Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-19 / 20. szám

atja jó előre a gyomrát.. .

— Nem. Megmondtam neki határozottan, hogy eml Nincs az a fiatalembere a jóistennek, egyén-e, akinek én azt mondanám, hogy igen.

Rózsinak olyan szelíd, szép nagy szürke szemei annak, de most még nagyobbra nyílik.

— Te Ági! Hiszen. . . én is arra jöttem rá ki- omban az éjszaka, hogy.. . nem. Nem és nem! la valaki, bárki, szentül kukorékol, akkor is nem! átod, hogy te is megtanultad, kedves... — s yakába borul azon helyt.

•

Bereczky egy szép napon eltűnt, egyszer látták lég későbben motorral végigszaladni a falun, az- án eltűnt végképp minden hirivel, nevivel. Ko- ács Mária férjhez ment Puskás Tiborhoz, a ■yógyszerész, az agglegény “idegösszeomlással” órházba vonult. . . minden nyüzsög, minden vál- izik, formálódik pontosan úgy, mint ahogy nő a i, virágzik a kenderkóró, nő a cukorrépa, és egy zép napon, junius utolsó napján megállt Ujmor giék előtt egy autó.

Ez évben junius utolsó vasárnapja 28-ikára sett, amely napra az van kiírva a kalendáriumán, hogy. . . . Ireneusz napja. . . de nincs a faiban ilyen nőnemű lény. De tán még az országán se. Tán még Európában se. De ezek a kaien- áriumcsináló emberek makacs emberek, sőt, op- mista emberek, ha nincsen Ireneusz nevezetű :ányzó egyelőre, de majd lesz, szóval, ezen a apón áll meg Ágiék előtt az autó.

Koradélelött jár az idő, alig lehet kilenc óra agy legfeljebb fél tiz, s Ági pont egy csirkének marj a elvágni a nyakát a kutnál. Egyik kezében kés, másik kezében a jérce inkább, mint csirke, i nem talál olyan helyet hamarosan, ahol elvágatja! A kúthoz nagyon közel, ezért nem jó, kiút távolabb meg azért nem jó. . . Ez lenne az el- i csirke, amit el akar készíteni az ebédhez. A geslegelső. S ezután nem akar másmilyen lenni, lint az édesanyja milyen odahaza, meg a nagy- amája milyen idehaza, pihenjetek hát ábrándok, mok, s ideálok, Maria Shellek, Brigitte Bardot-k észáros Ágik, Tatjána Szamoljovák, Ruttkai vák, ő most ezennel elvágja ennek a csirkének a fAkkt.

De az autó megáll, az utcaajtó nyílik, s bejön árga Dénes fővárosi fiatalember, néprajzos és •cheológus. S jön feléje a simára gereblyélt, ho- okos utón egyenest.

Ági ijedten sikolt egy nagyot, de nagyon na- yot, a kést egyszerűen kiejti a kezéből, s a csirát odább röppenti, s az ugv vágtat el innen, intha boszorkány volna, s csak most átváltozott irkévé.

— Kézit csókolom! — jön Varga Dénes vígan kezet fog. S Ági kézfogás után ijedten teszi

itra a kezét, attól fél, hogy Varga meglátja raj- , hogy ő el akarta vágni egy csirkének a nyalt. Egy csirkének! Aminek olyan szép tolla van, int a virágnak a szirma! S ami él! Ami örül a ipfénynek, az időnek, meg a. . . meg a. . . gilisz- nak... s az is felrémlik még benne hirtelen, >gy Lollobrigida se vágná el egy csirke nyakát, Mészáros Ági, se Ruttkai Éva.. . . Aztán megint ásmilven gondolatözön ömlik széjjel benne, hamisan, jóizzel felnevet, s az arca akkor is csupa rü, amikor mondja:

— Nicsak, hát. . . maga hogy kerül ide, Varga mes ?

