Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-05-19 / 20. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ 12 Thursdav. May 19, 1960 Tiszán innen, Dunán túl... | Szabó Pál X. — Én, semmit. A vénasszony verte meg. Vagy nem is... — Vénasszony? Az én édesanyám vénasszony, te disznó? I — Kérlek, én nem úgy gondoltam, vagyis hogy egyáltalán nem olyan meliekizzel mondtam... — védekezik emez riadtan. — Jó. Nem úgy mondtad, öltözz fel gyorsan és gyere. Próbáld jóvá tenni, amit elrontottál. Mert ha nem... ott csaplak agyon ahol érlek. Ha száz rendőr vészén körül, száz rendőr közül ütlek ki, mint a kuglibabák közül la királyt. Ha körülve- szen minden disznó, améket kezeltél, egyetlen disznónak se töröm ketté a derekát, de a tied, azt letöröm. Úgy ketté töröm a gerincedet, mint egy veszett kutyának! A keserűség, a diin, az iszonyú. Annyira benne él az unokahuga, ezt a tiszta, szép gyermek, mintha most nem is avval, hanem ővele, magával történt volna a tragédia. Mintha a húga tragédiája az egész ifjúság, sőt az egész emberiség tragédiája volna. Mintha őbenne csattant volna minden sérelem, minden igazságtalanság, ami csak érte az emberiséget mostanig. Mintha minden sirás az ő szivéből fakadt volna. . . A gondolat most egy7 az érzéssel, s mindkettő temérdek, mint a tenger, de egyszeriben elképed. Bereczky próbál felöltözködni a pokróc alatt, mivel úgy feküdt le, mezítelenül. — Hát igy szoktál te aludni, csupaszon? — Na hallod... nem kell annyit mosatni a fe- > hérnemüt... S úgy tartja a nadrágját, mintha halászni akarna. Miska nagyon megdöbben. Nincs olyan kétféle ember, hogy nappal beletartozzék abba az általános erkölcsi közösségbe, amit a folyton változó és folyton előretörő társadalmi fejlődés teremtett meg, és éjjel pedig egészen elütő szokásai legyenek. — Hát akkor mit csinálnál, ha egyszer csak egy éjjel azt kiáltanák, hogy. .. ég a ház, he? — Hogy mit? Még . . nem kiáltották. Mert még nem égett. Micsoda ocsmány dolog az, hogy amig egyik fiatalember ilyen s hasonló nagy kérdésekkel gyötrődik, a másik legázol minden tisztességet a fiatal lányok körül, s utána meztelenül alszik ?. . . Ki mentette meg vagy mi mentette meg Berecz- kyt, hogy Daruka Miska valóban el nem törte itt ököllel a gerincét? Semmi más, csak a felülkerekedő józan ész. — Kész vagy? Gyerünk. Bereczkynek, mintha fázna, rezeg az ina, s a foga is vacog, de azért megy Miska után. De fogalma sincs, hogy hova. A hozzá nem értők számára kétféle motorkerékpár van a faluban, de az egész tájon. Egyik, amelyik pöfög, a másik, amelyik pöfög. Miska motorkerékpárral jött, s Bereczkynek is motor- kerékpárja van, s most két motorkerékpár fordul ki lágy, puha Ívben a kövesutra, az egyik pöfög, a másik pöfög. De ugyanakkor a kövesuton agy harmadik is száguld erre felé, ez senki más, mint Fürj Lajos, s mögötte, a hátsó ülésen Varga ■ Dénes archeológus és néprajzos kucorog. Szeme karikás az álmatlanságtól, és egyik keze a zsebben pedig már eléggé fent van a nap, a szinte meleg van. A motor itt lassít, s leáll. Fürj Lajos két cipős lába a földnek billen. — Mi van? Megvan? — kérdezi. — Dehogy van. Mi is utána megyünk. — Én is azért hoztam Varga Dénes elvtársat, hogy... legalább legyék köztünk egy okos ember — mondja. Fürj Lajos, aki hajnalra pertut ivott ugyan Vargával, de azért most elvtársazza, hiszen nagyon komoly ügyről van szó. — Hát akkor. . . megyünk... s egy motorkerékpár megindul elől, a másik kettő indul utána. Csattogó zajt vernek a motorkerékpárok, a libák szinte zúdulva iramodnak az útból beljebb mindkét oldalon, lovak kapkodják fel fejüket, gyeplők feszülnek, s ahogy pár' pillanat múlva a faluba érnek, itt is suhan el egy kerékpár keresztben, amott is. Itt megelőznek egyet, ott szembe jön velük egy, s vontató dübörög tova az utón. Nyilván néím arról van szó, hogy megannyi jármű Ujmor Ági miatt indult meg, dehogy arról van