Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-03-24 / 12. szám
Thursday, March 24, 1960 AMERIKAI MAGYAR SZÓ MIRE TANÍT A SZAHARA? Elhagyatott vidékeken, a Szahara sivatagjaiban, Arábiában és a Kongóban a nagy társaságok modern uj telepítéseket létesítenek... Mire tanít ez a gombaszeriien növekvő uj telepítési rendszer?... De bár a kezdeti hírek jól hangzanak, vissza kell emlékeznünk a kompánia-kezdések régi balsikereire és okulnunk kell belőlük Mialatt körülöttünk az árutermelés orgiái folynak össze egy végnélküli körtáncba, szelíd ábrándjaim közé tartozik az, hogy a mostani csomagolt, vagy részletfizetéses, vagy állítólag munkát takarító, de valójában munka és adóssághalmozó háztartási gépek tömkelegét idővel egy más, józanabb és praktikusabb gazdálkodási módszernek kell majd felváltania. Biztosan vannak mások is, akik csudálkozni tudnak azon, hogy minél több az áru, a skatulya, annál nehezebb kiadós, tápláló jó ebédet, vagy vacsorát főzni. És minél több a gép a konyhában, annál több időt vesz igénybe ezeket karban tartani, tisztítani, megkímélni rozsdától, romlástól, mert ezek legcsekélyebb elmulasztása elég, hogy az értékes holmi a szemétládába kerüljön még mielőtt az ára ki lenne fizetve. A legjobb esetben örökös adófizetőivé válhatunk a javító mechanikusnak, akinek taksája éppenhogy annyit szív ki belőlünk, amennyit gutaütés nélkül még ki lehet bírni. A magamfajta ábrándozó lélek vágyálomként sóvárog egy olyan társadalmi berendezkedés után, ahol a reggelit nem kell keserves küzdelemmel készíteni, hanem kifogástalan, otthonias reggeliző helyek várják a polgárokat; udvarias fiatalok szolgálják ki az öregeket; szabad a választás, ki mit szeret és az árakat nem kell kínosan tanulmányozni, mert egy pénzbe kerül akármit is fogyasztunk, s a központi könvvelőség egyazon árral terheli meg a számlánkat. így nem takarítunk meg semmit a krajcároskodással s oly nagy az árubőség, hogy nem sokat számit, mennyi tojást, jamet, sonkát vagy szalonnát fogyasztottunk. Persze az is ábrándjaim közé tartozik, hogy a nagy üzlet ne azzal foglalatoskodjon, hogy mindig az ár, a haszon, a csomagolás és a három négy közvetítő kéz közbeeső profitját számlálgassa úgy, hogy a fogyasztó mindig öt-hatszorosát fizeti annak, amibe az áru tulajdonképpen belekerül (mert hiszen az adókról is csak gondoskodni kell, a kutyafáját). Hanem kalkulálja ki a közönség szükségletét, például azt, hogy egészséges reggelire mindenkinek szüksége van és találja meg számítását abban, hogy minél több derék polgártársnak nyújt egészséges reggelit. Az olvasó tehát elképzelheti, hogy én a mai skatulvás és részletfizetéses árurendszert sokban elavult, sokban tökéletlen kereskedelmi módszernek tekintem és mint a dal mondja: Vágyom egy nő után — azaz pardon — egy jobb koszt és helyesebb táplálkozás után. Nem az ultra perfekt konyhát akarom, hol egész nap pucolni kell az extra finv- nyás, drága gépeket, hanem ahol nincs konyha, nincs vesződség, de mógb van egészséges, finom, jó étel, meleg étel, pompásan elkészítve, olcsó átlag árakon. Ennyi előzmény után az olvasó könnyen megérti, hogy különös figyelemmel, majdnemhogy sziv- dobogva olvasgatom a híreket, hogy a mai big business már sok tekintetben kénytelen belemenni abba, hogy a népszükségletekről szervezett formában és ne apródonként gondoskodjon, örömrepesve olvasom például, hogy nagy társaságok remek uj városokat építenek, modern berendezéssel, mindenféle komfortokkal, uszodákkal, parkokkal, klubokkal és színházakkal. Fájdalom, kissé mesz- sze esnek tőlem ezek az utópiák, például Arábia sivatagain, ahol az arab-amerikai olajtársaság íá-áldozhat pár milliót, 'hogy tisztviselői és amerikai munkásai számára ne csak éppen oázist, hanem amerikai tipusu modern kisvárost építsen. Biztosan jó üzlet ez az olajtársaság számára, másként nem csinálná, és ha igv van, kezdek reménykedni, hogy ime a kapitalizmus, ha vénül is, mégis csak elkezdi építeni a jövő társadalmát, vagyis