— Tudja, hogy Gyulán dolgozom, már csak ;y, Pestről. Mert hiszen nemcsak Gyula van az szágban, hanem annyi minden más. Mi, akik múltban dolgozunk, élünk, nagyon is tudjuk, gy a jelen alig jelent valamit, ellenben a múlt

kegyetlen, sőt sok esetben iszonyú. Nem egé- en ürügy az persze, hogy nagyon érdekel ennek falunak a jelene. Mert az is igaz, hogy a jelen jes ismerete nélkül nem formálódhatik terveimen a jövendő. Nemcsak ennek a falunak, nem az egész országnak, sőt. Az egész világk. Látja, van ok tehát, amiért átjöttem.

— Érdekes...

— Igen. Minden olyan érdekes. Ha érdekel ben- nket, természetesen. De minden csak jó, és -sznos ürügy valami másra, hogy. . .

— Hogy? Én soha se tudtam pontosan, hogy kor használjam ezt a szót, hogy... hogy...' az ólában! Persze, itthon az más, a hogy is más, nden olyan más, na mondja csak tovább!

— Pár szóban is kifejezhető a többi. Hogy láttam magát. Ágika. Jól van?

— Jól? Látja, még nem tisztáztam azóta, hogy ajdonképpen mi is az a jó. Most pont azt akar, hogy.. . az ebédhez elvágjam egy jérce nya- de hogy maga jött, hirtelen az jutott eszem- hogy én tulajdonképpen nem is' Ujmor Ági tyok, egy simatói parasztlány, hanem Marina

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

Vlady a világ mozivásznán, és a kést elhajitot- tam, a jércét elengedtem. . . — kacag, s két tenyerét leszorítja a térde közé, úgy néz Vargára. Majd egyszerre komolyan mondja: — Bejön? Jöjjön be. Tessék.

— Köszönöm szépen, ha nem leszek terhére. . !

— Nem, dehogy. Hiszen mi jó barátok vagyunk! Még tegeződtünk is akkor éjjel, vagy maga már nem is emlékszik?

— Dehogy nem, hiszen. . .

— Na látja! Persze, ezek a városi (uram bocsásd, fővárosi!) fiatalemberek összetegeződnek a falusi lányokkal egy táncra vagy csak egy kis diskurálásra, majdnem úgy, mint amikor megálla- nak egy kicsit meditálásra, amikor az ásó kibuktat a földből egy régi cserepet vagy stilizált fara- gásu követ. . . No, megértjük. Azért bejöhet.

A fiú meglehetősen zavarban van, szembe fordul Ágival, s nagyon meghatódva mondja:

— Dehát akkor tegeződjünk, jó!?

— Jó. Erre a félórára... — s nevetgél s egymás mellett lassan mennek be a házba.

A nagymama, Megyeri Sára a nyárikonyhában sárgarépát tisztit éppen ebben a pillanatban, de megáll a kezében a kés, hallgatózik. Tisztán hal- ük minden szó, éppen csak a szavak jelentőségét nem érti meg felénvinek sem, s mérgében a répát földhöz csapja. Hát mi az isten lesz itt, hogy soha nem tud megszabadulni az úriemberektől. Egy elmegyen, másik jön helyette, éppen úgy, mint a mesében. Hogy levágják a sárkány fejét, de hiába. A feje helyett másik feje nő. Ha nem is érti jól, hogy miről beszélnek, valamit sejdit, és ő bizony megyen és hallgatózik. Sőt. Leskelő- dik. Hallgatózni könnyebb, bemegysn az ember mezítláb a konyhába, és a falhoz lapul, és készen van. Leskelődni nehezebb, de mit ki nem talál, meg nem teszen egy nagymama az unokájáért? S idős Daruka Mihályné, született Megyeri Sára ezt látja.

