Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1959-12-10 / 50. szám
14 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, December 10, 1959 gé húzódtak, és a házak ablakait fürkészték. A tömeg káromkodva mocskolta őket. Gara halkan felnevetett. Még szerencse, hogy egy kukkot sem értenek belőle. A páncélautók óvatosan kanyarogtak a két villamos között, ahol a tankok csináltak utcácskát. Tucatnyi ment keresztül. A két hátsó autó tetejét ponyva takarta, és egy vöröskeresztes jelzésű autó zárta be a‘ sort. A kórházkocsi, mint általában a katonai mentő- és kórházautók, nagy, magas, lomha mozgású építmény volt. Vezetője gyorsan hajtott, hogy nem maradjon el a többitől, és későn vette észre, milyen keskeny utcácskán kell átkanyarodnia. Fékezett, s a kórházautó fara megcsúszott, kereke megakadt a fölborult villamosban. Motorja leállt. A tömeg egy pillanat alatt körülfogta, kinyitották a vezetőfülke ajtaját. A sofőr dudált, de a páncélautók már messze jártak. .. — Ruszkik haza! Ruszkik haza! A duda élesen, segélykérőén sikoltott. Lövés dörrent; a dudaszó elhallgatott. A kórházautó hátsó ajtaját felnyitották. Hárman előreszegzett géppisztollyal beugrottak a kocsiba. Elsőnek egy köteg lepedő röpült. A tömeg dobálta, mint a labdát, kézről kézre. Vattacsomagok bukdácsoltak, ing és hosszú alsónadrád. Az egyik gatyát fölhajitották a járdaszéli fa ágaira. Két szára lelógott és lengett, s a pertli himbálózott. Tamponcsomag hullott szét a tömeg feje fölött. Az emberek röhögtek. Egy céllövőpuskás férfi a járda szélénél marékravaló röplapot kotort össze. Keresztülfurakodott a tömegen, a kocsi hátsó ajtajához. A villamos felőli oldalon vállak feszültek a karosszériának, a kettétört villany- oszlopot aládugták és “hórukk”-ra emelték, hogy eltorlaszolják vele a szűk rést a két villamos között. A három géppisztolyos kiugrált az ingó autóból. Egyikük alkoholos üveget szorongatott, s ahogy földet ért a lába, visszafordult és az üveg tartalmát a padlóra lottyantotta. A céllövőpuskás öngyújtót halászott ki a zsebéből, meggyujtotta a röplapokat és a kocsiba dobtaA láng ijesztő gyorsasággal lobbant végig az autón. Fekete füst kavargott elő a kocsiból. Égett linóleum szaga büzlött. Velőtrázó sikoltozás reszketett a tömeg feje fölött, hol olyan mélyen, mint a bőgő húrja, hol magasan, mint a hegedűé. A sikoltozás nyüszítéssé halkult, aztán még egyszer följajdult az áldozat, és a hangja ott rezgett a levegőben akkor is, amikor már csak a tűz pattogott. A láng föllobogott, és füstje annyira össze- sürüsödött, hogy nem lehetett látni rajta. Gara zubbonya szélét szaggatta kínjában. Elengedte öltönyét, kezét leejtette, előregörnyedt. Gombóc szorongott a torkában. Lihegett. Keze a széken heverő pisztoly után tétovázott. Az ügyvédnő a francia ágy szélén ült, arcát kezébe temetve nyöszörgött, Ujjai között leste a századost, és felsikoltott: — Úristen! Gara megrebbent. Feszülő karja elernyedt. Az ügyvéd, mintha szoborrá merevedett volna mellette. Verejték ütött ki a homlokán, vastag csepp- je végiggördült petyhüdt arcán. — Mi.. . Mi történt? — dadogta. — Hősök haltak meg — mondta Gara csendes méltósággal. — Szovjet katonák. Dicsőség nékik — tette hozzá, és szótlanságba dermedt. Az utcát figyelte. A gépkocsi lángolt. Páncélautó közeledett, és megállt a kifosztott könyvesbolt előtt. Gara pislogott, nem tudott róla, hogy nálunk is vannak ilyen harci jármüvek. Magyár katonák álltak az acéllemezek mögött. Kezükben géppisztolyt markoltak. Az emberek megrohanták őket, éljenezték. A kocsi parancsnoka fölállt a helyéről és körülnézett, ők meg fölkapaszkodtak a kocsi oldalára, hűtőjére, lépcsőjére hágl ak, és élj ént kiáltottak a katonákra. Gara káromkodott. — Lövess, te marha! — sziszegte a foga között.Az emberek a katonák felé kapkodtak, egyiküket megölelték a páncéllemez fölött, a vállát veregették, aztán a kocsiba léptek, hogy a többit is megölelhessék, kezüket megrázzák. A harcosok a tisztre pislogtak, de az mereven bámult az emberek feje fölött, mintha semmi sem érdekelné, csak az ut. Még egy pillanat, és a páncélautóban több