Amerikai Magyar Szó, 1961. július-december (10. évfolyam, 28-52. szám)
1961-12-21 / 51. szám
Thursday, December 2.1 1961 AMERIKAI MAGYAR SZÓ K. S. Karol: A VILÁG LEGDRÁGÁBB ORSZÁGA A L’ Express című francia polgári hetilap lf>61 szeptember 14-iki számából Caracasba, Venezuela fővárosába érkezve a francia utazó ugyanazt a politikai légkört találja maga körül, mint Párizsban. Plasztikbombák robbannak majdnem minden éjszaka. Betancourt köztársasági elnököt egyesek úgy tekintik, mint az egyetlen védőbástyát egy katonai puccs ellen, mások szemében viszont a katonai klikk cinkosa, az ő segítségükkel tartja magát hatalmon. Végezetül: tavaly novemberben az elnök kihirdette a rendkívüli állapotot, ami ugyanazt jelenti, mint Franciaországban az alkotmány 16. cikkelyének alkalmazása. A jelenlegi franciaországi helyzet annak a katonai lázadásnak az öröksége, amely 1958-ban a köztársasági intézmények ellen támadt. Venezuelában viszont, paradox módon, Pérez Jiménez tábornok katonai diktatúrája ellen tört ki lázadás ugyancsak 1958-ban. S a latin-amerikaiak számára ez az esemény éppoly sokat Ígérő volt, mint Castro forradalma, amely egy évvel később következett be. Miképpen lehetséges, hogy a venezuelaiak — miután megszabadultak az önkényuralomtól — ismét visszazökkentek a katonai államcsínyek kerékvágásába? Vajon a demokrácia útját náluk is ugyanazok az akadályok torlaszolták el, amelyek Latin-Amerikaszerte lehetetlenné teszik, hogy mélyreható reformok valósuljanak meg alkotmányos keretek között? Gyakran volt alkalmam Venezueláról beszélgetni, még mielőtt Caracasba érkeztem. A Kennedv- kormányzat tisztviselői (Washingtonban megmagyarázták nekem, hogy “Betancourt elnök továbbra is a legdemokratikusabb a latinamerikai vezetők között”. Havannában viszont Fidel Castro és elvbarátai keserűen panaszkodtak amiatt, hogy milyen sok alkalmat szalasztott el a venezuelai baloldal, s hagyta, hogy az amerikai ásványolaj-társaságok zsoldjában álló Betancourt rászedje. Ezúttal is a helyszínen igyekeztem meg találni az ellentétes állítások megfejtését. Venezuelát első szempillantásra Latin-Amerika leggazdagabb országának vélhetnénk. Lakosainak száma 7 millió, területe majdnem kétszer akkora, mint egész Franciaország, s évente 120—140 millió tonna ásványolajat termel. Igen nagy mennyiségű vasércet exportál, s elmondhatjuk, hogy szomszédaihoz képest nagyon kedvezett neki a természet. Mert ha természeti kincseit egyenlő arányban osztanák fel polgárai között, mindegyikük kényelmesen élhetne belőle. Gazdag ember van is elég Caracasban. Itt láttam a legmesésebb magánvillákat és a legimpozánsabb magán- képgyüjteményeket. De ugyanitt találtam azokat az odúkat is, amelyeknek lakói olyan nyomorban élnek, mint a legeslegszegényebb népek. Sok fővárosban láthatunk olyan munkáslakta külvárosokat, amelyeknek életszínvonala jóval alacsonyabb a belváros lakóinak az életszinvona- lánál. E szabály alól Párizs sem kivétel. De Caracasban mindenütt ott yannak a nyomorúságos viskók, a “rancho”-k: a város közepén a felhőkarcolók között, s a villanegyedek tőszomszédságában. A környező hegyekben pedig még számosabbak, valóságos nyomortelepeket alkotnak, s festőién ijesztő látványt nyújtanak. A “rancho”-kban ^ Erre a jelenségre nagyon egyszerű magyarázatott kap az ember: rengeteg venezuelai paraszt hagyja ott a földjét, s egyszerűen lehetetlen megakadályozni a falvakból menekülőket abban, hogy a fővárosban telepedjenek le, és ott építsék fel “rancho”-ikat, ahol éppen jónak látják. így Caracas kellős közepén olyan emberek laknak, akiknek sem a lakcímét, sem a személyazonosságát nem lehet pontosan megállapítani. Nincs sem vizük, sem bármiféle higiéniai berendezésük, és senki ßefn tudja pontosan megmondani, hányán vannak, miből eineK. A főváros lakssainak száma az utóbbi 20 év alatt 20 000-ről kb. 1.5 millióra nőtt. Ezt az elké- liesztő szaporulatot azonban nem az idézte elő, hogy uj gyárakat építettek. Ellenkezőleg, Caracas egyike a kontinens legkevésbé iparosodott fővárosainak. Ezért az odúkban lakók túlnyomó többsége munkanélküli, és a jó ég tudja,, hogyan tartják el családjukat. A hivatalos körök szerint Caracasban minimális becslés alapján