Ági ül egy széken, de nagyon hanyagul, vagyis nagyon előkelőn s “előnyösen-’, s néz oldalvást valahova, a falon túl a nagyvilágba, s a fiatalember, Varga Dénes fényképezi egyszer ilyen pózban, máskor másmilyen pózban. . . A fényképezőgép kattan egyet-egyet, s most Varga leguggol, majd ujfent felegyenesedik, fényképez, s közben beszél, beszél:

— Nagyon érdekes, Ágika, hogy. . . ha igv fél- elölnézetből fényképezlek, döbbenetesen hasonlít arcod egv női márványfejhez, amely a szumirkul- tura és műveltség virágzása idején, közel két és félezer évvel ezelőtt készült. . . Patt. .. (ez a fényképezőgép exponálása), látod, ilyenek vagyunk mi, régészek. A mát keressük az eltűnt évezredekben. És soha senki olyan szerencsés leletet, mint én...

— Ne mondd! Tényleg?

— Persze, hogy tényleg. Tulajdonképpen... a nagy tudósok és archeológusok, akik annyit kerestek, kutattak közel- s távolabbi keleten, meg- annyian azt keresték a múltban, ami ma is hat, tehát valóság, és él: találtak, persze hogy találtak, de én...

Ági megriad. Fél, hogy megint el kell kezéből hajítani valamit, mint az imént (kést, csirkét).

— Te. . . mit találtál?

— Téged. Most még azt volna jó tudni,- hogy mikor milyen alakban, formában, s szándékban gázoltad itt akkortól mindmáig azt az iszonyú időt. ..

Árnyék suhan el az ablak alatt, valaki jön, s nagymama hirtelen belép a másik szobába, megvárja, mig az érkező lemegyen amazokhoz, hogy kijöjjön hallgatózni megint.

Rózsi jött. Már kint meglepődött, az utcán, hogy ott áll egy autó, de most még inkább, hogy meglátja Vargát, s meglepetésében köszönés helyett a sietéstől lihegve már hadarja is:

— Ági, légy szives egy pillanatra. . . ne haragudjon, kénem. . . — mondja Rózsi előbb Áginak, aztán Vargának s kicsit, de csak nagyon kicsit meghajtja magát és már megy is. Ági kicsit riadtan néz hol az egyikre, hol a másikra, s közben arra gondol, hogy vajon mit tenne most. hasonló helyzetben Mészáros Ági vagy 1 ollobrigida ? Illik vágy nem illik itthagyni egyedül ért a fővárosi fiatalembert? De elmosolyodik hirtelen — egy perc az egész! — mondja vigan és megy Rózsi után. Az ott várja már a nagy diófa alatt, a zöldségeskert elején.

— Mi van megint ? — kérdezi és lehuppan a fűre. Ró-ssi is leül kicsit odébb. Egy fűszálat tép le, szájába veszi, rágja, s szeme messze, nagyon messze néz.

— Bácskai Manci állapotos — mondja sokára,

csendesen. . . ‘

Ági valósággal megrémül.'

— Csak nem... 3

— De igen.

— És ki?

— Ez a disznó, fertelmes Mácsai.

— Ne őrjíts már meg!

— De. Vagyis hogy.. . ha én megnem őrültem, akkor már te sem. Látod, a mulatság óta olyan jámbor volt, szinte alázatos, mint légy a tejfelen. Tudtam, persze, hogy azelőtt Mancinak udvarolt, hiszen, ki nem udvarolt már itt valakinek, de mikor átcsapódott hozzám, olyan szelíd volt, mint a galamb: Komolyan mondom, hogy. . . ha nem iá egy vagy két éven belül, de hozzá mentem volna feleségül. Mig aztán tegnapelőtt este megveszett. . .

— Hogyan ? ■ *: ;

— Nálunk volt és későn ment el, este, én elkísértem a sarokig, és ott nekemesett, de. . . én is hibás voltam. Mért árra gondoltam, hogy. . . hadd teljék egy kicsit kedve szegénynek és... egyszerűen Összemarta a karomat, nézzed! — rövid- ujju kis blúz van rajta, s most felhúzza a vállára, mutatja.

— Minta... vadállat...

