Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-02-18 / 7. szám
— Nincs hová mennem... — Halkan mondta, úgy, mintha csupán arról beszélne, hogy rossz az idő, és arcáról egy pillanatra sem tűnt el a mosoly. — Milyen igazolvány jó most? — suttogta. Gara értetlenül bámult rá. — Két napja elfogtak — magyarázta csendesen az őrnagy. — Talán egy órája, hogy le tudtam lépni. Loptam tőlük egy pakli papirt... Eddig megúsztam igazoltatás nélkül, de fogalmam sincs róla, milyen igazolvány jó nekik... — És egyre mosolygott. “Meghibbant” — gondolta Gara, és fura pillantással nézett a mosolygós arcába. — Mid van? — kérdezte. Az őrnagy a belső zsebébe nyúlt. Paksamétát vett ki belőle, és szétteregette óriási markában, mint a kártyát. — Nemzetőri. Jó? — Igen. . . Nekem sincs uj. .. — Az más. » — Más — hagyta rá Gara. — Politikai tiszti. Már azt is föloszlatták. — Ha áll'amvédelemre nincs szükség,- akkor komiszárokra sincs — vont vállat az őrnagy. Gara nem felelt. Nagy az övéhez igazította lépteit. Csendesen mosolyogva szemlélőldött. — Hová megyünk? — Haza. Gara lopva pislogott rá. Mit mosolyog? Mit? Kétségbeesett düh fogta el, szerette volna megrázni a vállát, és a fülébe ordítani, hogy térjen észre az apáskodó mosolyából. Önkéntelenül meg- gyorsitotta lépteit. Az őrnagy megfogta a karját. — Lassabban... lebukunk. — És szája kissé szétnyílt, elővillantotta fogsorát, mintha viccet mesélt volna. — Hová sietsz? Kilométerre lesir rólad, hová tartozol. . . Aki magyar, egyet akar. Vésd az eszedbe! Győztél! Mosolyogj! — és olyan erővel szorította meg a könyökét, hogy Gala beleszisszent. — Csináld, vagy nem jutsz hazáig ezzel az ábrázattal.. . Fölakasztanak, agyonvernek, mint ávcst, kommunistát... — elengedte Gara karját, és cigarettás dobozt halászott ki a zsebéből. Virgonc pár jött velük szembe. Az őrnagy hangoskodó kedveskedéssel tartotta Garia elé a dobozt: — Parancsol, százados ur? Gara kezefejével végigtörölte homlokát. Nem nyúlt a cigaretta után. Megállította Nagyot. — A Köztársaság térről jövök — hangja elbi- csaklott, mintha fojtogatná valami. A szomszéd mosolygott: — Érdekes. . . Egy ismerősöm lakik ott. .. Gara hörgött: — Lemészárolták őket. . . Meggyilkolták. . . A mosoly görcsbe rándult az őrnagy arcán. Nyelt. Egy pillanatra lehunyta szemét. Amikor kinyitotta, szája széle kissé remegve félrehuzó- dott, s arcára lassan ismét szétterült sa jóságos mosoly. A százados elkaptai a télikabát ujját, megrázta. — Nem érted? — Ne rángass... — Az őrnagy mosolygott. Hangja tompa volt és fojtott. — A feleségem benn volt a házban. . . Meg a fiam... Lali... — Elhallgatott. Orrát szívta. Gara tágra meredt szemmel bámult az arcába. Az arca mosolygott. És kétoldalt ráfolytak a könnyei. — Menjünk. .. — suttogta. — És mosolyogj! Egyszer még visszaütünk. . . Gara nézte az arcát. Könnyén átfénylett a lárvamosoly. Azt est sötétje hidegen terpeszekedett a házakon. Hallgatva mentek. Dunapart. Hűvös szél fújt. A viz tintaszinünek tűnt. Az egyik rakparti bódé mellől két suhanc állt elébük. Vállukon géppisztoly karjukon piros-fehér zöld szalag. Az egyik rájuk szólt: — Igazolványt... — s napóleoni pózban tartott kezét hanyag nagyképűséggel nyújtotta eléjük. Gara kihúzta kezét a zsebéből. A pisztolyok csövén távoli lámpás fénye csillant. — Föl a kezet! — És eszébe villant, hogy mindkét markában fegyver, s egyiket sem töltötte csőre, de már nincs is rá mód. Érezte a szive dobbanását. A két ifjonc karja magasra emelkedett. Az őrnagy leszedte vállukról a géppisztolyokat. — Futás! — vezényelt a százados. Azok szaladni kezdtek, s vissza-visszarémülve, futottak tovább. — Jobb lett volna vizbehajitani őket... — Gara érezte az őrnagy arcára dermedt mosolyt. -*=•. Ránkhozzák a bandájukat..... ._ AMERIKAI MAGYAR SZÓ Lélekszakadva siettek az utcákba. Minden