Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-01-28 / 4. szám
Thursday, January 28, 1960 AMERIKAI MAGYAR SZÓ II az úgy be van gazolva, hogy az anyját eladná most. A kommunistákat szedje össze legelőször! Ne hagyják magukhoz térni őket! Erélyesen! Amelyik nem gazsulál, sorozzon bele! — Értettem. Letette a kagylót az asztalra, és kinyitotta a vasajtót. A küszöbön a hosszú szőke hevert, akivel a rumot cipelte. Keskeny szilánk meredt ki a homlokából, mintha szarva nőtt volna, és a vas mellől vér csörgedezett vékony patakocskában. Átlépte, s föl a lépcsőn. A robbanások füstje tunya felhőként terpeszkedett rá a levegőre. Szennyes szinü, finom szemcsés por kavargóit. A kesernyés lőporbüz a torkát kaparta, köhécselt. Az emberek bódultán hevertek a földön, arcukat majd belefurták a sárba. Csend. Egy sebesült kezdett nyöszörögni kínjában. — Korán éledeznek — villant át Barta agyán. Kieresztette hangját: — Átveszem a parancsnokságot! — ordította torka szakadtából. — Kommunisták! Amelyik civil megmozdul, agyonlőni! A többi. .. irány a dombtető! Egysoros vonalba. . . sorakozó!!! Révült szemek bámultak rá a földről. A hálóhelyiség ajtajában megjelent a párttitkár. Barta intett neki. A párttitkár szaladni kezdett felé. Menetközben emelte le válláról keresztbevetett géppisztolyát, s húzta föl a zárat. Utána iramodtak egyenként a többiek, hatan. Félkörbe fogták a földön heverő embereket. Az ügyeletes meg az egyetemista ott lapult Bartától nem nagyon messze. A vagány katona keze a fegyveréhez tétovázott. Bartának ismerős volt a mozdulat. Ujját a géppisztoly billentyűjére csúsztatta. Rövid sorozat pattogott. A párttitkár megelőzte Bartát, s az ügyeletes visszahanyatlott, görcsösen összerándult. — Sorakozó ! — rikkantott a párttitkár. A katonák ugv ugrottak föl, mintha darázs csipte volna őket. Sárosak, maszatosak voltak. Egyik-másik otthagyta fegyverét, ahol feküdt. Bizonytalan léptekkel botladoztak Barta felé. — Mozgás! — csattant rájuk Barta. Szögletes arccsontján fényesre feszült izgalmában a bőr. Sietni kell és beszélni a katonákhoz. Elsőnek beszélni, amig a tüzesapás okozta kábulat a földön tartja a civileket. Lopva fürkészte azt a hat embert. Arcuk vörösen tüzelt. Szemükben lobogott a gyűlölet. . . Megborzongott. Ezek százan is vannak. . . Ha egyszerre, egységesen csapnának rájuk. . . Eszébe villant, hogy szólhatott volna Rön- kösnek, mielőtt kijött a bunkerból. Mit mondjanak; a családnak. . . —és nagy-nagy vágyakozás fogta el a gyerekei után. — Gyorsabban! — szeme kimeredt üregéből, ahogy kiabált. A katonák egymást lökdösve, tolakodva, girbegurba sorba rendeződtek. — Figyelem! Az őrnagy áruló volt, megszegte az esküjét! Agyonlőttem_. . . A civileket lefegyverezzük. Aki ellenáll, agyon kell lőni! Gyorsan mozogjatok, mert nemsokára itt az erősítés, lesz nemulass, ha ezt a munkát rájuk hagyjuk! Átfésüljük a legelőt. Majd menetközben kinyitódunk csatárláncba. Üteg, iiiindulj! A civilek még kábán hevertek a földön. Sebesültek jajgattak. Tíz perc múlva Barta jelentette Rönkösnek, hogy huszonnégy katona és harminc volt fegyveres — igy mondta — megsebesült. Nyolcán meghaltak. Az üteg harcra kész. A civileket lefegyverezték és őrzik. Az első katonát, akit őrségbe rendelt, és aki a felkelőkkel összepusmogott, letartóztatta. Jobb híján a legénység hálóhelyiségébe zárták. A párttitkár beosztotta a kommunistákat, melyik kivel beszéljen. Most agitálnak. — Rend van? — kérdezte Rönkös. Bartának rosszul esett a százados kétkedő hangja. — Az — felelte kurtán. — Rend. — Mi van a civilekkel? — Az imént morogtak, mert velük hordattam össze a halottakat meg a sebesülteket. Megfenyítettem őket. Most csendesen vannak... — Mit csinált velük? — A vezetőjük morgott az őrzőjüknek, hogy igy meg úgy. . . Oldalba kólintottám a tusával. A legényeknek sem kellett más. Amelyik utóbb megszólalt, annak már ők osztottak oda. Hát most megcsendesedtek. Rönkös vidáman rikkantott : — Jól van, Barta. Föl fogom terjeszteni kitüntetésre, meg azt a hat embert. Bármi van, szóljon bele a