Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-05-05 / 18. szám
0T Thursday, May 5, 1960 AMERIKAI MAGYAR SZÓ-11 Tiszán innen, Dunán túl... Irta: SZABÓ PÁL VIII. Azt nem lehet rá mondani, hogy a sok sírástól fakult volna meg Megyeri Sára szép, kék szeme, mert nem sirt ez az asszony többet, mint ameny- nyit nevetett. S ekkor pedig már az élet, még az asszonyi élet is kibírható. Sőt. Az ő életében több volt a nevetés, mint a sirás, erős és tiszta asszony volt világéletében, de hogy miért ül itt ilyen zor- dul, szinte szigorúan, legfeljebb a vele egyidejű asszonyok tudják: azért, mert ő még soha nem viselt bugyogót, vagyis nadrágot. Se lánykorában, se asszonykorában. Most meg, öregségére el se tudja képzelni, hogy rávegye. Ez, a “rá nem vevés” szabja meg magaviseletét otthon, a családban, társaságban, hasonló ünnepi helyeken. S tudja, hogy ö nem veszi rá. S ez megint csak több, mint egyszerű, s megmásíthatatlan beidegződés. Az ő számára úgy kerek a világ, s azt hiszi, érzi, hogy ennek ilyen kereknek és éppen ilyen kereknek kellene lennie, mert csak igy, ekkor van értelme az egész emberi létezésnek. Mikor még ő fiatal volt, a lányok és asszonyok viseleté a következő volt: legalól ingváll és pendely, azon felül szoknya, aztán még egy szoknya, még egy, az ingvállon felül kis rékli, ha hidegebb volt, még egy rékli. . . s keszkenő keresztbe kötve. . . ha aztán egészen hideg volt, rá vette a nagyken- döt. De bugyogót, vagyis nadrágot? Azt nem. Sem ő, sem más. Egyetlen parasztasszony se Magyarországon. Még a nemesi asszonyok sem! Senki sem. A női nadrág viselete a polgárság társadalmi szerepének növekedésével érkezett el lassan a lányokhoz, asszonyokhoz, legkésőbben pedig a parasztsághoz. De soha, soha nem érkezett el Megyeri Sárához, idős Daruka Mihályné- hoz, s még igen sok más hasonlóhoz. Közte s az unokája között tehát időben, viseletben olyan szédületes nagy a különbség, hogy szavakban alig kifejezhető. Az ő puszta bőrét soha, soha nem látta a nap, nem paskolta a szél, s az unokája, Ágika arasznyi kis nadrágban, s tenyérnyi mellvédőben fürdik, napozik az idén is, tavaly is. . . bizonyos, hogy jövendőre is. .. Ágika most táncol másodszor Bereczky Bandival, az első táncot még az este táncolta, és attól a tánctól mostanig mintha nem is fél éjszaka, hanem ezer év múlott volna el. — Nézzed, tudót! jól, hogy én szeretem Rózsit, hogy a legjobb barátnőm, én nem akarok vele összeveszni, miért hívsz engem táncolni? Ne hivj engem táncolni! — mondta keserűen a fiúnak. Bereczky egyetlen tánclépésben egészen odatapad Ágihoz. — Rózsi nagyon helyes kislány, de. . . nem az én esetem — mondja csendesen. — Miért nem? — Mert... én el se tudom képzelni, hogy... végképpen beléeshetne valaki. Ez az a nőtipus, aki elébb-utóbb nyakába akasztja az embernek a patkót... — Szóval... te azért tanitgatod rafinált csókokra, hogy neked oda ne akassza? — Ne-em! Dehogy. Én... Egyszóval. .. ha te a legkisebb kedvességet se adod nekem, hát mit tehetek? — s olyan nagyon magához szorítja, hogy Áginak a lélegzete is eláll. — Édes. . . — suttogja a fiú. Ági nem szól, csak lopva, miközben a fejét oldalt fordítja, lehelletnyi csókkal megcsókolja a fiú kezét. — Ha. . . hazamentek. . . kijössz a kertbe, mikor nagyanyád elalszik? — suttogja a fiú. Ágika nem szól, csak a fejét igenre bólintja, pedig könny csillant meg a szemében, amint a tánclépéssel az égőnek fordult. • A virradat egyszerűen kisöpörte a tánctermet: — Menjünk Ágika, menjünk — sürgeti Megyeri Sára, a nagymama Ágikát, aki csakugyan jött volna már, hiszen Bereczky Bandi már elment, hogy aztán várakozzon rá a jázminbokomál, a virágoskertben, a megbeszélt helyen. Jó hely. Hatalmas egy bokor, s merevül virág. Az is fehér, az Ágika ruhája is fehér. Még a hajnalon se tetszik ki a fehérségből. De nem is jár arra senki. A Daruka-ház a legszélső ház a keresztutca végén. Nem könnyű Áginak eljönni, mert mintha egyszerre