Amerikai Magyar Szó, 1961. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1961-03-30 / 13. szám

Thursday, March 30, 1-961 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Hogy születik a népmese? Irta: PIKAY ISTVÁN Ne lapozzon tovább az olvasó! Nem valami tu­dományos fejtegetés következik itt a népmese ke­letkezésének misztériumából, hanem szerény be­számoló egy különös beszélgetésről. Lehet, hogy a tudomány, jelesen a hadtörténelem még botlá­sokat is találhat abban, amit előadok. Én mégis úgy hiszem el, ahogy hallottam, mivel rajta van az egyszerű emberek meggyőződésének pecsétje. És a rege himpora. A vasúton beszélte el, hogy legutóbb vidéken jártam, egy hetykén kipödrött ősz bajuszu, jó hetvenes bácsika, akivel úgy kerültem ismeret­ségbe, hogy mikor átfutottam az újságomat, nagy pironkodva elkérte olvasni. Én pedig a tá­jat bámultam, mig egyszercsak utitársam nagy megindulásról árulkodó szava rebbentett fel. — Lámcsak, meghalt!... Nem is tudtam, hogy még élt... Hangos megrendülése kicsalta belőlem az udva­rias kérdést: — Ki halt meg, bácsi? — Hát a Stromfeld Ajurélné, a Stromfeld óbes­ter felesége... Itt olvasom, ni! Felfigyeltem: ebből érdekes valami sülhet ki. A magyar ember csak arról beszél ilyen famili­áris közvetlenséggel, akit nagyon becsül. — Talán ismerte ? — tudakoltam. Az öreg félretette az újságot, csalhatatlan jelé­ül, hogy szívesen ereszkedik diskurzusba a té­máról. — Az asszonyt nem ösmertem, de a Stromfeld óbestert, azt igen — pergette lassan a választ. — Hogyne ösmertem volna! A keze alatt curukkol- tunk haza makaróni-országból a taljánok közül, tudja, még az első háborúban. Hogy nyelte volna el a föld azt is, aki odavitt! Helyeslőén bólintottam, majd tovább firtattam. — Akkor jól ismerhette. .. Aztán, milyen em­bernek találta ? Látszott rajta, hogy erősen gondolkodik. Köz­ben pipára gyújtott. — Kemény katonaember vót — mondta. — Kemény, de igazságos. Nem szekérozta a legény­séget, de mástól se tűrte. Olyan igazi magyar vezér vót, ahogy a nagyapám mesélte a Klapka Györgyrül, meg az aradi tizenharmakrul, a Dam- janichrul és a többirül. Nem is lehetett más, mi­velhogy ösmerte a szegény ember sorsát, maga is árvagyerek vót. Csak kegyelembül taníttatták ki a katonaoskolában, merthát nagyon nagy ész szo­rult belé. Áskálódtak is rá a többi urak, ezért maradt csak óbester, és nem ő lett a fővezér. A királ tanácsába, ahol a csatákrul döntöttek,- még­is bevették, mert szükségük vót a tudományára. De ott is megmondta az igazságot, nem félt a ki­váltul se. Ámulattal néztem rá: mily megragadóan öltöz­teti a valóságot a mese színes ruháiba. Nem is mertem megszólalni, nehogy kizökkentsem a tex­tusból. — Akkor is úgy vót — folytatta, erőt gyűjtve pipájából az emlékezéshez — mikor ott rekedtünk Taljánországban. Előbb iszonyú pusztítást vé­geztek bennünk a Pijávénál, százezer hótt ma­gyar gyerek úszott a vizen, infanterista, huszár, szapőr, tüzér, trén, még szanitéc is, hogy olyan sürü vót, mint a Tisza, mikor virágzik. Akik megmaradtunk, addig mentünk visszafelé, mig- csak olyan hegyek előtt találtuk magunkat, hogy istenkisértés vót rájuk nézni is. A