Amerikai Magyar Szó, 1961. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-06-01 / 22. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, June 1, 1961 8 BÁCSIK PAPA LAOSZBAN — Ismerkedjenek meg. Egykori vivőm esterem •— mondotta a kapitány. Ha Kong Le szavait nem kisérte volna ravaszdin mosolygó szemvillanás — úgy nem készülök fel semmiféle meglepetésre. Mert az előttem álló egyenruhás öregember mindössze annyit mondott: “Bonjour, Monsieur!” A kiejtése volt furcsa csupán. Valahogy paló- cosan ejtette ki a francia szavakat. Azután kis hatásszünetet tartott, és ig.v szólt: “Ugye, ezt mágá se gondoltá volna?” (így. Pálócosán.) Valóban nem. Mert ha valaki egy nappal előbb azt mondja nekem: Laoszban, érkezésed másnapjának reggelén első úti kalauzod közvetlenül a front mögött egy Kong Le-egyenruhába öltözött nógrádi bácsika lesz, kezében a “Távol Moszkvától” francia kiadásával — bizonyára szemébe nevettem volna. — Bácsik János a nevem — mondta a hatvan év ráncaival felszerelt ember, megvárva, mig magamhoz térek. Kong Le ajkán nevetés harsant: “Nem várta ugye, hogy egy honfitársával találkozik itt a világ háta mögött? S most rábízom magát. Majd mondja el, nem felejtett-e el Bácsik papa magyarul ?” Mielőtt válaszolhattam volna “mutatóba” egy olyan jóízűen kacsakringós magyar káromkodástól visszhangzott a Kam Khai főhadiszállás udvara, hogy kérdésére a kapitány feltétlenül megbízható választ kaphatott. Mintha Bácsik papa huszonöt éven keresztül — mondjuk — Jutáson, s nem az idegenlégió marokkói és indokinai menetszázadaiban gyakorolta volna a rossebet. — Pedig nem tegnap jöttem el hazulról. S ha hajlandó végighallgatni egy egykori idegenlégiós szakaszvezetőt, akkor elmondom, hogyan jutottam el Kong Le-vel a Köcsög síkságig. Hosszú volt az ut idáig. Salgótarján mellől indultam. Ott szöktem meg ’24-ben a kényszertoborzás elől. Nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem: “Megszökött Horthvék toborzása elől, hogy beálljon a légióba?” — Igen. Ha hiszi, ha nem. Először kimentem Hollandiába. Olyan munkát nem kaptam, ahol jól fizettek. Franciaországban sem. Vagány gyerek voltam, hát beálltam. Tudtam én akkoriban, mit takar a légió? Fenét. Aztán megszöktem volna nemegyszer, se kétszer. De ahhoz nem volt merszsm. Végigcsináltam Marokkót, Szíriát. 1940-ben vezényeltek bennünket először Laoszba. Kissé kétes tisztaságú büszkeséggel tette hozzá: — Ezeket a kőházakat itt, a Kam Khai támaszpontot mi építettük. Nem gondoltam volna, hogy húsz év múltán Kong Lévai térek ide visz- sza. De erről majd még beszélek. Akkor, 1941 decemberében szégyellem magam először, hogy légiós vagyok. Jöttek a japánok és mi harc nélkül feladtuk, átadtuk nekik Laoszt. Csak 1946- ban jöttünk vissza újra. S akkor azért jöttünk vissza, hogy a laosziaktól foglaljuk vissza Laoszt. A vörös hercegtől, aki kiverte a japánokat. Lépkedtünk az ut porában, vissza Phong Savan felé. Szemben teherautó jön. Katonák ülnek benne, szorosan egymás mellett. Fakózöld egyenruhájukat kiszitta a nap. Legömbölyített slides sapkájuk alatt fiatal tekintetük valahogy szigorúbb, tartásuk, mintha fegyelmezettebb lenne, mint Kong Le piros sálas ejtőernyőseié. — Szufanuvong katonái — mondja Bácsik. — Igen, a vörös hercegé. A Patet Laósok.. Mennek a Sala Phoukoun-i frontra. — Harcoltam ellenük. Vagy inkább apáik ellen. Ott a Mekong partján 46 márciusában. Takhek- nél. Egységünk a Kuomintang Kínából jött lefelé, azután, hogy IIo Si Minh megkötötte a franciákkal a fegyverszünetet. Mi persze tudtuk, hogy ez a fegyverszünet a franciák részéről humbug. Csak arra volt jó, hogy Laoszt újra elfoglalva, felvonulási területként használhassák Észak-Viet- nam ellen. Zászlóaljunk megállt a város