Amerikai Magyar Szó, 1961. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1961-04-13 / 15. szám

Thursday, April 13, 1961

AMERIKAI MA fl Y AB SZd

A "halálraítélt”

Akiről ebben az elbeszélésben szó lesz, már csaknem gyerekkorom óta ismerem. Az ismerősök véleménye teljesen megoszló volt tehetségét és jellemét illetően. Voltak akik remek embernek és barátnak tartották, mig mások csak meg- vetőleg emlékeztek meg róla, ha a beszélgetés folyamán rá terelődött a szó. Átlagembernek nevezhetném, ha egy dologban nem egyezett volna meg mindenki nézete vele kapcsolatban: legendába illően gyáva volt. Olyan mélyen természetéből fakadt ez a fogyatékossága, hogy még békeidőben is kiütközött, mikor pedig a bátorság nem a legfontosabb kelléke az emberi jellemnek. Ez a jellembeli fogyatékossága emelte ki elbeszélésünk hősét az átlagemberek sorából.

1956 késő őszén egy vonatban sőt ennek a vonatnak ugyanazon fülkéjében, utaztunk együtt az osztrák határ felé. Mindkettőnk célja az volt, hogy illegálisan átjutva Magyarország határán, megismerkedjünk a nyugati világ örömeivel, ő, felesége és két gyereke társaságából vágott neki az útnak. Minél közelebb kerültünk a határhoz, annál jobban fokozódott ismerősöm nyugtalansága. Ez végül olyan mértéket ért el, hogy már az egész szakasznak, sőt később az egész kocsinak feltűnt. Az egyik állomáson találkoztunk a szembejövő vonattal, amelyik vissza igyekezett Budapest felé. A két vonat hosszabb ideig állt egymás mellett. A Pest felé menő vonaton alig volt egy pár ember.

Annál nagyobb volt megrökönyödésem, mikor hirtelen megpillantottam a visszainduló kocsik egyikében, ismerősöm riadt arcát, akit nevezzünk most már a rövidség kedvéért A.-nak. Szóltam a feleségének és az ismerősöknek. De már nem volt idő a sok nézelődésre, mert a vonatok elindultak. Az egyik az osztrák határ irányába, mig a másik vissza a fővárosba, Budapestre. Bár vigasztalni igyekeztünk a családját, hogy majd ő is utánuk fog jönni, stb. az asszony és a gyerekek nem is voltak nagyon oda, mikor elment, úgy látszik meg szokták a családfő ilyen irányú viselkedését.

A határon mindannyian simán és szerencsésen (ma már inkább azt mondom szerencsétlenül) átértünk. Ausztriában lágerbe kerültünk és az uj környezetben problémákkal és nehézségekkel kellett szembe néznünk, igy csakhamar elfeledkeztem A.-ról és az egész ügyről.

Egy alkalommal, amint a láger területén lévő épületek között sétálok, beleütközöm egy régi ismerősömbe. Ez a férfi nemrég jött át a határon és mesélt az úti élményeiről. Elmondta többek között, hogy közös ismerősünk, A. is vele volt, aki hosszú önvivódás és belső küzdelem után elhatározta, hogy mégis megkísérli az át jutást. A családja utáni vágy adott erőt neki, hogy leküzdve hagyományos gyávaságát, ismét megkísérelje az átjutást.

Ez alkalommal nem volt szerencséjük és az egész társaság beleszaladt egy határőr csoportba, mikor már közvetlenül a határ közelében voltak. Az őrök visszavezették az embereket a legközelebbi vasútállomáshoz és ott megmondták mikor- indul a vonat, vissza az ország belsejébe és ezzel magukra hagyták őket. A disszidálok úgy gondolták, hogy ha már itt vannak a határ közvetlen közelében, nem fognak visszabandukolni oda,, ahonnan elindultak, hanem újból megkísérlik az átjutást. Ebben az elhatározásukban az is közrejátszott, hogy látták nem is olyan nagy a kockázat, hisz a hatóság elég liberálisan kezeli ezt az ügyet s igy nagyobb veszélypek sem teszik ki magukat. De nem igy gondolkodott A. barátunk, aki sirni kezdett, hogy ő már soha nem fogja viszontlátni családját, mert ő fél továbbmenni s újból megkísérelni a dolgot.

Társai előbb biztatták, majd szidták, igy próbáltak bátorságot önteni belé. De mindezek a módszerek sikertelennek bizonyultak vele kapcsolatban. Ott akarták hagyni, de akkor olyan keservesen kezdett bömbölni és jajveszékelni, ott az ut kellős közepén, földbe gyökerezett lábbal, hogy megesett rajta a szivük. Látták, hogy sem visszamenni nem tud, sem velük jönni nem képes. Ezért felnyalábolták s felváltva cipelték keresztül a határon.

“Hii, de nehéz volt — mesélte közös ismerősünk —, mert alacsony termetű volt ugyan, de az otthoni irodai munka folyamán, tekintélyes pocakot eresztett”.