sarkon befordulva, igyekeztek távolabb kerülni. — Valami igazolvány kell — morgott Gara. — Bemegyek a minisztériumba... Csak adnak.. . Az őrnagy hümmögött. — Meggondoltam, nem hozzátok megyek. A környéken mindenki tudja, hogy jóba vagyunk. Biztos, kutatnak majd nálatok is utánam... — Ahogy gondolod... A minisztérium előtt az őrnagy átadta Gará- nak az egyik géppisztolyt. Nem köszöntek el, kezet szorítottak csupán. Gara bement az épületbe. A politikai főcsoportfőnökség forradalmi bizottsága Marót szobájában ütötte fel a tanyáját. Öten tartózkodtak az irodában. Ketten valami kiáltványt szövegeztek, s hangjukkal megtelt a szoba. Ketten igazolványokat állítottak ki, és összeolvasták a hosszú listán szereplő neveket az igazolványokra jegyzett adatokkal. Marót asztala mögött Völgyes ezredes állt. Posztózubbonya egy héttel ezelőtt kelést dörzsölt az álla alá. Felvágták és vastag pólyával köröskörül kötötték a nyakát. A seb még fájt, s az ezredes merev magasra tartott orral nézett az emberek feje fölött, mint aki nyársat nyelt. Cigarettázott. • Gara megkerülte az asztalt. — Völgyes, adjatok valami igazolványt. . . Az ezredes fagyos hangon metszett a mondókájába: — Nekünk nincs tárgyalnivalónk egymással! — és cigarettája csutkáját a hamutartóba ejtette. A szobában várakozásteljes csend támadt. Gara sóhajtott. — A hadsereg föllépését helyesnek Ítélték. . . Völgyes nem hagyta, hogy befejezze: — Mit jössz nekem ezzel a sztálinista dumával ?! Földes értékelte helyesnek. A nép nem! Én soha még egyszer mást nem csinálok, mint amit a munkások kívánnak tőlem, ők pedig vérengzésnek ítélték a szabadságharcosok lemészárlását. . . Hol van a Földes-féle értékelés?! Hol van Földes, hol van a többi sztálinista tábornok? — orrát kissé félrefintoritva, megvetően szusz- szantott. — örülj, hogy futni engedünk. Viheted az életed. De hogy tiszt nem leszel az uj honvédségben, erről kezeskedünk. . . Gara megránditotta szemöldökét és vállat vont. A géppisztoly hevedere húzta a nyakát. Alányult, megemelte, aztán lassú léptekkel kiment a szobából. Hátán érezte Völgyes lesújtó pillantását. — Ez halál... — morogta maga elé. Szeretett volna Maróttal találkozni, de sejtelme sem volt róla, hol tartózkodik. Az első emeleten járt, amikor valaki a vállára csapott. — Szervusz, Gara! Hol jártál, amikor az ég zengett ? — Alatta — dörmögte ideges-rosszkedvüen, és hátranézett. A vezérkari főnök segédtisztje volt. — Mi baj ? • — Egy igazolványra volna szükségem. . . — A forradalmi bizottság osztja ki — készsé- geskedett a felvilágosítással a segédtiszt.-— Nekem nem adnak. — Neked? Nálatok?! — Nálunk. — Várj, mindjárt jövök. . . Elsietett. Gara már megbánta, hogy szólt neki. Szolgalélek. Negyvennyolc óta minden vezérkari főnököt kiszolgált. Fene tudja. . . Megrántotta a vállát, a géppisztolyt az oldalára húzta. Nem fogják letartóztatni.. . A segédtiszt visszajött. Papirt szorongatott a markában. — El ne áruld, hogy tőlem kaptad! Személyi igazolványod száma? A neved már beírtam... — Töltőtollat húzott elő és kitöltötte a kartont. — Vigyázz magadra. . . — kezébe nyomta, és mielőtt a százados bármit is mondhatott volna, elszaladt. Gara átolvasta az írást. “Fegyverviselésre és igazoltatásra jogosult. . .” Ez elég. Felschajtott, és elindult hazafelé. Az utcák már elnéptelenedtek. A Lánchíd előtt igazoltatták. A hídon megállt, lenézett a mélységbe. A pillér piros jelzőlámpája halvány fényt derített a viz tükrére. A kék Duna szennyes-feketének látszott, és a hid lábánál örvény kavargóit. Még sóhasem vette észre, hogy a méltósággal hömpölygő folyam karikába forog. Buborékok szálltak fel az örvényből, a lámpa pirosra púpozta hátukat, aztán halk csobbanással elpattantak, belevesztek a sötétségbe. Tovább lépett. Egy vasoszlopról fehér papírlap homálylott. öngyújtója fényével böngészte: “Azt kérdezik Pesten, Budán, Hová lett a magyar urán.?” Thursday, February 18. 