telefonba. Jól van — ismételte elégedetten. — Kommunista módra csinálta. Garantálom, hogy érdemrendet akasztatok a mellére.. . — Igen — dörmögte Barta, s zavartan kibökte: — Csak noszogassa meg, százados elvtárs, rádión azt a különítményt. Nem szoktam én a parancsolgatáshoz. . . Körletrendet csináltatok addig. .. — Menjen csak. Barta letette a hallgatót. Kiment a bunkerból és megparancsolta, hogy csináljanak rendet a lö- vegállásokban, azután letelepedett az egyik lö- veg talpára. Rágyújtott. Élvezettel szívta le a füstöt. Pillái lecsukódtak. Elbóbiskolt. A cigaretta kipottyant az ujja közül. • Az égen piszkos szinti fellegek gomolyogtak. Eső permetezett. Az alkony lassan feketére festette a körúti házak szürkéjét. Messzebb, a szétrombolt barikád sötét foltjából sárgán rikitott a tetejére borított villamos oldala. Sarbó a kapu kiszögelléséhez támaszkodott. Szemében álmosság égett. Válla mögül egyik társa, “Gömböc” kandikált ki az utca homályába. Sai'bó nem tudta, hány esztendős, de legföljebb tizenötnek nézte. A kövérkés, tömzsi fiú látható sértődöttséggel piszkálta orrát. Sarbó nem törődött vele. Gömböc melegen érdeklődött a katonai mesterség fortélya iránt, és ki nem fogyott a kérdéseiből. Sarbó kurtára ingeredett igen-nemekkel válaszolgatott, és mivel Gömböc egyre türelmetlenebbül faggatta, egyszerűen hallgatott, majd ismételt nógatására csupán ennyit javasolt: “Fogd már be a pofád!” Erre aztán Gömböc nyugton hagyta. Szemét meresztgetve próbálta elűzni álmosságát, de mintha valami súly húzta volna a pilláját. Végül is megadta magát. Fejét a kőhöz hajtotta. Elbóbiskolt. Fény vakitott arcába, s fölriadt. Rebbenő ijedelmében megroggyant a térde, kevés hiján elesett. Oldalvást átellemben, az utca másik oldalán veszteglő páncélgépkocsi vezetője ki gyújtotta reflektorát. A lámpák mellett, az elülső sárhánvón két vörös zászlócska libbent. Lécet erősítettek a tartójukhoz, arra meg jókora fehér lepedőt — parlamentert hozott. Szerencsés fickó ez a sofőr. Ha csupán két méterrel gurul tovább, már alulról szagolná az ibolyát. Ott már az ő, Sarbó birodalma kezdődik.. . Géppuska kezdett rá. Hosszú sorozatának lövedékei piros csikókat húztak a páncélkocsi felé. A fénysugár kialudt. A géppuska elhallgatott. Rekedtrejátszott gramofon rikoltott a durrogás utáni hirtelen csendbe: “.. .Ej mambó. . . Ej mambó...” Sarbó káromkodott. Ez az átkozott jószág az idegein táncolt az ordibálásával. Nyikorgóit, mint a kenetlen kerék. Nem tudta elképzelni, hogy minek nyúzzák annyit a masinát. Mi tetszik ezen a hülye slágeren? Éjjel-nappal, újra és újra fölrakják, s aztán egy mély női hang félpercenként hadarva elüvölti, hogy “Ej mambó. . .” A töméntelen kornyikálástól már megrepedt a lemez és két mambó között nagyot reccsent, elakadt, mint akinek gombócot gyúrtak a torkába, hogy utána még szilajabbul orditson. Csizmák dobbanása visszhangzott, s kacará- szás, hangos beszéd. Kikémlelt a kapu alól. Hadonászásáról ismerte fel Kacsost. Azért nevezték igy, mert a duzzadt ajkú ember furcsa, kacsázó léptekkel járt. Kézenfogva vezette visszafelé .a bekötött szemű parlamentert, s közben a balja úgy járt, mint a cséphadaró. Teli szájjal magyarázott. Kétoldalt egy-egy puskás nő vihorászott, kuncogott szavaira. Sarbó az orrát fintorította. Meggyülölte Kacsost, most is sajnálta még, hogy akkor nem lőtte agyon. Szeretett volna kijózanodni. Nem tudott. Egészen tegnapig, huszonhatodikéig, pálinkát kívánt — gyomorégető, minél erősebb szeszt. Az ital az első két napon rózsaszín fátylat eresztett agyára, a harmadikon megcsömörlött. Addig nem érezte az alkohol erejét. A harc mámora kicsapta fejéből, de tegnapra már belezsibbadt a kapatosság- ha. Nagy darab, rágatlan szalonnafalatokkal — és kenyér nélkül — teletömött gyomra hosszabb folyadékot követelt. Vizet ivott volna, de az nem volt a környéken. Borra fanyalodott meg üveges barna sörre, azonban egyik sem oltotta szomját, akármennyit vedelt, s még inkább kívánkozott viz, különösen szikviz után. Mára virradóra kapta társul Kacsost, miután