taljánok meg már majdnem bekerítettek bennünket. Akkor jött értünk a Stromfeld óbester, hogy hazavisz. — Később beszélték, még a királlal is össze­veszett miattunk a tanácsban, mivel az ott akart hagyni sorsunkra. A tanácsosok legtöbbje nimet vót, hát haragudtak ránk. Azt mondták, úgyse lehet minket onnan hazahozni; különben is meg­érdemeljük, amit kapunk, mert hagytuk magun­kat megverni. Mintha mi akartuk volna, hogy szétapritsanak bennünket. A királ meg, tudja, az a Káról, amilyen nyámnyila vót, belenyugo­dott. De a Stromfeld óbester szembeszállt vele. “Nem úgy van az, fölség! — mondta vitézül. — Azokat a magyar fiukat várja otthon a család­juk, anya, asszony, gyerek. Meg aztán derekasan is tartották magukat, nem tehetnek róla, hogy az ellenség erősebb vót. Azért hát haza kell vinni őket. S ha meg is tiltja, fölséged, én akkor is hazaviszem őket”. így a királ nem tehetett mást, beadta a derekát, megengedte neki, hogy haza­hozzon minket. — De, mondom, ezt csak később hallottuk, mi­kor már ott vólt közöttünk. Addig nem ösmer­tük, azt gondoltuk, csak olyan ur, mint a többi. Még zúgolódtunk is, mikor kiadta a parancsot, hogy minden bagázsiával, ágyukkal, municióval, trénnel együtt kell nekivágni azoknak a menny­kő hegyeknek, ahol addig legföljebb csak a sátán­fiókák szánkázhattak. “Mi az istennek ez a sok cókmók, káromkodtunk, úgyse lesz erre már szük­ség!” De a Strómfeld óbester közénk jött: “Fiuk! — szólott. — Az igaz, hogy nagyon nehéz lesz az ut, de muszáj mindent hazavinni, mert szegény Magyarországot minden oldalrul fenyegeti az el­lenség. Ki fogja megvédeni, ha nektek nem lesz fegyveretek?” Ez világos beszéd vót, megértet­tük. Azontúl nem hangzott egy mukk se. Mert láttuk ám, hogy az óbester lábáról is lerongyol- lott a csizma, s falevelet szitt, akár mi. Haza is hoztunk mindent. Csak itthon jöttünk rá, hogy bizony ezzel az ördögnek tartoztunk. Utóbbi megjegyzése főbekólintott. Nem értet­tem a dolgot. — Hogyhogy az ördögnek tartoztak vele, bácsi­kéin ? — Úgy, hogy mikor a határra értünk, mind elszedték, és azt mondták, mehetünk, amerre lá­tunk. Én is hazajöttem a falumba. Most adtam előtte a tudatlant. — És mit csinált aztán a Strómfeld óbester, nem tudja? — Hogyne tudnám! De azt én már nem lát­tam, egyik komám beszélte később, aki Pesten dógozott gyárban. Akkor már fóradalom vót: a Károli Mihál elkergette a királt, oszt ő kormány­zott. Az is derék egy ember vót. Igaz, gróf vót. de másfajta gróf. Nagyon pártolta a szegény embert, még a fődjét is kiosztotta nekik, hogy legyen miből élniük. Ezért aztán megorroltak rá a többi urak, mivel nekik is igy kellett volna csi­nálni. Azt meg ők nem akarták. Csak áskálódtak rá, meg nem teljesítették a parancsait, úgyhogy végül teljesen tehetetlen lett. Az ántánt meg min­denfelől megindult az ország ellen. Ekkor Károli elment a komenistákhoz és azt mondta: “Nekem nem fogadnak szót. Átadom nektek a kormány­zóságot, hátha ti birtok velők”. — Node, bácsika, mi lett a Stromfeld óbester­rel? — Várjon csak — intett türelemre a pipaszár­ral —mindjárt jön az is. A Strómfeld óbester látta, hogy az országot csak a komenisták ment­hetik