— Az. S elmentem az orvoshoz. Mert. . . a harapás az már állati, még ha fiatalemberről is vart szó. Az orvos röhögött egy sort, aztán káromkodott, az öklét rázta, hogy nincs senki, de senki, aki védelmezné a fiatal lányokat, hogy azok "ki vannak szórva az utsczélre, szabad prédájára mindenféle tekergőnek; lézengőnek, hogy el is pusztul az a világ, amelyre igy visel gondot az emberi társadalom, egyszóval. . . olyanokat mondott, hogy magam is meghökkentem. Szóval, ő mondta a Manci állapotát.

Mindketten hallgatnak egy jó sort. Végre is Ági szólal meg csendesen:

— De hiszen. . . te találtad ki azt a szót, Rózsi,, hogy nem. Nem és nem. Hát akkor. . . elfelejtetted?

— Nem felejtettem el. Csak... mintha... egy kicsit sajnáltam volna a nyomorultat. Mintha egy kicsit én is szerettem volna már, hiszen. . . meg feleségül is mentem volna hozzá, mondom, a tróger, az a. . . rossz kan, a tokjó, a sőre, az a pocsék bőr a pofáján, de megállj. Elbánok én még veled, hogy az anyád nem ismer rád. — S kicsi öklét a levegőbe rázza.

— No, dehát azért az mégsem olyan egyszerű...

— Nem? Te mondod azt, Ági, hogy nem? Hiszen ki verte pofon a bálban Kistar Pistát, én vagy te? Ütni, verni, rúgni’azonnal. Evvel a trágyával is elbántam én, ne félj.

— El?

— El. Ugv belerúgtam, hogy összekucorodott, és fogadom, hogy még ma sem tudja, hogy. .'. fiu-é vagy leány. — S kuncog kegyetlen. Ági is nevet, mert ha Rózsi nem is mondja, de ő mégis tudja, hogy mikor belerúgott, hova rúgott, és ezt lehet nevetni hetekig. Hát ő neveti is, az bizonyos. Ha valamikor, bármikor, csak nevetni akar, akkor rágondol és megvan. Lehet röhögni. De most mégsem nevet tovább, mert Rózsi már megint beszél:

— Mert látod... híjába van nekünk szülénk, testvérünk, rokonságunk, keresztanyánk vagy sógorunk, híjába .vagyunk benne a KISZ-be, ezek a .pocsék tróger ok, rossz, ferde kanok úgy jönnek nekünk, mint bolond tehén a fiának, nekünk kell megtanítani őket. Hát akkor tanítsuk meg. 4 nem, legyen valóban nem, és ha ez se elég, lerúgni őket a bókájukról, le, le. Te mit csinálsz ezzel a pasassal? Megverjük? — s kajánul az udvar felé int, ahol Varga Dénes különböző pózokban fényképezi a nagymamát, Megyeri Sárát. Most éppen úgy, hogy a nagymama kint ül egy kis széken a konyha előtt, s előtte tál, a tálban zöldség, és ki tudja, hogy hányszor kezdte már megint és megint tisztítani azt a szegény, meggyötört sárgarépát.

— Nem, dehogy, ez olyan rendes embernek látszik. ..

— Hiszen éppen az a baj, hogy mink is olyan sok fiút rendesnek látunk... Na, gyere. Fénvké- peztessük le mi is magunkat, annyi hasznunk legyen belőle legalább.

Aztán fényképeztek, aztán a csirkét kergették, mert már igy is késik az ebéd, és bármilyen gyötrelmei is vannak a.z embernek, ennie kell, mert ha nem eszik, felfordul az ember, s hogy ez meg ne történjen, el kell vágni egy jércének a nyakát.

Jércék, tvukok rebbennek, rucák riadnak, toll kavarog és kacagás csendül, és Ági ebben a zajban, nevetésben úgy érzi, hogy mégiscsak jó élni. lenni, nevetni, és ő a sok sírással, a sok gyötrődéssel jogot szerzett a derűs, a szép, a tiszta életie.

(Vége)

13

Thursday, May 19, 1960