előtt. Megvártuk, mig a bombázók elvégzik a dolgukat. Az első bombák a piactérre estek. Mikor bevonultunk, alig tudtunk lépkedni a hulláktól. És válogatás nélkül dobáltak asszonyokat és gyerekeket a Mekongba. Akkor szégyeltem magam másodszor és utoljára. Mert mikor záazlóaljunkát 46 őszén Saigonba vezényelték — kiléptem a légióból. — Persze — szakítottam félbe letelt a húsz év. Kapta a nyugdijat. — Ez igaz. De higgye el, az undor szereltetett le inkább, mint a nyugdíj. Visszamentem V'ientianeba. Mindig szerettem a könyveket, ők voltak a legjobb barátaim a légióban is. Könyvtáros lettem a líceumban. Nem éltem rosszul. A könyvtárosság mellett vívni tanitottam a tiszteket. így ismerkedtem meg 57-ben Kong Lévai is. Még a kapitány zászlóaljának amerikai tanácsadója is nálam tanulta a kardforgatást. És 58 nyarán pontosan ugyan nem tudtam még semmit, de azt sejtettem, hogy Kong Le készül valamire. A politika sose érdekelt különösebben. De amikor tavaly augusztus 9-én Kong Le — akinek zászlóalját a Patet Lao ellen küldték — visszajött Vientianeba és elfoglalta a várost, akkor felébredt bennem is valami. — Mert a Kong Le fiú becsületességével, hazaszeretetével nagy hatással volt rám. És amikor az amerikaiak ágyutüzének nyomására el kellett hagyni a fővárost, én is felkapaszkodtam a kapitány egyik dzsipjére. A család ugyan ottmaradt Vientianeban. Mert ha nem tudná, elvettem egy laoszi asszonykát s van két nagy lányom is. De még visszamegyünk. — Tudja mi az, ötszázötven kilométert megtenni a hegyeken keresztül, harcolva átvágni a dzsun gélén Vientianetól a Köcsög-sikságig? Akkor becsültem meg igazán ezeket a Kong Le-gyerekeket. Igaz, még nem olyan fegyelmezettek, nem olyan harcedzett katonák, mint a Patet Laósok. De ne felejtsen el valamit. Laoszban a katonáskodás — s most nem a Patet Lao önkénteseiről beszélek — nemcsak a tiszteknél, hanem a bakáknál is, mesterség, foglalkozás. Ha nem volt a városban munka, a gyerek elment katonának. Ehetett, Tisztelt Szerkesztőség! Napjaink küzdelmeinek eredménye szoros összefüggésben van embertársaink magatartásával. Ezt a magatartást sok minden befolyásolja: elsősorban is a környezet, amelyben az ember él, másodsorban az események feletti gondolkozási készség az öntudatra ébredés, valamint nem utolsósorban az ember görcsös ragaszkodása az anyagi javakhoz. Ma a nagy átalakulások időszakát éljük, amikor tömegek szabadulnak fel a maradiság béklyói alól és vívják ki maguknak a jogot saját sorsuk feletti rendelkezéshez. Ez a folyamat 1917 óta állandóan fejlődik és ma már mint láncreakció mutatkozik meg a világ minden részében. Nem lehetünk közömbösek ma az iránt, hogy hová tartozunk. A környezet, amelyben élek, magán viseli az imperializmus bélyegét. Barátaim közül meg csak kevesen látják, hogyan reszelik az imperializmus láncait. Egy pár kivételével nem érdeklik őket a világesemények, csak saját egyéni problémáik helytelen magyarázata. A kapitalizmus vívmányai ködösitően hatottak reájuk. Azt mondják, nem értenek a politikához, intézzék azt az okosok, a politikusok. Nem tanulnak, újságot nem olvasnak, s legtöbbjüket csak az érdekli, hogyan lövöldöznek a televízió cow- bovai. Csodálkoznak azon. hogy engem az ilyesmi nem érdekel, és hogy már négy éve itt vagyok, s még ma sem tudom megmondani, hogy melyik kocsiban van jobb motor, milyen gyártmányú autó volt az, amelyik elsuhant mellettem, stb. Az én válaszom ilyesmire csak az, hogy az egész kocsi-historiábol engem csak az érdekel, hogy mennyi eladatlan kocsi van a raktáron és ebből kifolyólag hány ezer munkást bocsátottak el munkájából. Ezek az igazi problémák, ha a kocsikról beszélünk, ezeknek az okaira és megoldáséira kell rámutatnunk. De az ilyen emberek