1960 Folytatta útját és mormogott: — Majd árulják a KÖZÉRT-ben. “Tiz deka urán.. . igenis. . . lehet két dekával több?” A gyerek már biztosan alszik.. . Eszébe jutott, hogy otthon keresték. Az igazolvány talán távol tartja őket néhány napig. Át kell jutni Csehszlovákiába. . . Hazaérkezett. A kapu fölött óriási nemzetiszi- nü zászló lengett. A lépcsőházban égett a villany. Lábujjhegyen osont az emeletre, mint aki tilosban jár. Az ajtó mögül kusza ihangfoszlányokat hallott. — Nem akartam... Lali unszolt- “De anyus, menjünk. Az elvtársaknak ell kell mondani...” Szoknya se volt rajtam. . . Fogtuk egymás kezét, és mentünk a Nádor utcába. Elmondtuk. Azt felelte az az elvtárs. menjünk illegalitásba. Kompromittáltuk a pártot. . . Akkor eljöttünk. Gara csengetett. Mária nyitott ajtót. Amikor meglátta lámpát oltott, azután engedte be, s gyorsan kulcsra zárt. Ő meg addig állt az előszobában. Mondani akart valami köszönőfélét, de hangja elfúlt, és tompa mormogássa csitult az ajkán. Az asszony sem szólt. Karja puhán melegedett férje nyaka köré, s ő, fejét kissé lehajtva ölelte, félve, hogy a fegyver megnyomja testét. — Vártunk. . , suttogta Mária, és megremegett. Karja lefonnyadt Gara válláról. — Péter? — ijedt meg a férfi. — Alszik... Tegnap hazahoztam... Sasvárit megölték. Nagyék vannak itt. Lali meg az anyja. . . Szólok nekik. Előrement. Gara követte. A szobában csak a kis olvasólámpa világított. Nagyné fölemelkedett. Mária ruhája volt rajta. Kezet fogtak. Lali zsiroskenyeret majszolt. Gara leakasztotta válláról a fegyvert, és a falhoz támasztotta: • — Találkoztam a férjével. . . Elfogták, de megszökött ... —Lehunyta szemét, úgy tette hozzá: —Szerzett igazolványt... Az ostrom után a Köztársaság téren voltam... Halottnak hiszi... Nagyné melle megemelkedett s visszahorpadt. Nem kérdezett csak figyelte Garát. Lali morgott: — Ha van lőszer mostanáig sem tudtak volna betörni. A százados levette köpenyét,, és fáradt mozdulatai az ágyra lökte. Mária nyúlt utána, hogy kivi szí. — Hagyd — intette le Gara. — Fegyver van benne... —-A másik szobából szipogást hallott. — Nézd meg a gyereket. Az asszony csöndesen ingatta fejét. — Krisztin... — suttogta. — Csupa deres lett a haja.. . Gara az asztal mellé a fotőjbe zökkent, leemelte fejéről a sapkát. Az ellenzőjénél fogta és maga elé tartotta. — Levettem a csillagot.. . Senki sem felelt. A köpenyére hajította sapkáját- Krisztin párnába fullasztott sírása velejéig hatott, összerázkódott. Foga megcsikordult. Máriára nézett: — Kapcsold be a rádiót. . . A készülék kattant. " ' Az ablak alatt jókedvű bariton harsogott: “Kossuth Lajos azt üzente...” Gara fáradt fejét a fotőj támlájához hajtotta. Szeme lecsukódott. A rádió halk, egyre erősbödő hangon megszólalt: “... Az idők gyógyító lázában él a magyar. Történelmünk ezer évén átlobog az emberi Géniusz üzenete, mely nemzeti hőseink példáit emeli elénk és költőink fénylő szavait idézi. Nincs módunk kitérni a hűség elől. ” Gara fölemelte a fejét, szemhéja félig kinyílt. A varázsszem zöldjét nézte. “Éltünk vágyakozásban az enyhület után, de szomjúságunkban itthon a hazugság italát nyújtották nekünk.. . Ebben a zavaros veszélyben tehettünk-e mást, mint amit tettünk? Magunk főztünk enyhítő és éltető italt magunknak. . . ” — Zárd el! — kiáltott Máriára. Nézte a lassan kihunyó zöld fényt. — Gyalázat!.. . Az utcán mind messzebbről hangzott r “Ha még egyszer azt üzeni, Mindnyájunknak el kell menni...” _ Lali egyszerre gyömöszölte szájába a zsiroske- nyér maradékát. Gara feje ismét hátrakókadt. A menyezetre bámult. Fehér festése a kislámpa fényében piszkosszürkének tiint. — Levettem a csillagot... — suttogta és behunyta a szemét. — VÉGE — _24_