szó. De — s ez nagyon lényeges! — minden jövés-menés az ő eltűnésének a jegyében történik, olyan fórmán, hogy például vasárnap se az ía fontos, hogy vasárnap van, hanem az, hogy ezen a napon egészen másmilyen a falu életének ritmusa, mint egyébkor. • Hej, Ági, Ujmor Ági. Csak egyszer tettél olyat, amit nem lett volna szabad és mégis teljesen felkavarodott a falu. Nem tudsz róla, persze, de talán más se, hogy a te eseted mindnyájunk esete, aki a faluban él, aki ismer, akik szépeket mondtak neked, akik szerettek, akik felneveltek, valahogy olyan formán, hogy mindenki érzi, ha süt a nap vagy ha borongós az ég. Ha egy csillag lehull az égről ahány csillag, megannyi belérendül, az mindegy, ha millió fényévre van egyik csillag a másiktól. Mig a dülöuton szaladt, még csak megjárta, de aztán beleszaladt a rétbe, és csak itt vette észre, hogy elmaradt lábáról mind a két papucs, mert olyan hiis a harmatos mező, hogy csiklandós. Szaporán kapkodta a lábát, és csak szaladt, szaladt. De egyszerre érzi, hogy elfáradt nagyon, vagyis kifogyott belőle a szusz és egyébként is, pontosan szemben, szemlátomást nő, lobogva nő a hajnal, s a szomszéd falu tornyának hegye által üt a hajnali derengésen. Vagyis, ehhez a faluhoz immár sokkal közelebb van, mint a saját falujához. Ismeri jól ezt a falut is, csaknem annyira, mint a sajátját és mi értelme annak, hogy belészalad- jon? Keresztülszaladjon rajta és haladjon tovább? Másik toronyhoz, másik faluhoz? Magyar- ország földrajzából kitűnő volt mindig az iskolában, pontosan tudja, hogy háromezerkétszáz régi város és falu van Magyarországon, de azt is tudja (pedig ezt még nem tanulta), hogy kb. 800 uj falu van a régi, elpusztult faluk, puszták helyén, összesen tehát igencsak négyezer település. Mit ér, ha mindezt széltébe, hosszába mind, mind benyargalja? Mit érne, ha bekószálná az egész világot, Ázsiát, Amerikát, Afrikát s Ausztráliát, hiszen a megtörténteket nem lehet meg nem történtté tenni. Nagyot kavaiodik, csaknem olyat, mintha valami jármüvet huzna maga után és arccal szalad immár a falunak, visszafelé. Nem tudja, mikor aludt el, s meddig aludt, csak arra ébred, hogy egyenletes zsongó suttogás van a szobában, eleinte közömbösen hallgatja, a szemét se nyitja ki, úgy érzi, hogy ez a suttogás tart, mióta a világ világ, s egyszerre csak mintha a nevét hallaná emlegetni, erre lassan felemelkedik, jó pillanatig bámulja a párnát, amelyen nagy nedves folt van a sirástól, aztán megfordul és felül. Csodálkozik. Itt ül a szobában az asztalnál Varga. Dénes, Miska bátyja, Bereczky Bandi és Fürj Lajos. Most hallgatnak, s csak néznek. Nagy mamája előbukkan az ajtó közeléből, idejön, szó nélkül megfordítja a párnáját, rápotyol. “Feküdj csak, nyugodtan. Hiszen. . . csak beszélgetünk — mondja. Ági engedelmesen visszaejti a fejét. S ekkor Bereczky feláll, s ide áll mellé, mint a végzet. —Ágika.,. bocsáss meg nekem.. . mindent jóvá teszek. . . legyél a feleségem... . — mondja. — Óh, hát.. . ez csak olyan egyszerű, hogy... bocsáss meg, nekem és ha megbocsátok, minden olyan szép. lesz meg jó lesz, hát... még most sincs senki, aki megértene engem? — gondolja Ági, de hangosan nem mondja, s szeme rémülten rebben egyikről a másikra. Hiszen.. . ezek közül egy a nagybátyja, a többivel az éjszaka táncolt, Vargával többször is, s tánc közben mind, ezek is, mások is, szépeket mondtak, de hol voltak akkor, amikor itt kellett volna állani mellette valakinek... valakinek... aki ne hagyta volna, aki megfogta volna a kezét, vagy hol voltak akkor, amikor őt a nagyanyja verése és a saját szégyene csaknem a világba űzte... s most mintha még mindig ott szaladna azon a keskeny mezsgyén. Ami mellett erről is a halál, arról is a halál. — Mit állasz már ott, mint a faszent ? — mordul Bereczkyre Miska. Az megriad. S majd elolvad, ahogy mondja: — Mondd, Ági. Leszel a feleségem? Ági csak néz rá, néz, a