Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-02-04 / 5. szám
Thursday, February 4, 1960 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 11 megrántotta kötelét, huzni kezdte az úttest közepe felé a különlegeset. A tank talpa villanó robbanáscsillagokat csiholt, s dölyfösen tört az ágyú felé, amelynek tüzérei már tölteni sem tudtak. Kis ideig szoborrá merevedve, faskasszemet néztek vele, azután futottak be a kapu alá. Sarbó szép óvatosan húzta a kötelet, s homlokát, hátát kiverte a verejték. A pokoli tüzelés lecsendesedett, csak az aknák robbantak a páncélos alatt, és a lánctalpak nyikorogtak, csikorogtak. — Óvatosan — intette önmagát hangtalanul, csak a szája mozgott, akár a siketnémáké. — Óvatosan — lihegte, és összeszűkült szemmel fürkészte az akna útját. Nem mert a tank periszkópig jára nézni, mintha pillantásából észrevehetnék a kötelén csúszó aknát. A csikorgó lánctalpat figyelte fél szemmel, s arca fintorba torzult, mert ha kicsinnyel odébb huzza, már kikerültek, s akkor vége a lövegnek, az egész jól felépített páncél védelmi tervnek és magának a védelemnek, amely a löveg híján könnyű páncélosokkal vagy páncélozott gépkocsikkal sem képes felvenni a harcot. — óvatosan... — Izzadságcsepp csurrant le homlokáról, megakadt a szemöldöke szálaiban. Félt odanyulni, nehogy elszalassza a pillanatot, amikor az akna összeérhet a csörömpölő láncokkal. A. páncélos maga mögött hagyta Sarbó aknamezejét. Rézsut görgött az ágyú felé. Motorja dohogott, hernyótalpa csörömpölt. Az emeleten valahol felrikoltott a gramofon: “Ej mambóóóóó. ..” Sarbó keze a váratlan hang hallatára megrándult. A kötél végén csúszó akna elkerülte a külső láncot. A hadnagy szeme elhomályosult^ nagyot nyelt, s önkéntelen mozdulattal rántott még egyet a kötélen ... A harckocsi dübörgőit. Aztán egyszerre leszakadt a lánctalp, a tank a forgó kerekeken kigördült belőle, és elfordult pontosan a páncéltörő löveg előtt. Orditás harsant. . Az emeletről benzinespalackokat hajigáltak meg kézigránátokat, s egy perc múlva süni fekete füst bodorodott a házak fölé. A páncélos lángja egészen a harmadik emeletig csapott föl. Sarbó megkönnyebbedett. Hátranézett. Gömböc' eltűnt valahová. Páncélozott gépkocsi hajtott az acélmonstrum nyomába. Sarbó kidugta fejét a kapu aljából, pillantásával a lövegeket kereste. Az ágyú hallgatott. A páncélautó géppuskája tüzet köpködött a házak tetejére, ablakaiba. Sarbó agyán átvillant, hogy ez most keresztüljut a mezőn, mert a harckocsi utat nyitott számára, s kézigránát-köt eget kapott elő a kapu félig nyitott vasszárnya mögül. Amikor visszafordult, a páncélkocsi eleje megemelkedett. A robbanás szétroncsolta egyik kerekét. A motorház lángra lobbant. Parancsszó harsant a dörrenés utáni csendbe. Szovjet katonák ültek a kocsiban. Egyszerre ugrottak le lóla, mintha gyakorlaton lennének. Nem hajoltak meg a rájuk zuduló golyózáporban. Egyenes derékkal rohantak a kapu felé, ahol Sarbó fészkelt, ő meg az ajtószárnnyal fedezve magát, gépkarabélyából tüzelt feléjük. Egymás után fölbukfencezett három, s akkor a karabélyból kifogyott a lőszer. A megmaradt négy katonai rohant felé. Futás közben csípőjükhöz szorították géppisztolyukat. Lövedékeik a kapu körül csapódtak a falba, s leverték a vakolatot. *— Megölnek — gondolta Sarbó. Arca közönyös volt. Szeme szúrt, karja tehetetlenül erőtlenedet a föld felé. A kapu mélyéből pattogó durrogás visszhangzott. Ilárom katona ismét fölbukott, a negyedik ért csupán hozzá. Fejsebéből arcára csurgóit a vére, a futás lendületétől odaesett Sarbó lába elé. Sarbó teste megrándult. Hátralépett. Hidegen kiszámított mozdulattal emelte magasba fegyverét. Az égő tank és a páncélautó lángja vöröses lobogással szivárvánvozott a szuronyon. A katona erőlködve emelte fel fejét a sárga gránitkockákról. Nyögött: — Mariiii. . . A név utolsó hangja rekedt hörgésbe fulladt. Sarbó, testének egész súlyával a szuronyra nehezedett, s nem hallotta, de annál inkább érezte, hogy a fegyver hegye — a testen átszaladva — odakoccant á kövezethez. Kihúzta szuronyát, s