az egyoldalú árutermelés helvébe a tervezett, szervezett, közösségi jólétet. (A bennszülött munkások kizárásával? Szerk.) Újabb öröm olvasnom, hogy most már a Szahara sivatag is ilyen alapon zöldül ki. A nagy társaságok folyton-folyvást fúrják a sivatagot és ha valami kibuggyan a földből az vagy olaj, vagy viz, tehát mindenképpen lakhatóvá teszi a kopár homokpusztát, vagyis a sigatagot. Hopsza tehát, kezdődik a telepítés, léghűtéses házakkal, iskolákkal és mindenféle kényelmekkel. A leírások, meghatóan szépen hangzanak, az ember örömrepesve olvassa őket és noha ezek az utópiák még mindig a supermarketekre járnak tobzódni a szinesnél-szinesebb skatulyákban, remélni lehet, hogy a tűzhelyek, a mosó- és szárítógépek, no meg a szemétégetők, stb. legalább be vannak építve a házba és nem kell értük külön- külön fizetni a részleteket. Itt van tehát a Szahara és a francia társaságok is, az Egyesült Nemzetek (UNESCO) védnöksége is, úgymint Arábiában az amerikai olajtársaságok, már a jövő társadalmát látszanak építeni azzal, hogy nem apró és véletlen parcellákkal, hanem tervszerű és szervezett nagyvonalúságokban alapítanak ma- gasfoku, modern társadalmi gócpontokat a sivatagokban. Leszögezhető tehát, hogy mihelyt viz van, mihelyt munka van, mihelyt nagyszámú szorgalmas embernek megélhetést lehet biztosítani, társadalmat, még hozzá civilizált társadalmat lehet teremteni még a vadonban, még a homoksivatagban is. A Belga Kongóban igy épült fel a legmodernebb nagyváros, Leopoldville is, (itt fényes felhőkarcolók épültek még mielőtt nádfedeles kunyhók készültek volna a bennszülötteknek) (Kinek — mi dukál? — Szerk.) csaknem fantasztikus arányokban, És az is megállapítható, hogy a big business valóban képes is ilyen nagy tételekben való telepítésre. Már-már belenyugodnánk tehát abba is, hogy a kapitalista nagy üzlet igy képes felépíteni az uj társadalom elemeit, eleinte persze csak a végeken, ahol az uj nem látszik olyan nagy ellentmondásnak és a holnap nem botlik bele folytonosan a tegnap lábába. Ámde emlékezetünkben felmerülnek régi. balsi- kerü törekvések, amelyek igen nyomós ellenleckéket szolgáltatnak. Egyszer volt, hol nem volt egy Pullman nevű chicagói vasutkirály, a hálókocsik feltalálója, aki óriási vagyont halmozott öszA KÖZELGŐ NÉPSZÁMLÁLÁS A 18-ik amerikai népszámlálás alkalmából, április hó 1 és 15 között az amerikai lakások mindegyikét a 160,000 népszámláló biztos egyike fel fogja keresni. Az alkotmány előírja, hogy a lakosságot minden tizedik évben meg kell számlálni. 1790-ben tették meg ezt először, amikor az ország népessége csak 3,929,214-re rúgott. Az idén 180 milliónál több fejet kell megszámlálni. Most történik meg először, hogy a Statisztikai Hivatal a postaszolgálat segítségét, is igénybeveszi. Március vége felé minden amerikai háztartásnak egy u. n. Advance Census Report-ot (Előzetes népszámláló jelentés) fog a posta kézbesíteni, amely‘A április 1. előtt ki kell tölteni és a lakásokat meglátogató biztosnak átadni. Az űrlapon a névre, cimre, nemre, fajra, születésnapra, családi állapotra vonatkozó kérdések vannak, a lakásra és annak felszerelésére vonatkozó kérdéssel együtt. Ez űrlapot minden háztartás fejének ki kell töltenie. Azonkívül a népszámláló biztos minden negyedik családnál egy u..n. Household Questionnaire-t (Háztartási kérdőív) hagy, amelyen további felvilágosításokat kell nyújtani a családtagokra, életszínvonalukra és magára az épületre nézve. Ezt a kérdőivet, amelyet csak minden negyedik család kap kézhez, három napon belül a postaszekrénybe kell dobni, az ugyanakkor kiosztott portómentes boríték felhasználásával. A valószínűség törvényei szerint, ha az ilyenformán nyert adatok számát néggyel megszorozzák, csaknem egész pontosan a teljesszámu adatok birtokába jutnak. A beszerzendő személyi adatokat teljes titoktartással kezelik. Semmiféle más kormányhivatal, sem adóhivatal nem kaphat erre nézve felvilágosítást a Statisztikai Hivataltól. Az a biztos, vagy más közeg, aki ezt a szabályt megszegné, szigorú börtönbüntetést kapna. Már április végén közzéteszik a 10,000 lakosnál többet számláló városok és megyék létszámát. 