is250,000 a munkanélküliek száma. Hogy teljesen megértsék ennek a milliárdosok villái mellett tenyésző nyomornak a jellegét, hozzá kell fűznöm azt is, hogy Caracas a világ legdrágább városa: kétszerte drágább mint New York, s legalább háromszor olyan drága, mint Párizs. Ez nem meglepő: mindent — vagy majdnem mindent az Egyesült Államokból importálnak. S hogyan is szerezhetnének a “rancho”-k lakói annyi pénzt, amennyivel meg tudnák vásárolni a floridai tojást vagy az iowai kukoricát? Ehhez egy jeles közgazdász szomorú iróniával a következő megjegyzést fűzte: “Igaz, hogy a caracasi szegények életszínvonala igen alacsony, de a venezuelai falvak lakóinak meg egyáltalán nincs is életszínvonaluk! Ezért folyik tovább a parasztok menekülésszerii áramlása a főváros felé...” Még ennél is súlyosabb az a tény, hogy Pérez Jiménez diktatúrájának bukása óta a gazdasági helyzet a hivatalos körök bevallása szerint is rosszabbodott. Vajon ez azt jelenti-e, hogy a venezuelai demokraták nem tudják megoldani országuk problémáit? Korántsem. Mind a kormány tagjai, mind pedig a»-ellenzéki politikusok negyedóra alatt meg tudják magyarázni az embernek, hogy mit kellene tenni, s mit szándékoznak tenni azért, hogy Venezuela virágzó országgá váljék. A venezuelai problémák ugyanis fölöttébb egyszerűek. Ennek az országnak- gyakorlatilag nincsen mezőgazdasága, mert a földek urai, a nagy földbirtokosok nem törődnek földjeik megművelésével. Tehát földreformra van szükség. Venezuela másrészt igen nagy vasérc-tartalékkal és ásványolaja révén (meg földgáza révén is, amelyet jelenleg elégetnek, mert nem tudják mire felhasználni) korlátlan energiaforrásokkal rendelkezik. Tehát iparosítani kell az országot; az ehhez szükséges tőkét az ásványolaj-termelésből származó nyereség bőven biztosíthatná. Ha ilyen egyszerű az orvosság, vajon miért nem alkalmazzák? Ennek megértéséhez vessünk egy pillantást Latin-Amerika legkedvezőbb helyzetben levő országának a történelmére. Huszonhat éven át, 1909-től 1935-ig, Venezuela Juan Vincente Gomeznek, “az Andok zsarnokának” önkényuralma alatt élt. Gomez egyike volt azon kevés latinamerikai diktátoroknak, akik békésen, ágyban haltak meg: 78 évet élt. Az ő uralma alatt fedezték fel a venezuelai ásványolajat, s ő adta oda nemes gesztussal ezt a nemzeti kincset a külföldi társaságoknak. Az örökség, amelyet utódaira hagyott, nem volt valami irigylésre méltó. A korrupció természetessé vált a vezető körökben, s a hatalom legfőbb eszköze a rendőrterror lett. A demokratizálódás folyamata tehát nem lehetett gyors. Isaias Medina Angarista volt az első olyan elnök, aki megengedte, hogy politikai pártok alakuljanak, s aki törődött a lakosság nincstelen rétegeinek a sorsával. Uj törvényt hozatott az ásványolaj kiaknázásáról, s az általa bevezetett szociális törvényhozás határozottan szakított a diktatúra korszakának feudális felfogásával. Ám munkáját egy olyan különös esemény szakította meg, amely sok mindent megmagyaráz. Az történt, hogy egy volt kommunista, Romulo Betancourt, a baloldali Demokratikus Akciópárt vezetője szövetkezett fiatal katonatisztek egy csoportjával (köztük egy bizonyos Marcos Pérez Jiménez nevű kapitánnyal), s 1945 októberében közös erővel államcsínyt hajtottak végre és megdöntötték a rendszert. Betancourt ellenfelei ebben a furcsa szövetségben egyik bizonyítékát látják azoknak a kötelékeknek, amelyek már akkor az ásványolaj-társaságokhoz fűzték a jelenlegi elnököt. Valóságos eldorádó Barátai viszont azt állítják róla, hogy csak azért cselekedett igy, mert Medina elnök politikáját túlságosan lassúnak, túlságosan félénknek találta, s mert azt hitte: a kormányzás titkaihoz nála kevésbé értő fiatal katonákat fel tudja majd használni arra, hogy tervezett reformjait elfogadtassa. Valójában ennek éppen az ellenkezője történt: 1948-b^n a katonatisztek kitették a kormányból Betancourt-t, akinek el kellett menekülnie Puerto Ricoba. Pérez Jiménez tábornokikkor egy olyan rendszert vezetett be, amely kegyetlenségében Hitlerével, korruptságában Gomezével versengett. Ez a megállapítás nem tőlem származik, hanem egy igen neves amerikai újságírótól. Tad Szulc-tól, a N. Y. Times munkatársától. Pérez