utálkozva törülte a halott köpenyébe. Csak ezután fordult hátra. Gömböcöt sejtette megmentőjében,- de az sehol sem volt. Kacsos guggolt a fal tövében, s üvöltött neki: - ■ — Tolta, te marha! Gépies mozdulattal a zsebébe kotorászott lőszerért. A kapu szögletéhez térdelt. Lőtt, cél nélkül, ész nélkül. A nehézharckocsi és a páncélautó lobogva égett. Az olaj bűze fojtogatta torkát, s könnyesre csípte a szemét. Nem érzékelte az idő haladását, fogalma sem volt róla, hogy órák vagy csak percek multak-e el. A füst korma izzadt arcára szállt, rátapadt, vonásaiba szurkosodott. Amikorra véget ért a harc, besötétedett, s a két égő harceszköz óriás fáklyaként árasztotta vöröses világosságát. A harcioszlop nem vonult el, csupán hátrább húzódott. Sarbó a szöglet aljában kucorgóit. Belsejét hideg rázta. Fogsora összeverődött. Kacsos nagyot fújt. Zsibbadt lábát simogatta, s káromkodott. — Ezt le kell öblíteni, komám. . . Ezek most már komolyan veszik. Az az őrnagy nem kamuká- zott — morogta. Sarbó bamba képpel bámult rá. — Be akarják fejezni a cirkuszt. . . — magyarázta Kacsos. — Azért jött, hogy tegyük le a fegyvert. A főnökök csürték-csavarták, feltételek, ez, az, végül üzenetek, .hogy amint az oroszok lelépnek, abbahagyjuk. Addig nem. Hát most rá- kezdték... — Néhány pillanatig szótlanul szemlélte a tűz ropogását, aztán Sarbóra nézett, aki még mindig ott kuporgott a kiszögellésnél. Vállon legyintette * § jf f|f§ — Kelj föl, hékás! A győzelemre inni kell. . . Megünneplünk. . . Gyere... Addig kiküldjük Gömböcöt. * Sarbó sóhajtva egyenesedett föl. — Legföljebb egy pohárral — hagyta rá halkan. — Gyere csak, ne lógasd az orrod! Guggolásban elmerevedett lába kissé megrogyj gvant, ahogy ímbolyogva megindult Kacsos oldalán. A szokásos orvosi vizit szombaton ismét elmaradt. Csupán az ápolónő nyitott rájuk, s hűvös közönnyel bekérdezett a küszöbről: — Van valami óhajuk? Leszen ka ágy a. megreccsent: — Húszon aluli, se nem kövér, se nem sovány... — dörmögte. , Csattant az ajtó. — Elment — állapította meg Leszenka szomorkásán, és hozzádünnyögte: — Már viccelni se lehet. . . Sasvárinak nehezére esett a beszéd. Hallgatott. Kétségek gyötörték. Az orvos negyedik napja feléjük sem nézett. Huszonharmadikáig minden délután tanár jött hozzájuk. Persze nem “hivatalosan küldték”. Le- szenkát a tanár látogatása rendkívül fölizgatta. Távozása után letörten állapította meg: “Na, most már aztán jól állunk. . .” Sasvári alig győzte nyugtatni: szó sincs róla, ez az ember nem azért jött, mert a szemük világát elvesztették, csupa figyelmes kedvesség ez a tanár, szórakoztatni akarja őket. . . Leszenka dünnyögött, és nagyne- hezen elhitte. A kétség azonban furcsa bogár, ő elűzte Leszenka fejéből, s éppen ezekben a napokban belop a ködöt t saját agyába. Gyakorta megizzadt a kötés alatt. Bőrét viszketésre csípte a verejtékes pólya. Tegnap, ami-, kor az ápolónő bejött és megkérdezte, kivánnak-e valamit, Sasvári szólt, hogy adjanak uj kötést. — Annyi ia sebesült, hogy nem tudjuk rendesen bekötni őket. Majd éppen új kötést! — mondta ingerülten a nővér, s félhangosan odavetette: — Maguknak úgyis mindegy. . . A végszóra Krisztin lépett be. — Mi a baj ? — Sasvári a szelídre fojtott hang iáról megérezte, hogy felesége szeme szikrákat hány. — Semmi, semmi — magyarázkodott az ápolónő. — A férje uj kötést kér a szemére, dehát kevés a pólya, nem tudunk adni. Az ő sebe már gyógvul, nem szükséges olyan sűrűn cserélni... — ‘Sietősen eltávozott. Krisztin csupán egy pillanatra kukkantott be, ágyához jött, és két ujjával kissé megemelve a kötést, alánézett. —• Szerzek valahonnan kötszert — mondta gyengéden, s ment a munkáját végezni. Az a “maguknak úgyis mindegy” azonban ott rekedt a levegőben, és dobogva dörömbölt Sasvári agyában. Elé!'e peregtek a közelmúlt eseményei, s arra gondolt, vajon az orvos nem akart-e két legyet ütni egy csapásra. Vele agitáltatta Leszenkát, s egyszerre elérte, hogy közben ő is felkészüljön a vakságra. “Maguknak úgyis "mindegy.” “Vak”. Úgy érezte, jeges a szór mint a téli verem. Üresség