Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-04-21 / 16. szám
Thursday, April 21, 1960 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 7 Az emberpusztitás divatjai Taylor tábornok, az amerikai közös vezérkar volt főnöke vallomás-szerű könyvet irt hadvezetőségünk terveiről és dilemmáiról. Az uj világháború lehetőségeit is fejtegeti. Könyve elrettentő bizonyíték, hogy háborúval semmit sem lehet megoldani, de mindent el lehet pusztítani Irta: PÉTER TAMÁS Emlékeznek a megboldogult Forrestal hadügyminiszterre? Szegény feje belebolondult abba, hogy Oroszország uj háborút akar és mivel a barátai, a kollégái, no meg a tábornokok, admirálisok és a fizetett kémek, folyton-folvvást ezt súgták fülébe, végtére is ideges türelmetlenség fogta el. Izgatottan várta, mikor jönnek az oroszok és felgyulladt képzeletében már látta is, hogy kitör a világháború. Kitört rajta az elmebaj és egy ilyen roham hatása alatt kirohant a kórház 14-ik emeleti szobájából és “Jönnek az oroszok! Kezdődik a háború!” kiáltással, a mélységbe vetette magát. Az ártatlan amerikai polgárnak gyakran kell eszébe jusson a hibbant elméjű Forrestal, mert azóta is mintha meghibbant elméjű tábornokokat, admirálisokat kellene látnia hadügyeink élén, akiket csak egyetlen fura rögeszme látszik vezetni, az, hogy az orosz megrohanást, “blitzkrieg”-et készít elő, vagyis egy még rettenetesebb “Pearl Harbor”-t, de nem csupán Hawaii, hanem egész Észak-Amerika ellen. Másfél évtized óta az orosztól való félelem, sőt páni rettegés vezeti katonai vezetőinket s az a szemmel látható tény, hogy a Szovjetuniónak esze ágában sincsen uj háborút kezdeni, sőt ezerféle módon és eszközzel küzd a békéért, csak még idegesebbé látszik tenni a Pentagon urait. Nem mi mondjuk, de egy jeles katona, az amerikai közös vezérkar volt főnöke. Maxwell D. Taylor tábornok ad számot végre arról, hogy ka- tonáéknál nem a józan ész, hanem az ideges félelem vezeti az elméket és ez a zavaros, katonai elme, magában véve, külön nagy vészedelmet jelent az országra. Arról persze Taylor tábornok sem beszél, mennyi kárt okoz az országnak és mennyire visszatart bennünket az okszerű fejlődéstől, hogy az ország adójövedelmeinek legnagyobb részét a fegyveres felkészülés emészti fel, tehát ahelyett, hogy előremennénk, hátra kell maradnunk, mert nem jut iskolákra, néplakásokra, a betegségek, nyomorúság orvoslására és lakosságunk visszamaradt, bigott tudatlanságának kigyomlálására, őrült iramban fegyverkezünk és fegyverkezünk, holott ezek a drága fegyverek és műszerek pár év alatt ócskavassá rozsdásodnak és vagy kiselejtezik őket, vagy' — mintahogy flottánk nagyrészével tesszük — lomtárban maradnak. Taylor tábornok könyve (“The Uncertain Trumpet”) őszintén bevallja, hogy ihadvezetősé- günk is bizonyos divatok után megy, mikor a védekezés és támadás katonai terveit kidolgozza. A költségkímélés szempontja nem igen játszik szerepet, legalább is addig, mig bele nem ütközik a költségvetés kongresszusi kontrolijába. Mivel azonban a kongresszus mindig hajlamos arra, hogy a hadiiparok költekezésében prosperitásunk egyik főtényezőjét lássa, a vezérkar követelései csaknem korlátlan mértékben érvényesülnek. Egyidőben a legdivatosabb jelszó a “massive retaliation”, vagyis magyarul mondva, a “korlátlan visszaütéS” (értsd emberpusztitás) volt. Ez az idea az első világháború tanulságaként maradt reánk. Az amerikai katonai elmék a fasiszta olasz Giulio Douhet tábornok ideáit vették át és a katonai iskolákban évtizedekig úgy tanították, hogy az erősebb ország akkor győz legbiztosabban és leggyorsabban, ha szakadatlanul bombázza az ellenség népes városait és ipari gócait. Az nem tartozott katonáékra, hogy százezer számra ölték, gyilkolták a békés lakosságot, az öregeket, az anyákat, gyermekeket; őket csak az a rideg teória vezette, hogy az ellenség iparüző ereje igy talán megsemmisül. Csak a második világháború után kezdték vizsgálni és analizálni katonáék, hogy vájjon a masszív bombázások csakugyan elérték-e a kitűzött célt, vagyis az ellenség ipari erejének megsemmisítését. Taylor