volt a civil, mint a katona. Két perc sem telt el, és a fegyvert kiölelgették a kezükből, aztán saját fegyverükkel bökdösték őket oldalba, hogy odakünn tágasabb. A katonák leszálltak a páncélgépkocsiról. A rohamsisak fényes zöldben csillogott a fejükön. Busan bámulták a járda széléről, hogyan fordul meg a páncélautójuk és irám- lik visszafelé. Gara felkapta a telefont, remegő ujjal tárcsázott. A készülék nem kapcsolt. Újra tárcsázott. iSemmi. A telefonkagylót homlokához ütögette idegességében. Még csak az kell, hogy beszaladjon ez a masina valamelyik páncélos oszlophoz! Ott aztán olyan kavarodást csinálhat a nehézgéppuskával, hogy ragondolni is rossz. Beférkőzhet akárhová, hozzácsapódhat valamelyik szovjet egységhez, hiszen azt gondolják róla, hogy a mienk. Rávágott a készülékre. Végre kicsengetett. Megkönnyebült, amikor meghallotta Marót mély hangját, és jelentette az eseményeket. — Nem tudod, merre ment? — Itt lenn azt követelték, hogy a HM-hez menjen. A Rákóczi tér felé tartott, ott befordult, nem tudom, hogy nevezik azt az utcát. Kiskörút felé ment. — Na jó... — Ti hogy vagytok? — Hát.. . Visszavertük a támadást. — Mondd, tüzparancs? — Ha lőnek, visszalövünk. Gara sóhajtott, Marót a torkát köszörülte: — Na megyek, továbbadom a dolgot. A legnagyobb baj, hogy nincs határozott utasítás... szervusz. — Azzal a beszélgetés megszakadt. Az ügyvéd hörögve kapkodott levegő után. — Lőnek? — és a hangja mutált, mint egy kamaszé. — Ha szükséges — felelte a százados. Ajkába harapott. — Dehát ez nem elég? — Nekem sok is. — Hát akkor? Gara nem tudott mit felelni, vállat vont. Az ügyvéd arca szederjes volt, ajka elkékült. Megfordult és imbolygó léptekkel kitántorgott a szobából. A százados az utcát szemlélte. Miért nem lőjük halomra őket? Azt várjuk, hogy jókora eret vágjanak rajtunk? A könyvesbolt kirakatába tizenkét-tizenhárom év körüli lányka telepedett. Nagy piaci kosárból tökmagot árult. Egy iskolatáskás fiú a fölborult villamos mellett ácsorgott, krétával rárajzolta: “pénztárnyitás két órakor”. A kórházautó lángja sürü füstbe csavarodott. Az emberek csoportokba verődtek és vitatkoztak. Gara nézte, hogy igen ügyesen csinálják, mert minden hat-nyolc tagú csoport közepén egy-egy fegyveres ágált. Annyira elmerült az utca szemlélésében, hogy észre sem vette, amikor az ügyvédnő kiment a szobából. Frufru frizurás, kék nadrágos lány lépett föl a villamosra, verte a csengőt istentelenül kihajolt a kocsi ablakán és nevetve kiáltozta: —Tankot veszek! ócskavasat veszek! Egy lányos arcú, szőke suhanc a komája puskáját vizsgálgatta és a levegőbe durrantott. — Százados elvtárs, jöjjön! Jöjjön gyorsan! Az Endre. .. Gara megfordult. A kitárt ajtóban az ügyvédnő állt, zsebkendőjét a szája elé szorította, szeméből könny patakzott. — Endre... — és a másik szoba felé intett. Gara odarohant. Az ügyvéd a rádió előtt állt. Kisbalta villogott a kezében. Behajlitotta térdét, nyál freccsent a szájából. —. Nem teszlek az ablakba... Sehova nem teszlek. .. A balta lesújtott. A rádió teteje bereccsent, de a hangszóró tovább szólt: “...készülékeiket tegyék az ablakba. Fontos közlemény...” A balta másodszor is lecsapott, s a rádió elnémult. Az ügyvéd karja újra meg újra magasba lendült. — Nem teszlek. . . Sehova nem teszlek... Szája szegletén habos nyál csurrant. A kisbalta már a matyóteritős asztalka lapját hasogatta. A százados az ügyvédhez ugrott. Megragadta a baltát, és ki akarta csavarni a kezéből. — Adja ide! — és nagyot rántott rajta. Endre teste a balta után rándult, de nem engedte ki a markából. — Adja ide! Az ügyvéd keze megfehéredett a balta nyelén. Pupillája kitágult, pillantása a balta élére merevedett. Gara erőlködve próbálta lefejteni ujjait a nyélről, de hiába. Ismét rángatni kezdte Endrét. Az mintha összenőtt volna a baltával. A százados megcsavarta a szerszámot. Endre szájával az ökléhez kapott. Felszisszent, még egyet csavart a baltán — végre kicsúszott az ügyvéd ke- resztbeforditott kezéből. Endre ökle a százados felé csapott. Gara megfordította a baltát és a dühöngő ember homlokára ütött. Endre száján nyál