Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1960-03-10 / 10. szám

10

AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, March 10, 1960

1 1 ......................... ................ 1 .... ... ------- n „-I,

| M agyarország ;

★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★’A

EGY “PESTI ASSZONY” ÚTJA A GYÁREGAZGATéSáGIG

Színhely, a Budapesttől 17 kilométerre levő “Kistarcsai Fésüsfonógvár” igazgatói irodája.

Két nagy vitrinben fonal-kötegek színesednek; az üzem gyártmányai. A színárnyalatok sokfélesége szinte kápráztató. A nőx az ilyen fonalakból készült kardigánra, pullóverre, stb. mondják azt, hogy “álomszép”. Az igazgatói asztal mögötti falon kiszögezett aranyszövésü zászló adja tudtul, hogy a gyár 1959-ben élüzem lett. A falakra kifüggesztett dicsérő oklevelek is jelzik a gyár utolsó két évének jó működését.

Ezek az eredmények azóta születtek, amióta Juszkó Sándornét nevezték ki a gyár igazgatójának.

— Akkoriban nem volt könnyű a helyzetem — mondja az igazgatónő —, Kistarcsa ugyan közel van a fővároshoz, de mégis egészen vidéki jellegű. Amikor megérkeztem nem valami kellemes hangulat fogadott. A gyár abban az időben nem tudta kellőéitőljesiteni a feladatát, még a vezető emberek is viszolyogtak tőlem. A gyárban úgy mondták reám, hogy “a pesti asszony” meg, hogy “nem is értheti a mesterséget, biztos jó protekciója van”. Én nem vagyok amolyan sires nő, de bizony nem egyszer megtörtént, hogy éjszakánként nem tudtam visszatartani könnyeimet. A férjem ilyenkor hallotta szipogásomat, átnyújtotta a kezét, ez megnyugtatott. És az is erőt adott, amikor a két fiamnak elmeséltem esténként, hogy mi van a gyárban; ők nagyon bíztak bennem.

■ Minderről ma mosolyogva beszél Juszkó Sán- dorné, az uj tipusu “pesti asszony”.

Az igazgatónő túl van az első nehézségeken, az eredmények igazolták, hogy érti a dolgát és ha a kezdetben éjszakánként el-el sirta magát, az első pillanattól fogva helyt tudott állni felelős beosztásában.

Amikor a jól ápolt, izlálsesen öltözött igazgatónőtől megkérdeztük hány éves, azt feleli:

— A Sándor fiam 19, a Laci fiam 17 éves. (Igazi női válasz.)

Erre a családi életére terelődik a szó; arra, hogy honnan is indult el az igazgatói szákig.

— Az alsófoku középiskola elvégzése után a szüleim beírattak a kereskedelmi iskolába, de annak csak az első osztályát végeztem el. Édesapám meghalt, és egy munkás özvegye akkoriban nem kapott nyugdijat. Kénytelen voltam abbahagyni a tanulást, elmentem dolgozni egy kalaptomp ké,- szitő gyárba. Éltem a munkáslányok életét, túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy vágyaim támadjanak, hogy álmodozzam. Ha egy zsebkendőt megvásároltam, az öröm volt számomra. Aztán jött a szerelem. Olyan szerelem, amely még ma sem múlt ék A férjemmel a gyárban ismerkedtem meg, úgy éreztük, hogy egymásra találtunk éS ez erőt adott küzdelmes életünkhöz. Egy piciny albérleti szoba lett az otthonunk, sivár, de fiatalok voltunk, szerettük egymást, ez még a kopott falakat is megszínesítette. Mindig egy helyen dolgoztunk. Ha nekem állást kellett változtatnom, a férjem is^ velem jött és fordítva. Aztán megszületett az első fiú. Szerencsére akkor már főbérleti szobánk volt, tágasabb, levegcsebb, mint a régi. így indult el az életem.

Megkérdeztük, hogyan lett igazgató.

— 1948-ig gép mellett dolgoztam. Azután jött a nagyüzemek államosítása, ugyanakkor szélesebbre vált a tanulási lehetőség. Meg kell mondanom, hogy mint munkásnő is igyekeztem olvasni, különösen a gazdasági vonatkozású müvek érdekeltek, ezeket egyáltalán nem tartottam úgynevezett száraz olvasmánynak. 1949-ben a könv- nyüipari miniszté: ium közgazdasági tanfolyamat indított, amelyre előzetes vizsga alapján engem is felvettek. Négy éven keresztül tanultam ott üzemgazdaságot. Bizony ez sem volt könnyű: dolgozni, családot ellátni, tanulni, de '"ért ment. Három évi tanulás után a gép mellől a Hasai Fé- süsfonógvár tervosztályára helyeztek át, admir nisztrativ munkára. Egy év múlva teljesen reám bízták a gyár évi költségvetésének összeállítását. Ez a munka nemcsak számokból, statisztikából áll, hanem megfelelő szaktudást is követel. Például nem elég azt tudnom, hogy egy kg. gyapjúból mennyi fonal készül, meg kellett ismernem a gvapjufajtákat, zsírtartalmukat és sok minden

mást.