többen is “felfedezték” volna. “Ni-ni! Milyen szép kislány ez az Ujmor Ági!” S egyszer csak azt érzik, akik itt vannak, hogy milyen jó a szépet látni. A szép virágot, a szép időt, a szép nőt... — Csak egyetlen fordulóra, csak egyre még, Ági! — kérleli ez is, amaz is, s Áginak minden porcikája nagy megbékélés és feloldódás, mintha minden tánclépéssel közelebb kerülne a jázminbokorhoz, ahol Bereczky Bandi várakozik rá hűséges szívvel, az édes. . . S egyre derűsebb, amint beröppen egyik táncosának a karjából a másikéba. Néhány perc ez mindössze, alig tart tovább, mintha a fiukkal sorba kezetfogott volna búcsúzéra, és mikor már menne Megyeri Sára jó nagymamája után, aki ott várakozik rá az ajtóban, még egyszer elkapja Varga Dénes: — Hogyan képzeli ezt, Ágika? Engem csak úgy, itt hagyni? Mondja? Van magának szive? Ági komolykodva szorítja mellére tenyerét: — Hallga? Dobog. . . Tehát van. . . — Nem hiszem! Hallgassam meg csak? — játékosan próbálja meghallgatni. — Hogyisne! — s már táncol is, de csak leejtett karokkal, s közben figyelmesen nézi a fiatalembert. Annyit tud róla már, hogy régész, meg hogy valamilyen dalokat meg szólásmondásokat gyűjt, s azt hiszi, ha kedves hozzá, ama másikhoz lez kedves tulajdonképpen, Bereczkyhez. (Még nem tudja Ágika, hogy minden leány ugyan igy hiszi.) Titi, a cigány kovács fia és prímás tudja, hogy ez az utolsó tánc, s ezért úgy játssza, minha át akarná hidalni ezt a mulatságot az elkövetkezendő, majdani mulatsággal. Neki ezek jelentik az idő múlását és az élet minden értelmét. Azt játssza, hogy: Bár csak ez az éjszaka Tizenhárom éjjel tartana! Tizenhárom éjjel meg egy nap, Véled babám kimulatnám magamat, Kimulatnám magamat. .. Ági s Varga kihúzott derékkal, vállal, huszárosán járják a csárdást, s Áginak olyanforma érzése van, mintha az éjszaka minden gyötrelme nyomtalanul eltűnt volna, s ezután már minden olyan nagyon jó lesz, s ez a jóság nem múlik el soha. — Maga olyan jó... — mondja Vargának, elképesztően őszintén. Evvel az éjszakával minden elmúlik, ami volt, ki tudhatja, hogy mi lesz ezután, vagy hogy milyen lesz a holnapja? Mindenkit szeretni, mindenkihez kedvesnek lenni, hogy mindenki gondoljon rá majd jó lélekkel. — Kedves... De lássa, nekem is kell valami hasznomnak lenni a világban. De tudja mit? Ne menjen még haza, táncoljunk! — Nem, nem, azt. . . nem lehet. . . De mondja csak. Mit is csinálnak ott magok, Gyulán? — A várat restauráljuk. Vagyis, eredeti állapotába visszaállítjuk. Miért kérdezi? — Csak... szeretem tudni, hogy mivel foglalkoznak az emberek. .. Ági arra gondolt hirtelen, hogy ezóta már Bereczky ott ólálkodik a jázminbokroknál, s erre a gondolatra megforrósodik a vére. Soha nem csókolt még meg egy fiatalembert sem úgy, mint ahogy kedvenc színésznői a filmekben és valószínűen az életben is csókolóznak, se ugv, mint Vá- radi Rózsi, hogy a nyelvespuszi, meg még mit nem, s most egyszeriben ha tehetné, megcsókolná ezt a pesti fiatalembert, meg Puskás Tibort is, meg másokat is, sorba pontosan úgy, mint ahogy összecsókolóznak bucsuzkodás közben a rokonok. — Gyere, kislányom, menjünk haza... — áll meg mellettük nagymamája, Megyeri Sára. — Igen, nagymamám, megyünk... — megáll pillanatig, szembe néz Varga Dénessel, mintha valóban búcsúzna ezen a fiatalemberen keresztül valamitől, valakitől: — Isten vele — mondja és hagyja, hogy pillanatig fogja Varga Dénes a kezét. — Kezét csókolom, kicsj lányka. . . Egy visszapillantás még, s Ági a nagymamájával elmegyen. Ahogyan mennek, a zene utánuk folyik, eleinte harsogón, zengőn, aztán egyre halványodva, végezetül csak néha érte utol őket egy-egy foszlány, de ez is csak úgy, mintha könnyű, tarka rongycsomók hullnának elébük a járdára. Az éjszaka langyos, mint a szoboszlói fürdő, vagy mint az öregedő ember széptevése, és bennük zsong, él az éjszaka minden rezdülése, egyikőjükben igy, a másikójukban amúgy. Kit hogyan érintett meg. Megyeri