Jót nevettünk mindketten az eseten. Most már utólag csak érdekes volt, de akkor bizony alaposan beleizzadtak ebbe a szamaritánusi cselekedetbe.

Hamarosan ismét a feledés homálya borult az egész esetre, mert a láger lakói szétszéledtek a szélrózsa minden irányába. Kit Ausztráliába, kit Afrikába, kit Amerikába sodort a végzet és még olyan is akadt, aki Európában maradt. Én az Uj-világba kerültem. A problémák itt rohanták csak meg igazán és az uj élet nehézségei és küzdelmei folyamán, már lassan elfelejtettem azt is, hogy valamikor más-körülmények között éltem, odaát az öreg és nyugodt Európában.

Beiratkoztam az egyik esti iskolába, hogy megismerkedjem az angol nyelv rejtelmeivel. Az órák közötti szünetben látom, hogy nagy csoportosulás keletkezik a folyosón. Kíváncsiságtól hajtva, odasiettem. Magyar beszéd hangjai ütötték meg a fülemet, ami nem különösebben furcsa, mert sok magyar járt ide. Valaki éppen nagyban magyarázta “élményeit”, amely körülbelül a következőképpen hangzott:

“... Már csak egy pár száz méterre voltunk Ausztriától, amikor fegyveres orosz katonák tűntek fel a közelünkben. Pánik tört ki az egész társaságon. Én nyertem vissza a lélekjelenlétemet először. Előre küldtem a többieket és revolvert rántottam, hogy feltartóztassam a közelgő oroszokat. Ezzel a többiek egérutat nyertek és elmenekülhettek. Közvetlen köreiről rálőttem az oroszokra, azt hiszem kettőt el is találtam. Hanyat-hom- lok menekültek, de közben a hátam mögé került egy pár és leütöttek.

Egy szűk cellában tértem magamhoz. A kezem hátra volt kötve. Nemsokára bejött két szuronyos fegyőr és a parancsnok elé kisértek. Még két másik tiszt is ült az asztalnál. Ez volt a “bíróság”. Röviden letárgyalták az ügyemét, persze halálra ítéltek anélkül, hogy meghallgattak volna. Visz.

szavittek a cellába és levették a bilincset rólam, hisz gondolták, úgyis hamarosan kivégeznek. Hajnalban akartak agyonlőni.

Egész éjjel azon törtem a fejem, hogy szökhetnék meg. Már hajnalodni kezdett, mikor az egyik, őr bejött, hogy van-e valami utolsó kívánságom«. Tudtam nincs veszteni valóm, leütöttem az őrt és felvettem a ruháját. "így tudtam csak elmenekülni.”

A körülállók szótlanul hallgatták az “elbeszélést”. Abban az időben, közvetlenül az ’56-os események után, nagyon sok hasonló “történetet” hallhatott a közvélemény, és az volt az emberek nézete, hogy “nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél.”

Az “elbeszélőt” nem láttam, mert a csoport teljesen eltakarta, de a hangja nagyon ismerősnek tűnt.

Csengettek és a tömeg oszladozni kezdett, igy alkalmam volt megpillantani a hang “forrását” is végre. Legnagyobb meglepetésemre A.-t ismertem fel a rettenthetetlen hős személyében, ő is megismert, de nem jött zavarba. Nem tudta, hogy már közös ismerősünk elmondta második- szökésének a történetét is. Odajött hozzám és a - kölcsönös üdvözlő szavak után halkan, mintha nagy titkot árulna el, a következőket mondta:

— Tudod, mikor én a másik vonatra átszálltam, akkor azt megbízásból tettem.

A forradalom utasítására tértem vissza, hogy- egy újabb transzportot segítsek keresztül a határon. Akkor ezt nem mondhattam el senkinek, még a családomnak sem.

Úgy hallottam, hogy azóta nagy sikert ért el történetével A. barátunk. Ellenforradalmi egyesületek és asztaltársaságok “dokumentumként”, idézik storyját, mint a “kegyetlen zsarnokság és elnyomás” bizonyítékát és ugyanakkor a “hősi helytállás és bátorság” példájaként is emlegetik. Talán még az ENSz-ben is felhasználhatnák. ..

' Figyelő

Ä Dél-Afrikai “Apartheid” megtorló intézkedést követel

Afrikai országok javaslata az EN,Sz-ben

Az Egyesült Nemzetek politikai bizottsága és közgyűlése a Dél-Afrikai Unió fajüldöző politikáját elitélő javaslatokkal foglalkozott az elmúlt héten. A közgyűlésen 83 tagállam szavazott arra, hogy szólítsák fel a délafrikai kormányt: szüntesse meg terrorisztikus és fegyveres intézkedéseit a bennszülöttekkel szemben. A javaslat szerint a fajüldözés további folytatása “a nemzetközi békét és biztonságot veszélyezteti”. Kilenc állam tartózkodott a szavazástól, legtöbbjük gyarmattartó.