meg, igy hát egyszeriben melléjük állott. Azok meg azt mondták neki, hiába minden, mig a Várban az urak tanyáznak csapat jukkái, mert onnan halomra lőhetik ágyúval a várost meg a népet. Csináljon velők valamit, füstölje ki őket onnan! Aztán szedje össze a komenista hadsere­get és védje meg az országot. Strómfeld óbester erre kapta magát, minden kiséret nélkül fölment a Várba, s ott riadót fuvatott. Glédában álltak az udvaron mind, még a tiszt urak is, mert nem tud­ták, hogy a komenisták pártján van. Akkor az óbester jó harsányan megkérdezte: “Kik azok, akik nem akarják, hogy Magyarország komenista ország legyen? Lépjenek előre hármat!” Mondom, azok azt hitték, hogy az óbester az ő emberük és vagy a fele előlépett. Mire Strómfeld óbester oda­ment a többihez, és azt parancsolta: “Fegverez- zétek le őket! Árestomba velük, mind!” Persze egy füttyre^ végrehajtották a parancsot, mert már nagyon elegük vót az urakból. Belőlük lett a komenista hadsereg, mikor a munkások is csat­lakoztak hozzájuk. Aztán Strómfeld óbester meg­indult velők, hogy fölszabadítsa az országot. Úgy akarta, hogy előbb az egyik ellenséggel végez, aztán a másikkal, harmadikkal, mig csak egészen ki nem veri őket mind. Elindult hát először a felföldre. Győzött is mindig, és már úgy vót, hogy a cseh proletárok is hozzá állnak, ők is ki­kiáltják a komenista kormányt. De erre az ántánt nagyon megijedt és ráparancsolt a mi kormá­nyunkra, hogy azonnal tegyék le a vezérségről Strómfeld óbestert, különben ők mindenfelől egy­szerre rátámadnak az országra. De ezt már a Strómfeld óbester se akarta, inkább letette a ve- zérséget. El is veszett aztán a fóradalom min- gyárt. Az öreg elhallgatott, mint aki befejezte elő­adását. Ám én úgy éreztem, nem hagyhatom ben­ne, ami esetleg még benne van. — És, mondja csak, bácsikám, mi volt azután? — Aztán? Aztán visszajöttek az urak. A Strómfeld óbestert agyon akarták lőni, mert na­gyon haragudtak rá, hogy a szegény emberek pártjára állott. Pedig helyesen cselekedett, mi­vel mint mondtam, maga is árvagyerek vót. Az­tán mégse lőtték agyon, hanem börtönbe csukták. Amikor meg hazajutott,' úgy olvastam az újság­ban, nemsokára meghótt. Persze, ki vót csinálva a dolog, a börtönben megégették, de hogy ne fog­ságban haljon meg, hát elengedték. Szinte megnémultam bámulatomban. Mily cso­dálatos is az egyszerű ember fantáziájának a já­téka! Milyen megrendítő történetet kerekít an­nak az alakja köré, akit befogadott a szivébe. Pe­dig az öreg ezután tette fel csak igazán elbeszé­lésére a koronát. — Biztosan a Horthy tétette el az utjából —* mondta mély meggyőződéssel. — Mert nagy el­lensége vót. Attul félt, hogy a szegény emberek egyszercsak elcsapják őt a kórmányzóságrul, és a Strómfeld óbestert teszik a helyébe.. . Ekkor azonban a bácsi már szedelőzködött. Bú­csúzóul szívélyesen kezet ráztunk, és további jó egészséget kívántunk egymásnak. Csak később jutott eszembe, mégis illet volna megköszönnöm, hogy ilyen élvezetesen vezetett a titok nyitjára, amihez semmiféle tudományos könyv nem segített eddig: hogyan is születik a népmese ? Hát igy.