között való forgolódás nem lehet hatástalan, mert ha nem is veszik tudomásul a nekik mondottakat, mégis emlékezni fognak azokra, nem lesz az közömbös számukra, amennyit akart és nem zsoldot kapott, hanem fizetést. Vegye számításba, hogy egy ejtőernyős katona, mig az amerikaiak alatt szolgált — és közkatonáról beszélek —, kapott havonta 2,000 kipet. Ez, ha jól számolok, 25—30 dollár, plusz a majdnem teljes ellátás. Most itt a Kong Le-kato- na a felét se kapja. S mikor tegnap este a tisztekkel vacsorázott — láthatta: ők se esznek nagyon mást, mint rizst, jó esetben sózott halat és isznak rá egy csésze teát. És nemcsak keveset esznek. Ha megy a katona a dzsipjével, és nincs előtte meg mögötte komoly biztosítás — nagyon könnyen kaphat a hátába — még itt a Köcsögön is — a meo-gerilláktól egy mérgezett nyilat vagy géppisztolysorozatot. Látja, ezt vállalták ezek a fiuk. Beérünk Phong Savanba. Az öreg megáll, kiszuszogja magát. Bácsik papa, a salgótarjáni katonaszökevény, a légió szakaszvezetője, Kong Le vivómestere, a vientianei könyvtáros életútja egy kiöregedett s talán jobb belátásra jutott kalandor jó néhány jellemvonását mindenbizonnyal tartalmazza. De nem vagyok illetékes, hogy szavai nyomán megállapítsam: milyen célok vezették Kong Le táborába. Még kevésbé tudom, milyen gondolatok társaságában olvasta végig a kezében tartott szovjet regényt, amit egy Patet Lao-katonától kapott kölcsön. Mert mire idáig jutottunk, Bácsik János egy, a többinél valamivel tágasabb faház előtt állt meg. A homlokzaton ide-oda lóbálta a szél a csámpára álló, hallatlanul nagyképü felirásu táblát: Bar-Hotel-Restaurant. — Itt lakom pillanatnyilag — húzta szét az ajtó függönyét az öreg. Majd ne ijedjen meg, ha belép. Róbert László ha helyzetük másképen alakul. Ha állandóan tanulunk, és ha mi politizálunk, és nem a politikusok, akkor nemcsak a kocsikról tudunk beszélni, hanem helyesen rá tudunk mutatni más felmerülő kérdésekre is és azok megoldásának lehetőségeire. Önmagunkat képezve, barátainknak helyes xálaszokat adva küzdelmünk is könnyebb lesz és eí nem marad közömbös embertársaink magatartására sem. Életünk megtelik tartalommal, mert gondolkodó lények leszünk. Anti Qsak vigyázzunk az egészségre Tisztelt Szerkesztőség! Végre élet jelt adhatok magamról. Hosszú hallgatásom oka, hogy próbát csináltam április végén abból, hogyan lehet kissé meghalni. Fiunk idehaza volt családjával, éppen ebédeltünk, és mikor a levest megettem, hirtelen lebuktam az asztal mellet^ a padlóra, és még most sem emlékszem arra, hogy mi is történt velem. Lefektettek, azonnal hívták az orvost, aki azt mondta, hogy “fiúm” van, csak pihenésre és könnyű ételekre van szükségem. (Az a jó, hogy a bort nem tiltotta el.) Tehát pár hétig olyan voltam, mint a beteg csirke, de akármilyen keservesen is, a munkát nem hagytam teljesen abba, már csak azért sem, mert a következő héten a jó párom lett beteg, ugyanabban a betegségben. Jelenleg ugylátszik, hogy kimásztunk a betegségből, de sajnos sehová sem mehetünk, mert még nem nagyon akarózik botorkálni. így a kedves tagtársaimmal telefonon beszélem meg, hogy mit tehetnénk a lap érdekében, tehát nem feledkezünk meg lapunkról és remélem, hogy a következő levélben már küldhetek címeket, uj olvasót, stb. Varga, Wise. California olajtermelése SACRAMENTO. — California állam olajkut- jai az elmúlt félévben naponként átlagosan 836 ezer 491 hordó olajat termeltek ki. A havonkénti olajtermelés 25,094,734 hordót tölt meg. Levelek a Szerkesztőhöz Az ebben a rovatban kifejtett nézetek nem szükségszerűen azonosak a szerkesztőség álláspontjával Ami öt érdekli llháiHII V,n"l"l'TTT’B ■ rvril 9 sj | Olvasóink hozzászólnak j a közügyekhez j ■ jmuiiiuMAUJiminmu.