— Már négy éve dolgoztam ott, amikor egy szép nap felhívtak a könnyűipari minisztériumba és megkérdezték vállalnám-e a kistarcsai gyár igazgatói állását. Nagyon meglepődtem, őszintén megmondom, azt feleltem, hogy ezt előbb a férjemmel, illetve családommal kell megbeszélnem, így is törtépt, ők biztattak, most itt vagyok, és remélem nem végzek rossz munkát.

Juszkó Sándorné munkája -valóban nem lehet rossz. Ez a gyár a múltban a munkásoknak nem nyereségrészesedést fizetni, mert termelése nem volt kielégítő. A “pesti asszony” igazgatósága alatt már az első évben olyan eredményt értek el, hogy egy-egy munkásnak komoly összeg jutott osztalékként. Ez évben hasonló a helyzet. A dolgozók már úgy beszélnek Juszkó Sándornéról: “ez a pesti asszony érti a dolgát és ért bennünket is.”

Az ellenséges hangulat őszinte jó kapcsolattá változott. Ez nyilvánvalóvá válik, amikor az igazgatónő végigkalauzol bennünket az üzemben. A Szemekből, az arcokról látszik, hogy örülnek a pesti asszonynak.

A gyár amolyan középüzem, gépparkja vegyes, van közöttük régi és egészen modern is. Végignézzük a gyapjú beérkezését, mosását, amint fonállá formálódik, látjuk, hogyan festik és mint indul el útjára.

— Magyarországon mi gyáftunk elősző!' szin- tétikus utón előállított kötőfonalat — mondja az igazgatónő. — A nem régen megindult gyártását hosszas kísérletezés előzte meg, amig sikerült olyan technológiai megoldást találni,* hogy a fonalunk nemzetközi viszonylatban is megállja a helyét. Az uj anyag szemre, fogásra teljesen gyapjú hatású, házilag igen könnyen mosható, mindig friss, nem kopik, tartós és színezése a legfinomabb árnyalatig is tökéletes. Ez az uj gyártmányunk tovább növeli a gyár jövedelmét, egyben a dolgozók nyereségrészesedését.

Nemcsak az üzemet nézzük meg, hanem az intézményeit is.

A gyáron kívül, alig néhány lépésre a főbejárattól van az uj kulturház.

— Két évvel ezelőtt itt egy rozoga kocsma állt — mondja az igazgatónő —, hogy ez mennyi bajt okozott arról azt hiszem fölösleges beszélnem. A gyárból kilépők valósággal beleestek a kocsmába. Elképzelhető mennyire haragudtak né- hányan, amikor sikerült elérnem a kocsma beszün tetősét és helyébe kulturházat építettünk. Itt van az éttermünk is. Azelőtt egy elhanyagolt helységben étkeztek a munkások, a konyha nem volt alkalmas arra, hogy Ízes ételeket főzzön.

Ma a munkásokat úgy szolgálják ki, mintha valamelyik tetszetős étterem vendégei lennének: apró, fehér abrosszal terített asztalok, udvarias pincérek. Látogatásunk idején a korszerű gépekkel felszerelt konyhán a következő ebédet készítették: gombaleves, párizsi szelet, pirított burgonya; ehhez még savanyúságot és almát is adtak.

A kultúrterem, a szinpad gondozását a gyár ifjúsága vette pártfogásba és ez nemcsak a gyár dolgozóinak, hanem a környék lakosainak is kedvelt szórakozóhelye lett.

Az ember valósággal meghatódik, amikor felkeresi a gyár bölcsődéjét, óvodáját. A kerttel övezett gyerekotthon valósággal elbűvöli a látogatót, amikoi* belép. Az egyik kis terem apró ágvikóiban néhány hónapos kicsinyek alusznak, rínak, mosolyognak; a másik szobában már a nagyobbak tipegnek, játszanak, a harmadikban már három-öt éves gyerekek képeskönyveket lapozgatnak, épitősdit játsszanak.

A gyár gondoskodott arról, hogy gyermekeket naponként orvos keresse fel és vizsgálja meg. A ragyogóan tiszta, gondosan ápolt gyerekek súlyát állandóan ellenőrzik; a kicsiknak rózsás az ar ca az egészségtől. '

Mindehhez gratulálunk az igazgatónőnek és olyasmit mondunk, hogy most már könnyebb, a munkások bizalma, szeretete most még jobban elősegíti majd a munkáját.

— Sajnos nem egészen ez a helyzet — feleli —, mert most az úgynevezett illetékes tényezőknél kell mind több megértést találnom. Uj gépekre,

Tiszán , Dunán túl...

