Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)

1959-12-10 / 50. szám

14 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, December 10, 1959 gé húzódtak, és a házak ablakait fürkészték. A tömeg káromkodva mocskolta őket. Gara halkan felnevetett. Még szerencse, hogy egy kukkot sem értenek belőle. A páncélautók óvatosan kanyarog­tak a két villamos között, ahol a tankok csináltak utcácskát. Tucatnyi ment keresztül. A két hátsó autó tetejét ponyva takarta, és egy vöröskeresz­tes jelzésű autó zárta be a‘ sort. A kórházkocsi, mint általában a katonai mentő- és kórházautók, nagy, magas, lomha mozgású építmény volt. Ve­zetője gyorsan hajtott, hogy nem maradjon el a többitől, és későn vette észre, milyen keskeny utcácskán kell átkanyarodnia. Fékezett, s a kór­házautó fara megcsúszott, kereke megakadt a fölborult villamosban. Motorja leállt. A tömeg egy pillanat alatt körülfogta, kinyitották a veze­tőfülke ajtaját. A sofőr dudált, de a páncélautók már messze jártak. .. — Ruszkik haza! Ruszkik haza! A duda élesen, segélykérőén sikoltott. Lövés dörrent; a dudaszó elhallgatott. A kórházautó hátsó ajtaját felnyitották. Hár­man előreszegzett géppisztollyal beugrottak a kocsiba. Elsőnek egy köteg lepedő röpült. A tömeg do­bálta, mint a labdát, kézről kézre. Vattacsoma­gok bukdácsoltak, ing és hosszú alsónadrád. Az egyik gatyát fölhajitották a járdaszéli fa ágaira. Két szára lelógott és lengett, s a pertli himbáló­zott. Tamponcsomag hullott szét a tömeg feje fölött. Az emberek röhögtek. Egy céllövőpuskás férfi a járda szélénél marékravaló röplapot kotort össze. Keresztülfurakodott a tömegen, a kocsi hátsó ajtajához. A villamos felőli oldalon vállak feszültek a karosszériának, a kettétört villany- oszlopot aládugták és “hórukk”-ra emelték, hogy eltorlaszolják vele a szűk rést a két villamos kö­zött. A három géppisztolyos kiugrált az ingó autóból. Egyikük alkoholos üveget szorongatott, s ahogy földet ért a lába, visszafordult és az üveg tartalmát a padlóra lottyantotta. A céllövőpuskás öngyújtót halászott ki a zsebéből, meggyujtotta a röplapokat és a kocsiba dobta­A láng ijesztő gyorsasággal lobbant végig az autón. Fekete füst kavargott elő a kocsiból. Égett linóleum szaga büzlött. Velőtrázó sikoltozás resz­ketett a tömeg feje fölött, hol olyan mélyen, mint a bőgő húrja, hol magasan, mint a hegedűé. A sikoltozás nyüszítéssé halkult, aztán még egyszer följajdult az áldozat, és a hangja ott rezgett a levegőben akkor is, amikor már csak a tűz patto­gott. A láng föllobogott, és füstje annyira össze- sürüsödött, hogy nem lehetett látni rajta. Gara zubbonya szélét szaggatta kínjában. Elen­gedte öltönyét, kezét leejtette, előregörnyedt. Gombóc szorongott a torkában. Lihegett. Keze a széken heverő pisztoly után tétovázott. Az ügy­védnő a francia ágy szélén ült, arcát kezébe te­metve nyöszörgött, Ujjai között leste a századost, és felsikoltott: — Úristen! Gara megrebbent. Feszülő karja elernyedt. Az ügyvéd, mintha szoborrá merevedett volna mel­lette. Verejték ütött ki a homlokán, vastag csepp- je végiggördült petyhüdt arcán. — Mi.. . Mi