---------------^ -ii-■ Amerikai szobrok és magyar művészek A világ legismertebb műalkotásainak egyike a newyorki kikötőben felállított Statue of Liberty, amely nemcsak a bevándorlónak, hanem az egészi világnak hirdeti az amerikai nép vendégszerete­tét és a szabadság eszméjének diadalát. Ezt a szobrot a francia nép adományozta az amerikai népnek és az elszászi Bartholdi szobrász munká­ja, Amikor a szobor megérkezett New Yorkba, hogy 1884-ben az akkori Bedloe Islandon felállít­sák, talapzatról is kellett gondoskodni, amelynek költsége többre rúgott annál, amibe maga a szo­bor került. Az amerikai kormány húzódozott attól, hogy a kincstárt ilyen tétellel megterhelje, mire Pulitzer József, a magyar származású újságíró, “The World” cimü lapja utján, közadakozásból több, mint 120.000 kispolgár hozzájárulásával, három hónap alatt szerezte meg a még hiányzó 100.000 dollárt. “Nem milliomosokhoz fordulok segítségért” — irta Pulitzer — “hanem a mun­kások millióihoz, akiknek Amerika érvényesülési lehetőséget nyújtott”. Pulitzer maga 17 éves ko­rában érkezett New Yorkba Makóról, hogy a vi­lág legtekintélyesebb újságírójává váljon. Hasonlóképpen dramatikus az összefüggés az Amerikában diszlő Kossuth szobrok és a budapes­ti Városliget legszebb helyén felállított Washing­ton szobor között. Egy amerikai-magyar újságíró szavaival élve: “A szobrok láthatatlan, de le- rombolhatatlan hidat jelentenek a két nemzet kö­zött.” A három munkából az első a clevelandi, a- hol az első Kossuth szobor felállítását az ottani pánszláv szövetség mindenképpen igyekezett meg akadályozni, azt állítva, hogy Kossuth “elnyomta a nemzetiségeket”. Végül is győzött az igazság és Cleveland-nak talán legszebb terén áll a Kos­suth szobor, amelyhez később az ugyancsak kis­emberek pénzéből emelt newyorki Riverside-i szobor is csatlakozott. Finta Sándor, a magyar fajtáját lángolóan sze­rető és nemrég elhunyt szobrász munkája New Yorkban a Kováts Mihály ezredes hősi küzdelmét ábrázoló relief, szintén emlékezteti az amerikai népet arra, hogy a magyar bevándorló életét ál­dozta fel az amerikai szabadságért. Hűvös László, akinek szobrai nemcsak Buda­pesten, hanem sok európai fővárosban díszítik a köztereket, már New Yorkban is szabad téren hirdeti a magyar tehetség diadalát. Vértes Marcel, a világhírű művész, aki kerá­miát is tervezett, amit a szobrászat egy ágának tekinthetünk, számtalan, Amerikában elhelyezett munkájával tette a maga nevét halhatatlanná éa az amerikai-magyar nevet a művészetek terén is elsőrangúvá. De sok más szobrászunk is van, aki Ameriká­ban dicsőséget szerzett a magyar névnek. Né­hány a legnagyobbak között, betürendi sorban: Bossányi Ervin, a washingtoni Woodrow Wil­son kápolna díszítője, Fried Tivadar, a Modern Festők és Szobrászok Szövetségének alelnöke New Yorkban, Gách György Hajmássy Ilona gyönyö­rű profiljának megörökitője, Kóni Miklós, ameri­kai kormányzók megmintázója, Nagy Tibor, a newyorki képkiállitási csarnok vezetője, Polonyi Gabriella, a Tiffany Foundation kitüntetettje, Schönbauer Henrik, sok amerikai muzeum gyüjte ményének büszkesége, Vincze Pál, Truman elnök és Aga Kán megörökitője, stb. American Council ,

Next

/
Oldalképek
Tartalom