Eörsi Béla külmunkatársunk kitűnő cikkei nyomán arra következtetünk, hogy a magyar falu mai életének megértéséhez nemcsak számokra és adatokra van szükség, hanem mélyebb betekintést kell nyerni, hogy igazán megérthessük a magyar falu életének lényegét.

Örömmel jelenthetjük, hogy kezünkbe került a hires magyar iró, Szabó Pál

“Tiszán innen, Dunán túl...”

című Írása, melyet az iró az alábbi bevezetéssel látott el:

Évának, a legr.agyobbik unokámnak Írom ezt, aki immár tizenöt éves és akire tizenöt év minden derűjével, s minden szépségével árad reá az annyi Ígéretet tartogató világ. De másik két unokámnak, Ágikának, aki öt éves és Juditkának, aki négy éves, szintén irom, hiszen ők is, ketten, annyi örömet adtak nekem, de az utóbbi fél évben tudtukon kiviil annyi szomorúságot okoztak, hogy nem bírták el a magyar égtájak, elmentem hát mesz- sze, messze, s gyötrelmeimet belészórtam a Fekete-tengerbe a nyár folyamán. A nagyapai sírástól mindég viharosabb lesz az ég és a tenger, s a mai kicsi gyermekszívek azért látnak annyi félelmet a szelekben s égzengésekben s általa az élet és idő viharaiban. De persze ez külön történet lenne; ha élek s unokáim embernyi emberré növekednek, majd megírjuk! Most csak igy, ennyiről van szó. Olvassa el Éva, Ágika, Jutka, meg a sek-sek magyar Éva, meg a sok-sok Jutka, Ágika, meg az édesanyák is olvassák, hátha ezzel legalább valamivel kevesebb lesz a szomorúság és több lesz az öröm az anyai meg a kislá- nyi szivekben?

Budapest, 1959. november 20.

Ehhez csak annyi hozzáfűznivalónk van, hogy az amerikai magyarság részére is igen tanulságos és érdekes lesz Szabó Pál Írása, melyet — annak hossza miatt — négy-öt folytatásban közlünk lapunkban. Tudjuk, hogy vahnak olvasóink között olyanok, akik nem szeretik a folytatásos Írásokat. Ezeknek melegen ajánljuk, hogy ezúttal tegyék félre előítéletüket és ha nem is hetenként, de legalább összegyűjtve, olvassák el a “TISZÁN INNEN, DUNÁN TÚL ..c. közleményeket.

Azoknak a munkástársaknak pedig, akik szeretnék lapunkat terjeszteni, de eddig erre még nem találták meg a megfelelő módot, azt tanácsoljuk, hogy adják át egy ismerősüknek azokat a lapszámokat, melyekben e közlemények megjelennek és biztosak vagyunk, hogy ezzel sikerül barátot*szerezniük a Magyar Szónak.

Nyugodtan állíthatjuk, Iiogy érdekesebb, sziv- hezszóíóbb írást még nem igen olvastak, mint Szabó Pál “TISZÁN INNEN, DUNÁN TÚL...” c. müvét, melynek közlését jövő heti lapszámunkban megkezdjük.

uj üzemrészre és sok mindenre van s:. űkségünk, hogy ne álljunk meg ia fejlődésben. Ezt sem lesz könnyű kivívni, de reméljük, valamit csak elérünk.

A napi munkája, élete felől érdeklődünk.

— Reggel 8-tól délután 4-ig a gyárban dolgozom, utána bevásárolok — feleli. — A vacsoráról, reggeliről gondoskodom. A férjem, aki a Hazai Fésüsfoncban dolgozik és én a munkahelyeinken ebédelünk. A nagyobbik fiam is, aki gyakorló technikus az államvasutnál; a kisebbik az iskolában — a textiltechnikumban kap ebédet. így csak vasárnap főzök ebédet. Hetenként háromszor jövő bejárónő tartja rendben a lakást, a többi napokon én, a fiaim segítségével. Két évvel ezelőtt, még bérletünk volt az Operába, a Nemzeti Szil-házba, most azonban ritkán jutunk el színházba vagy moziba. Nem a beosztásom miatt. A múlt évben érettségizett a nagyobbik fiam. a kisebbik az utolsó idejét tölti a technikumban, ilyenkor a gyerekeknek többet kell tanulniok. Azt hiszem nem helyes, ha a szülő szórakozik, amikor a gyerekeinek több a feladata. Majd ha a kisebbik fiú is leérettségizik, többet járhatunk ismét el otthonról. Most inkább otthon ülünk, olvasunk, beszélgetünk. A Sándor fiam két nappal ezelőtt mesélte el, hogy szerelmes lett és szeretné ha megismerném imádottját. . . Hát igy élek... és jó igy élni...

Ják Sándor