Jiménezt az amerikai kormány kitüntette a “Legion of Me- rit”-tel; rendőrfőnöke. Estrada kebelbarátja volt Fletcher Warrennek, az Egyesült Államok nagykövetének. Az amerikaiak jóindulatának megvolt az oka. Mert igaz ugyan, hogy Pérez Jiménez szívesen dolgozott a saját zsebére (a venezuelaiak jelenleg közpénzek eltulajdonítása miatt kérik kiadatását az Egyesült Államoktól), de ugyanakkor másoknak is megengedte, hogy jó üzleteket kössenek. Venezuela valóságos eldorádóvá vált, ahol néhány hónap alatt bárki megkétszerezhette a tőkéjét. Mindenünnen özönlött a spekulánsok pénze. Nixon látogatása A milliárdosok elkezdtek felhőkarcolókat és: villákat építeni Caracasban. Valóságos építkezési konjunktúra következett be. A diktátor természetesen beszélt a földreformról, de esze ágában sem volt azt meg is valósítani. Mindebből csak a földekkel üzérkedők húztak hasznot. Az amerikai üzleti világ két okból is nagyon örült ennek a helyzetnek: egyrészt Venezuela jövedelmező vadászterület volt számára, másrészt Pérez Jiménez tábornok, aki ádáz ellensége volt a kommunizmusnak, minden eszközzel fenntartotta országában a “rendet.” Az amerikaik tehát majdnem ugyanúgy meglepődtek, mint maga a diktátor, amikor 1958 januárjában általános sztrájk tört ki Caracasban. Miközben a hadsereg a tüntetőkkel volt elfoglalva, a venezuelai haditengerészet ultimátumot intézett a diktátorhoz: Larrazabal tengernagy azzal fenyegette meg, hogy ágyuztatni fogja az elnöki palotát, ha nem mond le azonnal. Pérez Jiménezt megdöbbentették az események, s elmenekült az Egyesült Államokba, ahol jelenleg is tartózkodik. Venezuela tehát felszabadult. Tetejébe az az ember, akinek a győzelemben a legnagyobb része volt, katona volta ellenéx’e kijelentette, hogy hive a demokráciának, és radikális reformprogramot hirdetett meg. Larrazabal tengernagy szemlátomást nem kereste az Egyesült Államok kegyeit. Amikor Nixon, az Egyesült Államok alelnöki meglátogatta Caracasban, nem akadályozta meg a diáktüntetéseket... Sőt, midpn megkérdezték tőle, miért nem foganatosítottak semmiféle rendőri óvintézkedést, állítólag azt felelte: “Ha néni töltenék be hivatalos funkciót, és ha fiatalabb volnék, én is kint lennék az utcán, hogy értésére adjam Nixon urnák, mi a véleményünk az Egyesült Államok és Pérez Jiménez cinkos összejátszásáról.” így aztán nagyon is érthető, hogy a baloldali nacionalista és a szélsőjobboldali pártok Larrazabal tengernagyot választották köztársasági elnökjelöltjüknek. Időközben azonban Romulo Betancourt visszatért Caracasba és újra megalakította régi pártját, a Demokratikus Akciópártot. Az 1945—1948-as korszakból megmaradt barátai kiléptek az illegalitásból, s vidéken sokkal jobban meg voltak szervezve, mint ellenfeleik. Igv történt, hogy 1958 dec. 7-én a mérsékelt baloldali jelölt, Romulo Betancourt csekély különbséggel megverte az egykori országfelszabaditót, Wolfgang Larrazabalt. Ám Caracasban, a forradalom szivében és az ország fővárosában a tengernagy háromszor any- nyi szavazatot kapott, mint az újonnan megválasztott elnök. A választások estéjén hatalmas tömeg gyűlt össze Larrazabal lakása, előtt, s könyör- gött neki, hogy ne adja ki kezéből a hatalmat, ő azonban megtagadta kérésüket. A kubaiak szerint ez a törvényességhez való ragaszkodás megbocsáthatatlan biin volt a venezuelai forradalmi baloldal részéről. Betancourt jól ismerte a baloldal erejét, s ezért koalíciós1 kormányt alakított, amelyben egyes kulcstárcák — köztük a külügy és a szociális ügyek — a Larrazabalt támogató Köztársasági Demokrata Unió tagjainak jutottak. Továbbá be- cikkelyeztette az ásványolajra kirótt adók felemeléséről szóló, néhány hónappal korábban az ideiglenes forradalmi kormány által hozott törvényt, s kötelezte magát, hogy végrehajtja a földreformot. Mindez élénken nyugtalanította az amerikai üzleti világot és a venezuelai gazdagokat. Elhíresztelték, hogy Betancourt felújította a kommunistákkal való régi kapcsolatait, s az a szándéka, hogy elkobozza a magántulajdont. Erre eszeveszetten menekülni kezdtek az országból a tőkék. A nagy épitőipari konjunktúra egyik napról a má síkra megszűnt. Caracasban még ma is láthatók (Folytatás a 14-ik oldalon) j6____
