnak nosszu és dieses égtél j es törté­nete van. Lehet, hogy akadnak — különösen Ken­nedy elnök s Johnson alelnök közvetlen környeze­tében — akik fel tudják fedezni a kapcsolatot és összefüggést Thermopyle, Lexington, Concord, Valley Forge, Corregidor, Normandy Beach, Sztá­lingrád hősei és Nyugat-Berlin lakói között, de e sorok írója erre teljességgel képtelen. De az az érzésünk, hogy ha az úgynevezett “szabad világ” szabadságról alkotott fogalmának Nyugat-Berlin a kirakata, akkor igen gyanús portékát árulgat- nak ebben a boltban. Kennedy elnökünk nyilván Nyugat-Berlin mes­terségesen táplált, de lényegileg hamis prosperi­tására gondolt, amikor e városról, mint a szabad­ság kirakatáról beszélt. Az amerikai kormány, karöltve a legnagyobb wall-streeti és nyugatnémet trösztökkel, rendkí­vüli gazdasági segélyben részesíti Nyugat-Berlin hatóságait és üzleti érdekeltségeit, hogy a város jómódúnak tűnjön fel. Mindenesetre érdemes vol­na megtudni, hogy mit szólnának a kongresszus reakciós vezetői, ha Kennedy annyi pénzbeli tá­mogatást nyújtana Amerika gazdasági válsággal küzködő olyan vidékeinek, mint például West Vir­ginia, az autóvárosok, mint amennyit Nyugat- Béri inre költenek. A mesterségesen táplált nvugatberlini prospe­ritás a felszínen valóban impozáns. Nyugat-Ber- linben látszólag csupa jól táplált és jól öltözött német polgár lakik. Az üzletek tömve, a mulatók­ban kivilágos kivirradtig szól a zene, folyik a pezsgő, majd felveti őket a jólét. De valóban az igazságot tükrözi vissza ez a ki­rakat, vagy amolyan német Potemkin-falvakat varázsoltak oda a hidegháború- urai? Nem akarunk határozott igent vagy nemet ad­ni e kérdésre. Csupán egy hirre utalunk ez alka­lommal, amely valahogy nagyon eldugva jelent meg a N. Y. Times január 7-iki számában. A hir igy hangzik: MÜNCHEN (Nyugat-Németors7ág) — A városi köztisztasági vállalat abbeli hirdetésére, hogy egy dolláros órabérért napszámosokat vesznek fel hólapátolásra, több mint tízezer munkanélküli gyűlt össze a hivatal előtt. Mi­után a rendőrség képtelen volt a kavargó tö­meget fékentartani, zendüléselháritó fegweres osztogat kellett kihívni a rend helyreállítására. Az amerikai sajtó úgyszólván naponta ömleng Nyugat-Németország “csodálatos” gazdasági fel­lendülésén. Hogy mily jól megy Nyngat-Németor- szág népének. Hogy mekkora az. ellentét a virág­zó Nyugat-Németország és a pangó Kalet-Német- ország között. Mi mindig nagy fenntartással fogadtuk a nyu­gatnémetországi nagy prosperitás hireit. A fenti müncheni hir teljességgel alátámasztja abbeli meggyőződésünket, hogv ebbeli fenntartásunk helyes volt, hogy Nyugat-Németország prosperi­tása a hidegháború ál' 1 fütött prosperitás. És hogy Nyugat-Berlin nem a szabadság, ha­nem a szabadság leple mögött, a-fnerikai támoga­tással újra feltámasztott német impertdi-mus kirakata. Figyelő

Next

/
Oldalképek
Tartalom