bevallja, hogy ez a nagytömegű stratégiai bombázás hozzájárult ugyan a német hadiipar leg.vengitéséhez, de mégis hatása messze alulmaradt a várakozásoknak. Azt lehetne hinni ezekután, hogy a tömegbombázások divatja elveszti varázserejét az ember- pusztitás művészeinél: katonáéknál. Ellenkezőleg. Jönnek az atomfegyverek és Hiroshima után még vadabb tempóban folyik a tervezés kiirtani egész városok lakosságát a háború szent nevében. Egy szempillantás alatt 100,000—200,000 békés városlakót küldeni a másvilágra, mert az ellenséges kormány orra talán nem tetszik hadvezetőségünknek és élni lehet az alkalommal és 10—20 jól irányzott bombával egész országokat megsemmisíteni. Ezzel az Ígérettel kezdődik az atomkorszak a hadviselésben. De ezt a kecsegtető perspektívát is hamar megsemmisíti az a váratlan felfedezés, hogy a katonáék által legújabban kinevezett ellenségnek, a Szovjetuniónak szintén vannak atomfegyverei. Sőt — szörnyűség elgondolni is —, még hidrogénbombája is van. A koreai háborút már a régi haditechnikával kell megvívni és a “masszív megtorlás” már nem csalhatatlan fegyver többé. Taylor tábornok igy vezeti végig az olvasót a Pentagon urainak összes dilemmáin és vitáin és végül is oda lyukad ki, hogy a modern háborúkban már nem lehet kizárólagos fegyverekre, vagy fegyvernemekre támaszkodni, hanem — ha van ellenség — azt minden eszközzel, minden élet- pusztitó szerszámmal és az összes lehetőségek alkalmazásával kell vagdalni, mészárolni, felrobbantani, agyonégetni, szóval megsemmisíteni. El kell készülni viszont arra is, hogy az ellenség is ugyanezt teszi mivelünk. “De hiába, ez a háború”, mondja Taylor is, mint a többi tábornokok és admirálisok. így (hát a zseniális hadvezetők egyenletei szerint a modern hadvezetőségek kalkulációjának netto eredménye a világ népességének hidegvérű elpusztítása, vagy nyomorékká satnyulása. Ha ezt az eredményt elérték, akkor tudós hadvezéreink majd bizonyára összeülnek és összeegyeztetik számitgatásaikat és pezsgős poharak koccintása ' közben ünnepük majd a haditudományok dicső fölényét a civil moralitás felett. “Ezek a civilek élni akarnak” fogják mondani, “micsoda gyávafiiniszferek a munkások között A Kínai Népköztársaságban a kormány magas hivatalnokai is mint közönséges munkások dolgoznak egyideig A Kínai Népköztársaságban megjelenő “Peking Review” heti folyóirat február 9-iki száma rövid beszámolót nyújt arról, hogy milyen eredményt ért el már az első évben is a Kínai Kommunista Párt végrehajtó bizottságának az a határozata, hogy minden kormányhivatalnoknak évenként bizonyos időn át a munkások között kell élni, velük dolgozva s osztozva jóban, rosszban egyaránt, hogy a néppel való érzést el ne felejtsék. A Peking Review cikke szerint ez az intézkedés már az első évben is nagyon szép eredményeket mutatott fel. Egyrészről azért, mert nagyon lelkesitőleg hat a munkásokra, midőn látják, hogy a vezetőik velük együtt dolgoznak, úgy élnek, étkeznek, ruházkodnak, mint ők. Másrészről viszont a vezetők is olyan tapasztalatokra tesznek szert, amelyeket az iparok fejlesztésére s általában a nép javára használhatnak fel. Ez az uj intézkedés nem felületes, amit, hogy úgy mondjuk, csak “mutogatásra”, vagyis színlelésből csinálnak, mert arról van szó, hogy a kormányhivatalnokok, még a legmagasabb állásúak is, vagyis a minisztérium felelős tagjai is éven ként legalább 4 hónapot töltenek a munkapad mel lett vagy a szövetkezeti farmokon. Ezen idő alatt minden tekintetben ugv élnek és dolgoznak, mint azok a munkások, akik között tanulnak és tanítanak, aszerint, hogy mire van szükség. Az első évben Pekingből 38 kormányhivatalból mentek alkalmazottak, hogy a nép közé elegyedve vegyenek részt azok munkájában. Ezeknek 73 százaléka a miniszterek és helyettes miniszterek közül került ki. Némelyek csak 4 hónapot, mások pedig hosszabb időt töltöttek el kézimunkában, de voltak olyanok, akik egész éven át a dolgozó nép között maradtak. Eddig eredmények így például Liu Jui-lung földművelésügyi miniszter közel félévet töltött agrár kommunákban ság ez!” s az