Sára egyre könnyebben érzi magát, amint a kulturháztól egyre és egyre távolodnak, megszabadult attól a kegyetlen, kínos érzéstől, ami ma is, de már előző mulatságokban igy sö- törte, kínozta, hogy egyszer csak valamelyik uri- fiu kitáncol Ágival az ajtón és soha, soha nem látja unokáját többet. Neki, változatlanul urifiu mindenki, aki nem paraszti munkából él, igy természetes, hogy Bereczky méginkább az. Félti az unokáját ezekből a Bereczky-féle fiuktól, félti a katonáktól, fiatal rendőröktől és minden rendű és rangú közigazgatási emberektől, és kiváltképpen féltette ettől az éjszakától. Mert most nem volt elég, hogy a helybeliek vették körül, az a pesti fiatalember is rátapadt nem is egyszer. Kétszer. Harmadikszor pedig végezetül. No de.. . ennek is vége van, hála Istennek. Egy év, két év, legfeljebb három év, aztán férjhez megyen egy brigádvezetőhöz vagy egy sofőrhöz, traktoroshoz, kertészhez, mezőgazdászhoz, de. . . hogy kézről kézre adják ezek az urifiuk. .. brr. Kirázza az embert a rossznyavalya. — Nagymamám... kedves jó nagymamám... — duruzsol a fülébe Ágika és szinte dorombol, mint a macska. — Jól van, jól, csak. . . magadra vigyázz nagyon. Tudod, hogy. . . milyen rossz manapság a világ. .. — Tudom, édes nagymamám, tudom. — Pedig dehogy tudja. Miből is tudhatná? Csak a szája jár. Mire hazaértek, lehetett már ekkor két óra, s a fogyó hold lent volt az égaljon, s olyan sápadt volt, mint a halál. Egy kutya vészesen vonított, messze, kint, a rétháti üzemegységben, a birka- hodálynál. — Te nem jössz... hátra? — Nem... — Akkor eredj be, de vigyázz, fel ne keltsd nagyapádat... a kis falilámpát gyújtsd fel... — nem budiba megyen, hanem az istálló végéhez, lekucorodik. Bodri, a kutya, ott terem nyomban, leül vele szemben két hátsó lábára, alig lépésnyire tőle, és hosszú nyelvével elébb erről, aztán arról nyalja meg a száját, s bámul rá. —• Nyehó. .. hogy a gálya hordjon el. .. — suttogja félig-meddig hangosan, s úgy teszen, mintha göröngyöt venne fel, hogy hozzá vágja. — Nyehó... — A kutya oldalt ugrik, mint hogyha hop- szolna. De leül ujfent ugyanúgy, s nyalja a száját ugyanúgy. Két szoba van itten, meg konyha, ami amolyan nappali szobának is megfelel, s Ági a nagyszobában alszik a két öreggel. Azok a fenti két ágyon, ő meg idelent a sezlonon. Nagybátyja, ifjú Daruka Mihály meg egyedül a kisebbik szobában. (De majd csak akkor, ha haza jön, persze.) Mig vetkezik, szive eléggé nyugtalanul s eléggé hangosan dobog, de mintha beledobogna a virágos kertbe, nem pedig a szép, uj s nájlon hálóingébe. Lefekszik csendben, s áílig huzza a fehér csikós, kék nájlonpokrócot. S teszi magát, hogy ő pediglen alszik máris. Nagymamája bejön, pillanatra megáll s nézi Ágit, nézi, öregedő szivét elborítja valami nagy, s kimondhatatlan érzés — álmodjál szépeket. .. gondolja a suttogást és lehajlik, haja szélébe rálehel, hogy fel nem ébressze. S lefekszik hamar. “Egy perc... másfél perc... még egy percet várok. .. elolvasok kétszázig vagy nem is. Elolvasok ötszázig, s akkor kimegyek.. . Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc...” s az utóját már ugv olvassa, de úgy is érzi, mintha mezítlábas papucsban szaladna egy búzában átvágó gya- loguton, s a számok nem mások, mint a papucs szapora csattogása. Tudta, 'hogy ha kimegy, menthetetlenül elsüllyed minden, ami eddigi életét jelentette. Egészen másmilyenek lesznek az albumába ragasztott ideálok, hires nők s férfiak képmásai, másmilyen lesz körülötte az udvar, a család, de kiváltképpen másmilyen lesz ő. Milyen is lesz ő? Ezt nem lehet tudni. Lehet, hogy a világ is elmúlik azon nyomban, nagymamája szeretete elszáll, mint a füst, de hiába minden, neki mennie kell és ki. is megy. Lassan, nagyon lassan kél fel, kezébe veszi hálóinge mühimzéses felső kiskabát- ját (saját anyagából) majd csak a konyhában ölti fel... — Folytatjuk — wwwwwwwwwwwwwvvtwwwww ÉPÍTSE A MAGYAR SZÓI, SZEREZZEN EGY UJ OLVASÓT!