és kifosztottság. Most már sajnálta, hogy Krisztin beállt dolgozni. Az asszony kongó egyedüllétet hagyott maga után — amelyet Leszenka nem oszlathatott el —, és túlságoson sok időt a töprengésre. Reszketett még a gondolattól is, hogy esetleges testi hibája miatt másra szoruljon. Különösen a feleségére. Tapasztalata szerint, a férfi a szerelem közösségében — még a legbensőségesebb pillanatokban is — kicsit egyedül van. Szivét akkor sem tárja ki, nem adhatja szerelmének, vagy »ha igen, már meg is szűnt férfi lenni, csupán férj marad, akár a házasságban, akár azon kívül. Á vakság pedig teljes kiszolgáltatottságot jelent. Ha tetszik, ha nem, számolnia kell azzal, hogy bizonyos idő múlva nyűggé nehezedik az asszony oldalán. Krisztin szinte minden órában beszaladt hozzá. Ha többre nem futotta idejéből, csak azért hogy megcsókolja. Sohasem jött üres kézzel. Hol néhány cigarettát hozott, hol csokoládét, máskor egy szál virágot. Sas vár inak jól esett a kedveskedés, el sem képzelte, milyen fáradságosan szerezte felesége az ajándékait. A büfé úgyszólván teljesen kiürült, utánpótlás pedig nem érkezett. A cigarettát Vincze gépkocsivezetője hozta Krisztiiméi. Kérlelésére a büfé vezetője — nagy titokban — egy doboz bonbont adott a pult alól. Az asszony szobájába vitte kincseit, s valahányszor ÍLíjcnez látogatott, meglepte valamivel. Sasvári valósággal felüdült, amint Kisztint a közelében tudta. És mégis. . . az öröm szép perceiben is ott kísértett a keserű, kinzó gond: elegendő-e a szerelem szála egy életre, amikor már a kezdetén ilyen próbát kell kiállnia? Nem fog-e az asszony egészséges szerelme egy egészséges, egész, látó férfi felé fordulni ?. . . Valami kettősséget érzett Krisztin viselkedésében. Mintha máris külön útja, külön titkai lennének, és ez annyira fájt. A vezetékes rádió huszonharmadika óta minden áldott nap ugyanazt, a kórházi stúdió hanglemez-táborából összeállított műsort fújta. Híreket nem közöltek. Az elejtett megjegyzésekből nem tudtak eligazodni. Arról, hogy mi történik a városban, sejtelmük sem volt. Vincze ugyan mindig elmondott valami történetet hőstetteiről, de azok rendszerint azzal kezdődtek, hogy kilépett a kapun és tucatnyi géppuska tiizébe keveredett. Negyedét sem hitték. Sasvári megkérte, szerezzen újságot. így jutottak az “Igazság” ci- mü lap október huszonhatodiki számához. Sasvári mindjárt délelőtt említette Krisztinnek, s kérte, hogy ebéd után olvasson föl egy keveset. Krisztin megígérte. Aztán elérkezett az ebéd. Az asszony is bejött, hogy férjével egy asztalnál étkezzen. Amint ettek, Krisztin kézbe vette a lapot. Néhány pillanatig várakozó csend támadt. — Olvasd hát — sürgette Sasvári. Az újság papírja zörgött. Krisztin összehajtotta, és az ágyra ejtette. — Most nincs kedvem — közölte ideges türelmetlenséggel. Sóhajtott, és nagyon sürgős tennivalóira hivatkozva, faképnél hagyta őket. Sasvárinak még a lélegzete is elállt. Úgy érezte, mintha pofonütötték volna. Krisztin pedig alig egy óra múlva ismét az ágya mellett állt, mozdulatai gyöngéd szeretetet sugároztak. Néhány pillanatot időzött csupán, s távozásakor Sasvári nem tudta, hová tegye gyors változását. Megbántotta Krisztáit? De mivel? És ha igy kezdődik a házasságuk, hogyan folytatódik? Vagy egyszerűen asszonyi szeszély ez a furcsa magatartás? Tépelődését velőtrázó sikoltás szakította félbe. Női hang rikácsolása hallatszott be a folyosóról. — . . .Minden ávóst megölök. . . — Átkozó'dása- hisztérikus zokogásba fulladt. Csititani próbálták. A hang távolodott, és még egyszer följajdult: — Édes uram... — aztán elcsendesedett a ricsaj. Leszenka fölijedt az ágyán. — Hallottad? — suttogta rekedten. Sasvári közönyt erőltetett: — Megsebesült az ura. Persze, hogy kitör belőle a fájdalom. . . Hozzá akarta tenni, hogy majd megnyugszik az az asszony, de Leszenka közbefordult : — . . .és a gyűlölet. . . — Már megint rémeket látsz. Talán azt kívánnád, tapsoljon, mert golyó érte a férjét? Gondolkozz egy kicsit! (Folytatjuk) JiíRKI RÉSZÉRE a legértékesebb ajándék: ELŐFIZETÉS A MAGYAR S£ÓRA!