emberiség elpusztitói pohárköszöntőket mondanak a magasztos katonai erényekre. Taylor tábornok ugyan nem nagyon magasztalja a többi vezérkari vezetőt, de legalább nyíltan megvallja, hogy a modern háborúk, akár limitáltak, akár világdimenziójuak, automatikusan maguk után vonják az élő emberiség kipusztitását. Taylor őszintén beszél és nem szépitgeti a borzalmas véget, ;ami reánk vár, vagyis mérhetetlen számú milliók szándékos elpusztítását, hullahegyek felmagasodását, vértengerek képződését. Ezt tervezik a vezérkarok. S szinte gyermeki naivitásnak tűnik, amikor a magyar származású atomtudós, dr. Szilárd Leó, azzal próbálja enyhíteni a világpusztitás kilátásait, hogy valami konvenciót javasol a nagy városok elpusztításának enyhítéséül. Szerinte, ha a hadvezetőségek hidrogénbombákkal el akarnak pusztítani egy nagy várost, előbb adjanak ki figyelmeztetést, hogy a város lakosainak módjuk legyen rendben kiköltözni és legalább elétüket megmenteni. A figyelmeztetés lejártával aztán szépen nyugodtan romhalmazzá lehet bombázni az üres várost. Mintha csak örjitó haláltáncot járnának katonáink. Maguk sem tudják mit csináljanak. Még csak nem is mernek gondolni arra, hogy tömeges em- berpusztitások nélkül is meg lehet a világ. Az még csak eszükbe sem jut, hogy a háború már magában véve is elavult, ostoba és hatástalan politikai eszköz, sőt alapjában véve törvénytelen is, mert a Kelogg-Briand paktumban a nagy nemzetek már évekkel ezelőtt feladták jogukat a háborúzásra. Az egész kalamajkában csak az a megnyugtató, hogy az elmúlt 15 év alatt a Szovjetunió egyszer sem adta jelét, hogy háborúra készül. Sőt előhar- cosa a békének és számtalanszor kihangsúlyozta, hogy támadást nem kezd, de viszont “jaj a támadónak!” Amerika részéről Eisenhower elnök is becsületére fogadta, hogy az Egyesült Államok sem kezd támadást. Ez a Camp David-ban kötött paktum értelme és reményteljessége. A májusi csúcstalálkozótól joggal várja a világ a józan ész és békeszeretet felülkerekedését. Ha már nem akarunk emberpusztitást, a legkevesebb amit tehetünk, feloszlatni a nagy vezérkarokat és hazaengedni a hadseregeket. Ha maradnak még ellentéteink, azokat simítsuk el érvekkel és meggyőződéssel. És nem baj, ha sokáig tart is as érvelés, csak maradjunk élve és vitatkozzunk jókedvűen, jó egészségben. az ország különböző részein, amikor nemcsak dolgozott, hanem egyben gondosan tanulmányozta a legfontosabb négy agrártermék (búza. repce, rizs és gyapot) lehetőségeit, összegezte a különböző területeken alkalmazott módszereket, kikérdezte a nagy gyakorlattal biró értelmes paraszt embereket s az igy nyert adatok alapján most lehetővé válik, hogy minden területen a viszonyoknak megfelelőleg a legmagasabb “mu” (egység) termést érjék el. A siker egy másik példájára mutat Waug Chm generális esete is. Wang Chen a felszabadító hadsereg hires generálisa, aki parancsnoka volt annak a déli irányba haladó haderőnek, "mely Chian Kai-shek-et kiűzte az országim1 s igv felszabadította Kwantung területet és Hainan s i- getet. . / Chen generális most a «zóiabaK tamil m inyozú- sára .ad‘.9 magát. Teljes idejét az állami farmokon tölti, együtt élve és dolgozva a fa’ merekkel s az igy szerzett tapasztalatait a szójabab '"r melók között továbbítja. Az eredmé'>v az lett, hogv dacára a multévi kedvezőtlen időjárás-nk w északkeleti területeken a eróVvib termés kétszerese volt az előző évek terméseinek. Most még nehéz megmondani, hovr a nárró-k ez az intézkedése a következő években milyen eredmánvt fog hozni. Annyi azonban b:7«nvos, hogy már maga az a ténv, hogy a mra^azri kormányhivatalnokok megtartiáv a néppel való közvetlen összeköttetésüket, lit jók a-mak a küzdelmét, saját maguk is érzik ? hamm- mgo'-a\ éppugv, mint más bajokat, tehát tudták, hogy hol kell segíteni, csak jó eredményt hozhat. £sa:r2 érdassies fe!f?sye!i:i A “Peking Review” I960 február 9-iki számában ezt a rövid hirecskét találtuk: KULTURÁLIS HÍR A napokban Peking városban szép íimemT t tartottak a nagv magyar matematikus. PÓLYÁI JÁNOS halálának századik évfordulója alkalmából.