történt? — dadogta. — Hősök haltak meg — mondta Gara csendes méltósággal. — Szovjet katonák. Dicsőség nékik — tette hozzá, és szótlanságba dermedt. Az utcát figyelte. A gépkocsi lángolt. Páncélautó közeledett, és megállt a kifosztott könyvesbolt előtt. Gara pislogott, nem tudott róla, hogy nálunk is vannak ilyen harci jármüvek. Ma­gyár katonák álltak az acéllemezek mögött. Ke­zükben géppisztolyt markoltak. Az emberek meg­rohanták őket, éljenezték. A kocsi parancsnoka fölállt a helyéről és körülnézett, ők meg fölka­paszkodtak a kocsi oldalára, hűtőjére, lépcsőjére hágl ak, és élj ént kiáltottak a katonákra. Gara káromkodott. — Lövess, te marha! — sziszegte a foga kö­zött.­Az emberek a katonák felé kapkodtak, egyikü­ket megölelték a páncéllemez fölött, a vállát vere­gették, aztán a kocsiba léptek, hogy a többit is megölelhessék, kezüket megrázzák. A harcosok a tisztre pislogtak, de az mereven bámult az em­berek feje fölött, mintha semmi sem érdekelné, csak az ut. Még egy pillanat, és a páncélautóban több volt a civil, mint a katona. Két perc sem telt el, és a fegyvert kiölelgették a kezükből, az­tán saját fegyverükkel bökdösték őket oldalba, hogy odakünn tágasabb. A katonák leszálltak a páncélgépkocsiról. A rohamsisak fényes zöldben csillogott a fejükön. Busan bámulták a járda szé­léről, hogyan fordul meg a páncélautójuk és irám- lik visszafelé. Gara felkapta a telefont, remegő ujjal tárcsá­zott. A készülék nem kapcsolt. Újra tárcsázott. iSemmi. A telefonkagylót homlokához ütögette idegességében. Még csak az kell, hogy beszalad­jon ez a masina valamelyik páncélos oszlophoz! Ott aztán olyan kavarodást csinálhat a nehézgép­puskával, hogy ragondolni is rossz. Beférkőzhet akárhová, hozzácsapódhat valamelyik szovjet egységhez, hiszen azt gondolják róla, hogy a mi­enk. Rávágott a készülékre. Végre kicsengetett. Megkönnyebült, amikor meghallotta Marót mély hangját, és jelentette az eseményeket. — Nem tudod, merre ment? — Itt lenn azt követelték, hogy a HM-hez menjen. A Rákóczi tér felé tartott, ott befordult, nem tudom, hogy nevezik azt az utcát. Kiskör­út felé ment. — Na jó... — Ti hogy vagytok? — Hát.. . Visszavertük a támadást. — Mondd, tüzparancs? — Ha lőnek, visszalövünk. Gara sóhajtott, Marót a torkát köszörülte: — Na megyek, továbbadom a dolgot. A legna­gyobb baj, hogy nincs határozott utasítás... szervusz. — Azzal a beszélgetés megszakadt. Az ügyvéd hörögve kapkodott levegő után. — Lőnek? — és a hangja mutált, mint egy kamaszé. — Ha szükséges — felelte a százados. Ajkába harapott. — Dehát ez nem elég? — Nekem sok is. — Hát akkor? Gara nem tudott mit felelni, vállat vont. Az ügyvéd arca szederjes volt, ajka elkékült. Meg­fordult és imbolygó léptekkel kitántorgott a szo­bából. A százados az utcát szemlélte. Miért nem lőjük halomra őket? Azt várjuk, hogy jókora eret vágjanak rajtunk? A könyvesbolt kirakatába tizenkét-tizenhárom év körüli lányka telepedett. Nagy piaci kosárból tökmagot árult. Egy iskolatáskás fiú a fölborult villamos mellett ácsorgott, krétával rárajzolta: “pénztárnyitás két órakor”. A kórházautó láng­ja sürü