A Politikai Tanács 25 afrikai állam határozati javaslatát tárgyalta, amelyben szigorú megtorlást követelnek a Dél-Afrikai Unió ellen, ha tovább folytatja az “aparthéid”-öt .A tagállamok szakítsák meg a diplomáciai kapcsolatot, zárják el kikötőiket és repülőtereiket a délafrikai hajók és repülőgépek elől és szüntessék be az áruforgalmat az orsaéggal, követeli a Határozati javaslat.

A hozzászólók közül Mr. Sobolev, a Szovjetunió megbízottja rámutatott arra, hogy ez a kérdés már 1946 óta húzódik és nemzetközi fontosságot nyert. A faji üldözés számos országban létezik, beleértve azt az országot is, amelyben az Egyesült Nemzetek székhelye van, de a Dél-Afrikai Unió az egyetlen, ahol ez az állam hivatalos álláspontját képezi. Az apartheid megfosztja a bennszülötteket minden polgári és politikai joguktól. Bár az ország lakóinak kétharmada bensziilött, területének csak 8 százalékát birtokolják, a föld 92 százaléka a fehér lakosság kezében van. Az úgynevezett “igazolvány törvény”-nvel (pass law) valóságos rabszolga munkára kényszerítik a bennszülöttek jelentékeny részét. A törvény megsértőit elfogják és büntetésük idejére kényszer- munkára ültetvényekre és bányákba viszik őket. Évente több mint egymillió embert tartóztatnak le ilyen alapon és dolgoztatnak ingyen.

Az afrikai és ázsiai államok többizben emelték fel szavukat az apartheid ellen és az Egyesült Nemzetekhez fordultak intézkedésért. Az Egyesült Nemzetek többszöri felhívása hatástalan maradt. A legutóbbi határozati javaslat elfogadása után 1960 márciusban történt a Sharpvtlle-i vérengzés, amikor a kormány békésen tüntető tömegbe lövetett. Ezt hasonló támadások követték másutt. Fegyvertelen tüntetők ezreit ölték és sebesitették meg, tartóztatták le és vitték börtönbe és rabszolga munkára.

Mi’. Sobolev annak tulajdonítja a Dél-Afrikai Unió kormányának magatartását a fai üldözés megszüntetését követelő határozatokkal szemben, hogy támogatást kap a külföldről. Mint azt Nigéria megbízottja helyesen megjegyezte: minden tartózkodás a szavazástól a közgyűlésen a dél- afrikai javaslatokkal kapcsolatban, azt a hatást váltja ki, hogy a fajüldözőket támogatja. A gyarmatosító államok összetartása e téren élesen megnyilvánul.

Hammarskjöld főtitkár indokolatlanul halaszt- gáttá beszélgetését a délafrikai miniszterelnökkel. Saját jelentése szerint is, 1961 januári látogatása a Dél-Afrikai Unióban hatástalan maradt. Ez érthető, ha tekintetbe vesszük a főtitkár magatartását. A hírszolgálat szerint azt mondta a dél- afrikai fajüldözés és gyarmatosítás képviselőjének : “Bámulom azt a szellemet, amellyel minden segítséget megadtok barátaitoknak (az afrikaiaknak), hogy elérjétek a kitűzött céljaitokat... Remélem, ugv sikerül, ahogy ti látjátok...”

A fajüldözők bátorítása mellett, Hammarskjöld nem volt hajlandó fogadni és meghallgatni az ellenzéki pártok és szervezetek képviselőit. Dél- Afrikában a főtitkár elárulta az afrikai népek érdekét. Megcsufolta az Egyesült Nemzetek szellemét, mint ahogyan a kongói kérdésben is tette. Ez tovább i ok. arra, hogy az Egyesült Nemzetek ne engedje meg, hogy titkárságát a gyarmatosítók csatlósa vezesse.

Mr. Sobolev támogatta a 25 afrikai ország nevében Mr. Quaison-Sackey, ghanai megbízott álfa! benyújtott javaslatot a Dél-Afrikai Unió bojkottálására, megvédeni a nagy többséget alkotó benn. szülötteket a fehér kisebbség elnyomásától. A javaslat elfogadása megerősítené a gyarmati népek és országok függctlenitésére hozott nyilatkozatot.

tarikaellenss filnlstés Argentínában

Argentínában, Roy R. Rubottom Jr„ amerikai nagyköve*' kedvezőtlen fogadtatásban részesült, PTvp’-r," "11 írogatott Cordobába. A Cordoba Egyetem diákjai — a jelentés szerint — paradicsommal dobálták meg és sértő szavakkal illették Mr. Rubottom-ot. Miközben Kubát támogató jelszavakat kiabáltak, a diákok leszakították az amerikai és argentin zászlót a nagykövet autóiáról és a kocsi is sérülést szenvedett. Állítólag Rubottom akkor nem volt a kocsiban. A repülő paradicsom sem érintette személyét.

Mr. Rubottom igvekezett nem tulajdonítani kü- löno eoo mm osságot az “incidensnek” és folytatta látó áfását.. Részivel t az uj Argentine-United States Cultural Institute felavatásában.