1960 őszén pedig a Statisztikai Hivatal megkezdi az egész országra és annak minden egyes falujásze és elhatározta, hogy millióival megépíti a min! a várost munkásai számára. Nyomortanyák helyett a munkások a szép, világos, rendezett utcák! ul biró Pullman városba költözhettek, ahol rend volt, tisztaság volt s mindenféle kényelmek is voltak. Az egész világ újítást látott Pullman városának fejlődésében, a világ minden tájáról, jöttek tanulmányozni. Pullman gyáros büszke volt Pullman munkásvárosra és persze a büszkeség elbizakodottságot szült; úgy viselkedett, mint városának korlátlan ura és mestere, szabályozni akarta a lakosok életét is. Nem telt bele sok esztendő Pullman város lakosai raboknak érezték magukat. 3 mikor jobb fizetésért sztrájkolni akartak, a gyár pedig azzal felelt, hogy ki akarta tenni őket a kompánia házaiból, olyan véres összeütközésekre került a sor, amilyet Amerika alig látott még s a kompánia rendőrei százakat hurcoltak börtönbe. Pullman kezdeményezése szappan-buborékként pattant szét s a tanulság azóta is ott lebeg a levegőben: Munkások, óvakodjatok a kompániák kenetteljes igyekezetétől, ne adjátok el leikeiteket! Vagy ki ne fedezné fel az újkori rabszolgaságokat a bányavidékek kompánia boltjaiban, melyeknek jancsibankói, uzsoraalapon nyújtott hitelei másodszor rabolják ki a bányászokat, miután először a béreknél rövidítették meg őket ? Ezek mind olyan példák, hogy jogosan nézhetjük gyanakvással, ha kompániák nyújtanak kényelmeket a munkásoknak. Csaknem mindenki érzi, hogy a dolgozó családoknak nagyobb kényelemre volna szükségük. Legyen könnyebb a megélhetés nem csak azzal, hogy — infláció* alapon — több a kereset, hanem azzal is, hogy legalább otthon ne kelljen annyit görnyedni, gürcölni, mosni, vasalni, tisztogatni, nem is beszélve az örökös eladósodásról, a részlethiénák macerálásairól, stb., stb. Létfenntartó táplálkozásunk valójában nem bonyolult, de minden házban van egy kinzókamra, a konyha és ennek ezerféle szerszáma. Az ilyen ház- vezetés nem lehet alapvető szükséglet, mert reggelit, ebédet, vacsorát könnyebben, jóizübben és olcsóbban ehetnénk közös étkezéssel és legfeljebb csak a csemegék maradnának vissza, hogy kielégítsék egyéni kedvtelésünket. Valami ilyesmire tanít bennünket most a Szahara. P. T. ra vonatkozó számadatok közlését. 1960 december 1-re az Unió minden államára vonatkozó végleges adatokat is nyilvánosságra hozzák, hogy meghatározzák a képviselők számát, amelyet minden állam a kongresszusba küldhet. A népszámlálás azonban sokkal többet jelent, mint azt, hogy hány ember él bizonyos helyen. A felvilágosítások egész halmaza áll majd rendelkezésre, amelyek világot vetnek társadalmi és gazdasági életünkre. Ezekre az adatokra nemcsak a kormánynak, hanem a kereskedelemnek, az iparnak, a munkásszervezeteknek, a társadalmi egyesületeknek, tudósoknak és magánosoknak is igen gyakran van szüksége. Az 1960-iki népszámlálás rengeteg adatot fog felszínre hozni arra nézve, hogy mi történt az országban az utolsó évtized folyamán. Minden család lelkiismeretes közreműködésére van szükség ahhoz, hogy ez a kép teljes és pontos legyen. American Council kvwvwuwmwvwuvmwwwuHvmwHW KÉT SZUNYOGFAJTÁT fedeztek fel New Jersey államban, mint a nagyon veszélyes viral encephalitis (fertőzött agybetegség) hordozóját. Tavaly augusztus közepe és október között 33 ilyen megbetegedés közül 22 halálos kimenetelű volt az államban. A szúnyog a vérszivó csápjában hordozza és onnan terjeszti a virust, amit tartózkodási helyén a tengeri vagy édesvízi mocsarakban szed fel. MAGYAR SZÓ KIADÓHIVATALA 130 East 16th Street New York 3, N. Y. Tisztelt Kiadóhivatal! Látom, hogy most márciusban lejárt az előfizetésem. Itt mellékelek $.......................................-t , Cím: _JL