füstbe csavarodott. Az emberek csopor­tokba verődtek és vitatkoztak. Gara nézte, hogy igen ügyesen csinálják, mert minden hat-nyolc tagú csoport közepén egy-egy fegyveres ágált. Annyira elmerült az utca szemlélésében, hogy észre sem vette, amikor az ügyvédnő kiment a szobából. Frufru frizurás, kék nadrágos lány lé­pett föl a villamosra, verte a csengőt istentelenül kihajolt a kocsi ablakán és nevetve kiáltozta: —Tankot veszek! ócskavasat veszek! Egy lányos arcú, szőke suhanc a komája pus­káját vizsgálgatta és a levegőbe durrantott. — Százados elvtárs, jöjjön! Jöjjön gyorsan! Az Endre. .. Gara megfordult. A kitárt ajtóban az ügyvéd­nő állt, zsebkendőjét a szája elé szorította, sze­méből könny patakzott. — Endre... — és a másik szoba felé intett. Gara odarohant. Az ügyvéd a rádió előtt állt. Kisbalta villogott a kezében. Behajlitotta térdét, nyál freccsent a szájából. —. Nem teszlek az ablakba... Sehova nem tesz­lek. .. A balta lesújtott. A rádió teteje bereccsent, de a hangszóró tovább szólt: “...készülékeiket tegyék az ablakba. Fontos közlemény...” A balta másodszor is lecsapott, s a rádió elné­mult. Az ügyvéd karja újra meg újra magasba lendült. — Nem teszlek. . . Sehova nem teszlek... Szája szegletén habos nyál csurrant. A kisbalta már a matyóteritős asztalka lapját hasogatta. A százados az ügyvédhez ugrott. Megragadta a baltát, és ki akarta csavarni a kezéből. — Adja ide! — és nagyot rántott rajta. Endre teste a balta után rándult, de nem en­gedte ki a markából. — Adja ide! Az ügyvéd keze megfehéredett a balta nyelén. Pupillája kitágult, pillantása a balta élére mere­vedett. Gara erőlködve próbálta lefejteni ujjait a nyélről, de hiába. Ismét rángatni kezdte End­rét. Az mintha összenőtt volna a baltával. A szá­zados megcsavarta a szerszámot. Endre szájával az ökléhez kapott. Felszisszent, még egyet csa­vart a baltán — végre kicsúszott az ügyvéd ke- resztbeforditott kezéből. Endre ökle a százados felé csapott. Gara megfordította a baltát és a dühöngő ember homlokára ütött. Endre száján nyál habzott. Megtántorodott, el­esett. Gara kézfején vér serkent az ügyvéd foga nyo­mán. Káromkodott és kifelé indult. Az asszony az ajtó mellett állt, könnye patakzott, zsebken­dőjét a szája elé tartotta. Gara odanyujtóttá neki a baltát. — Gombolja ki az inge gallérját meg a nadrág­ját, és öntse nyakon egy vödör vízzel — mondta csendesen. — Attól magához tér. Visszament az ablakhoz. — Megőrült — gondolta, é's azon törte a fejét, hogy mitévő legyen. Az elmegyógyintézetbe kel­lene vitetni vagy csak orvost hívjon hozzá? Mind­két esetben felfedezik. Úgy döntött, megvárja, mig az ügyvéd magához tér, aztán ha újabb ro­ham jön rá, orvosért küldi az asszonyt. Biztosan lakik doktor a közelben. Odalenn lövések dörrentek. Tankcsoport robaj- lott az utcán. A harckocsik az utca másik oldalán félretaszitották a villamost és továbbcsörömpöl­tek. A fegyveresek rálőttek az acéltestekre, azok meg visszapufogtattak. Gara felmarkolta piszto­lyát a székről, és végighuzta kézfejét gyöngyöző homlokán. A tankok még mindig vaktöltényt hasz náltak... A padló