habzott. Megtántorodott, elesett. Gara kézfején vér serkent az ügyvéd foga nyomán. Káromkodott és kifelé indult. Az asszony az ajtó mellett állt, könnye patakzott, zsebkendőjét a szája elé tartotta. Gara odanyujtóttá neki a baltát. — Gombolja ki az inge gallérját meg a nadrágját, és öntse nyakon egy vödör vízzel — mondta csendesen. — Attól magához tér. Visszament az ablakhoz. — Megőrült — gondolta, é's azon törte a fejét, hogy mitévő legyen. Az elmegyógyintézetbe kellene vitetni vagy csak orvost hívjon hozzá? Mindkét esetben felfedezik. Úgy döntött, megvárja, mig az ügyvéd magához tér, aztán ha újabb roham jön rá, orvosért küldi az asszonyt. Biztosan lakik doktor a közelben. Odalenn lövések dörrentek. Tankcsoport robaj- lott az utcán. A harckocsik az utca másik oldalán félretaszitották a villamost és továbbcsörömpöltek. A fegyveresek rálőttek az acéltestekre, azok meg visszapufogtattak. Gara felmarkolta pisztolyát a székről, és végighuzta kézfejét gyöngyöző homlokán. A tankok még mindig vaktöltényt hasz náltak... A padló recsegett. Hátrafordult. Az ügyvéd állt az ajtóban. Mögötte az asszony remegett, két kézzel fogta a karját. Endre lassú léptekkel bejött. Tekintete réveteg volt, lába reszketett. Foga össze-összekoccant. — Bocsásson meg — mondta Garának. — Magam sem tudom, hogy történt. . . — Pihenjen le, az jót fog tenni. — Igen. . . Ledülök egy kicsit. . . — bólintott az ügyvéd. A francia ágyhoz topogott és végighevert rajta. Felesége vizes borogatást rakott a homlokára. Endre orra fölött folt kéklett. Sárgás fülcimpáját morzsolta ujjai között. Szeme a mennyezet egy pontjára dermedt. Az asszony melléült, karját keresztbefonta mellén, sóhajtozott. Gara pontosan tizenöt percenként a minisztériumba telefonált. Egyik jelentés után megkérdezte a segédtiszttől, hogy megtalálták-e a felkelők kezére jutott páncélkocsit. A főhadnagy öröm mel újságolta: — Jó, hogy szóltál, komám. Fölkészültünk a fogadására. Menetrend szerint befutott, már ki is lőttük. Gara félbeszakította lelkendezését: — Miért nem lőjük szét ezt a bandát? — Nincs rádiód? Kihirdették a statáriumot. Három órakor — és a százados érezte a segédtiszt hangján, hogy elkomorodott. — Három órakor lejár a kegyelmi idő... Addig csak, ha támadnak ... Minél kevesebb vért... Csengettek. Gara letette a telefonkagylót. Az asszony ment ki az előszobába, a szobaajtót nyitva hagyta. Gara egy pillantást vetett a pisztolyára és eljött az ablaktól, az előszobából beszűrődő hangokat fülelte. — Mit akarsz? — kérdezte az ügyvédnő. — Lőni az oroszokat — hangzott egy magabiztos gyerekhang. Léptek reccsentek az előszoba parkettáján. Gara beugrott a félig nyitott ajtószárny mögé. Hátrahuzta pisztolya kakasát. — Jaj, istenem... Jaj... — sápitozott az asz- szony, és a hangja reszketős volt: — Micsoda gyerekek... Fiatal fiú lépett be. Vállán szuronyos puska lógott, zsebéből kézigránát nyele kandikált ki. — Jónapot, fater — biccentett az ügyvéd felé. — Elintézzük a ruszkikat. . . Szava elakadt. Gara hátulról megmarkolta szuronyos puskájának csövét, lerántotta a válláról, miközben térdével fenéken billentette a gyerkőcöt. A fiú szembefordult vele. A százados rászegezte pisztolyát. — Kezet föl! — mondta halkan, és a puskát saját vállára lódította. A gyerek leszegte fejét, mozdulatlanul állt. Gara sietség nélkül bal kezébe tette át a pisztolyt, jobbjával meg akkora pofont adott a fiúnak, hogy az megtántorodott, vére kicsordult az orrán. — Kezet föl! — ismételte csendesen. A gyerek a százados csizmáját nézte, és meg sem moccant. Gara keze újra odacsattant a képére. A fiú szeméből könnyek potyogtak. — Kezet föl! — hangzott ismét egykedvűen, s a gyerek lassú mozdulattal teljesítette a parancsot. A gyerek megfordult. Gara kivette zsebéből a kézigránátot, és végigkutatta. Nadrágzsebéből egy doboz lőszert és gyufaskatulyát kotort elő. A gyufásdobozt kinyitotta — szarvasbogár agancsa ágaskodott ki belőle. Fejét csóválva elmosolyodott. A szarvasbogarat visszacsukta börtönébe. Kréta, spárga, spanyolviasz csonkja, piszkos zsebkendő töltötte tele a gyerek másik zsebét. — Folytatjuk —