Szeplős — az egyik egyetemista — elvérzett mellőle. Sarbó idegei elernvedtek. Fáradt volt, öt napja úgyszólván semmit nem aludt, örült a segítségnek. A duzzadt ajkú jó harcosnak bizonyult. Az egész ember merő lángolás. Előző nap szabadították ki a börtönből, s első útja ide vezetett. Úgy verekedett, mint valami feldühitett oroszlán. Közönséges puskával állt Sarbó mellé, s egy óra múlva már géppisztoly fityegett a vállán. A télikabát alatt csikós darócruhát viselt. Büszke volt öltözékére. Mint mondotta, ez a ruha jogosítja fel igazán arra, hogy a szabadságért harcoljon. Sarbó fütyült a ruhájára. Neki tökéletesen elég volt annyi, hogy amig az aknáival bajlódott, Ka- csos megbízhatóan fedezte tevékenységét: meglepően jól manőverezett géppisztolya tüzével, amely hol a kapu aljából, hol az emeleti ablakok valamelyikéből, de mindig a szükséges pillanatban támogatta. Nehéz nap volt a mai. Szomjúság gyötörte Sarbót. Egy kancsó vízért a világ minden borát odaadta volna. Viz azonban sehol. Csak bor meg sör. Kínlódását még fokozta, hogy minden érzéke rosszat sejditett, s ki akart szabadulni az ital fátyolosán könnyed gőzéből. Akart. Gondolkodnia kellene, tisztán, józanul. Esze csak a harc mozzanatai körül forgott. De— és ez a “de” a mai napját véges-végig kisérte -r- átlátni az egészet, a dolgok menetét... Hiába, nem tudta összpontosítani gondolatait. Mámor kábította, s ideje sem igen jutott rá. A csoport parancsnokságaiéi küldtek oda valakit, annak az Üllői úti háznak a kapujába, ahol délelőtt Ka- csossal együtt harcoltak. Több helyen rendezett be műszaki zárat, s mindig annál tartózkodott, amelyiknél a legmelegebbnek Ígérkezett a helyzet. A parancsnokságról jött ember azzal buzdította kitartásra, hogy ők és a (Széna tériek tartják magasra a zászlót, s akkor sem adják meg magukat, ha egyébként valamennyi csoport letenné a fegyvert. — Vagyis nem adjuk meg magunkat — bólogatott Sarbó. Ekkor született meg benne az első kétség: mi lesz, ha egyedül maradnak, ha szétverik a társaságot, s ő élve kerül a kormánycsapatok kezére? Mert, ha már az utolsó golyó érvével agitál a vezetőjük, akit nem ismert, nem látott, akkor valószínűleg utolsó golyónyira áll az ügyük. Hadbíróság, börtön... S lelki szemeivel már látta, amint szemben vele fölsorakozik a kivégző osztag. Kacsosra nézett. Az elértette a pillantást. — Bennem biíihatsz, testvér — mondta. — Belőlem nem lehet áruló, mert akkor nekem is rezes ólmot ajándékoznak. Sarbó megnyalta cserepesre szomjazott szája szegletét. Jó lenne még élni.. . Olyan ez, mint a tüzérségi tűz: csak úgy menekülhet a hatása alól, ha még gyorsabban tör előre. Győzni kell, hogy élhessen. Vagy legalább döntetlenre adni a játszmát. Újra támadták őket. A harc izgalma elsodorta gondolatait. Kacsos eltűnt, valamelyik ablakmélye désből eregette sorozatait. Sokára került elő. — Gyerünk, faljunk valamit. .. Sarbó a fejét rázta: — Nem hagyom itt a helyem! Kacsos eliramodott, s néhány perccel később két legénnyel tért vissza: — Meghoztam a váltást. Gyere. Sarbó vállára Ióditotta a gépkarabélyát. Kacsos irigy pillantással követte a fegyver útját. — Egy ilyen kéne nekem — dünnyögte. Sarbó1 vállat vont: — Szerezz. Kaputól-kapuig szaladva, szorosan a falhoz lapulva, jutottak el a Futó utca sarkáig. Sarbó ugrott be a keresztutcába elsőnek. Még nem járt a csoport konyháján. Az állandó harc állandó hideg 'élelmet jelentett számára. Bevárta társát. — Merre van ? — A számot nem tudom, de a házat megismerem. Lassan bandukoltak. Tizéves-forma gyerek jött velük szembe. Szorosan a fal mellé tapadt. Kezében tejeskannát lógázott. Az edény kékzománcos oldalán egy csepp tej fehérlett. Sarbó rászólt: — Adj egy kortyot. A gyerek rá sem nézett, nem felelt. Kacsos a fiú elé toppant. — Hová mész, öcskös?! — Haza — felelt kurtán a gyerek. — Mit viszel? A fiú átvette a kannát a másik kezébe. — Tejet. — Adj! — Kacsos már nyúlt az edény után. A gyerek hátralépett. Hangja dacosan határozott volt. — Nem. Az öcsémnek kell. Magának a viz is jó. — Taknyos! Ide vele! (Folytatjuk)