recsegett. Hátrafordult. Az ügyvéd állt az ajtóban. Mögötte az asszony remegett, két kézzel fogta a karját. Endre lassú léptekkel bejött. Tekintete réveteg volt, lába resz­ketett. Foga össze-összekoccant. — Bocsásson meg — mondta Garának. — Ma­gam sem tudom, hogy történt. . . — Pihenjen le, az jót fog tenni. — Igen. . . Ledülök egy kicsit. . . — bólintott az ügyvéd. A francia ágyhoz topogott és végighevert raj­ta. Felesége vizes borogatást rakott a homloká­ra. Endre orra fölött folt kéklett. Sárgás fülcim­páját morzsolta ujjai között. Szeme a mennyezet egy pontjára dermedt. Az asszony melléült, kar­ját keresztbefonta mellén, sóhajtozott. Gara pontosan tizenöt percenként a miniszté­riumba telefonált. Egyik jelentés után megkér­dezte a segédtiszttől, hogy megtalálták-e a felke­lők kezére jutott páncélkocsit. A főhadnagy öröm mel újságolta: — Jó, hogy szóltál, komám. Fölkészültünk a fogadására. Menetrend szerint befutott, már ki is lőttük. Gara félbeszakította lelkendezését: — Miért nem lőjük szét ezt a bandát? — Nincs rádiód? Kihirdették a statáriumot. Három órakor — és a százados érezte a segédtiszt hangján, hogy elkomorodott. — Három órakor lejár a kegyelmi idő... Addig csak, ha támad­nak ... Minél kevesebb vért... Csengettek. Gara letette a telefonkagylót. Az asszony ment ki az előszobába, a szobaajtót nyitva hagyta. Gara egy pillantást vetett a pisztolyára és eljött az ablaktól, az előszobából beszűrődő hangokat fülelte. — Mit akarsz? — kérdezte az ügyvédnő. — Lőni az oroszokat — hangzott egy magabiz­tos gyerekhang. Léptek reccsentek az előszoba parkettáján. Gara beugrott a félig nyitott ajtó­szárny mögé. Hátrahuzta pisztolya kakasát. — Jaj, istenem... Jaj... — sápitozott az asz- szony, és a hangja reszketős volt: — Micsoda gyerekek... Fiatal fiú lépett be. Vállán szuronyos puska lógott, zsebéből kézigránát nyele kandikált ki. — Jónapot, fater — biccentett az ügyvéd fe­lé. — Elintézzük a ruszkikat. . . Szava elakadt. Gara hátulról megmarkolta szu­ronyos puskájának csövét, lerántotta a válláról, miközben térdével fenéken billentette a gyerkő­cöt. A fiú szembefordult vele. A százados rásze­gezte pisztolyát. — Kezet föl! — mondta halkan, és a puskát saját vállára lódította. A gyerek leszegte fejét, mozdulatlanul állt. Gara sietség nélkül bal kezé­be tette át a pisztolyt, jobbjával meg akkora po­font adott a fiúnak, hogy az megtántorodott, vére kicsordult az orrán. — Kezet föl! — ismételte csendesen. A gyerek a százados csizmáját nézte, és meg sem moccant. Gara keze újra odacsattant a képére. A fiú sze­méből könnyek potyogtak. — Kezet föl! — hangzott ismét egykedvűen, s a gyerek lassú mozdulattal teljesítette a paran­csot. A gyerek megfordult. Gara kivette zsebéből a kézigránátot, és végigkutatta. Nadrágzsebéből egy doboz lőszert és gyufaskatulyát kotort elő. A gyufásdobozt kinyitotta — szarvasbogár agan­csa ágaskodott ki belőle. Fejét csóválva elmoso­lyodott. A szarvasbogarat visszacsukta börtöné­be. Kréta, spárga, spanyolviasz csonkja, piszkos zsebkendő töltötte tele a gyerek másik zsebét. — Folytatjuk —

Next

/
Oldalképek
Tartalom