pokróc alatt határozott mozdulattal mozgatja jobb lábafejét, aztán minden további nélkül felkel hirtelen, hálóingét kicsit feljebb rántja, aztán Bereczkyt egyszer erről vágja pofon, egyszer balról, de úgy, hogy az nem is csattan, hanem reccsen, aztán újra lefekszik megint. — Hogy a gálya hordja el a jódolgát, hát nem pofonvágta? — csodálkozik a nagymama. Ági gyötrelmesebben sir, mint valaha, mert immár tisztán, megfellebbezhetetlenül azt is tudja, hogy tüzet tűzzel nem lehet oltani, s a bosszú mé nagyobb bosszút szül, és a ma emberének kezét minden ütés ha nem is a társadalom, de feltét! nül az egyéni élet jövőbeli boldogságán csatta ó, beh sok mindent tud egyszerre Ágika. Minti valaki egy olyan könyvet nyitott volna ki előtt amelyben meg vannak fejtve az összes embe titkok. Bereczky előbb piros, mint a pipacs, aztán s padt, mint a holt. — De Ágika. Én nem értem, hogy... miv bántottam én meg olyan nagyon magát... I szén. . . — akadozva mondja, mintha görcs köt dött volna a nyelvére. Ági nem szól, zokog, s a társaság derme* csöndben várakozik, Varga felsóhajt és zsebéin kapkod, jegyzőtömbjét az asztalra csapja, aztí ceruzát hamar, aztán Írni kezd gyorsan, de min ha nem is ebbe a füzetbe, hanem az egész vili homlokára Írná: “Amelyik társadalomban a i megszűnik mint ideál, az a társadalom hanvat társadalom akkor is, ha bokáig gázol a jóban, tejben vajban fürdik.. .” Ági most megszólal, nem sirósan, inkább n gvon határozottan. — Kérem, hagyjanak magamra. — De Ágika. Nekem még nem is válaszolt! - mondja fakón, lélek nélkül Bereczky. Ági végignézi tetőtől-talpig. — Mondom, hogy menjenek innen, felöltözöl A fiuk nem tehetnek mást, mint kirnenn' csendesen a konyhába. Elébb csak néznek eg másra, aztán leülnek ki ide, ki oda. A nagymar tejet forral a tűzhelyen, senki sem mond semm Miska szólal meg csendesen: — Te Bereczky. — Tessék. —- Jobb, ha eltűnsz a faluból mihamarabb. — De kérdlek, hogyan gondolod? — Megmondtam és kész. Vagyis pász. — No, de... Ági jön ki, kicsit sápadtan, de nagyon Ízlés nyári ruhában, s megyen ki a konyhából is sz< lanul. — Hová mégy, Ági? — ugrik elébe BereczI Ági pillanatig néz rá, néz, aztán mélység megvetéssel mondja: — Megyek szeretőt keresni!—S ha odább m lép előle, nekimegyen s legázolja. Nagyanyja huzza a tűzhely szélére a tejet, s utána szalac — Ági... —- s a szó csaknem sikoltás. Az uh ajtónál éri utói. Ági a nagymamája nyakába borul, de nem s hanem a szava merőben a lélek zokogása: — Kedves nagymamám. . . ne tessék félni, ti bé nem csinálok semmi rosszat, soha, soha. . . — Hát most.. . hová mégy ? — Rózsival akarok beszélni. — Jó. Beszélj. De ne maradj el soká... — Nem maradok.. . — megcsókolja nagyn máját, és felemelt fejjel, könnyű léptekkel me tova a járdán. Nagymamája néz utána, s azt szí, hogy az akácfák az ő unokája kedvéért sz ják le elébe, utána hajára, ruhájára virágaikat Rózsi kint ült egy alacsony zsámolyon a ton con, ott is csaknem az eresz alatt, nagyvirá ócska pongyola volt rajta, vajaskenyeret evett két kicsi cicának adogatott a téglára csipetn két. — Jaj, Ági. . . — ugrik fel, amint az belép az utcaajtón. Elébe szalad, s a nyakába borul. — Szóval... te is tudod. .. — Hogyne. Menni akartam hozzád, de. . . m keltem fel, és elébb meg akartam etetni mag s a macskákat. — Kirúgtam. — Kit? — Bereczkyt. — Hát nem azt a pestit, Varga Dénest? — Dehogy! Hát azt a marhaságot meg már mondta megint ? — Nagymamád egyszer felkeltett, tán ő mo ta, vágj7 más mondhatta, de tudod, ezért a V gáért csakugyan kár lett volna, ellenben. .. e Bereczky, az egy disznó. Ha arra gondolok, h< . . . még egyszer meg kellene ölelnem, hát im nem kifordul a belem. . . komolyan mondom, h> hányingerem van. . . — Megkérte a kezemet... — Mikor? — Az előbb. Egymás után kétszer. Rózsi nagyon megenyhül. — Hát az. .. más. Feleségének lenni, me más. .. esetleg. Tudod, az az ember ahhoz s
