Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1959-12-03 / 49. szám
képes rá és el viszi az ügyet a miniszter elé, példát. statuálni. Még csak az hián^^ik^Hog^.vijUi- mi miniszteri, vagy politikai fő<S$ópbrttönökí pa- rahcsot gyártsanak belőle. De Ha ríémVákkor is g^er baj származik a dologból. Mert a tábornok után sorban jön a többi. A kórházparancsnok, :aki "mérgelődni fog, ilyesmivel rabolják el a drága idejét, amikor semmi köze hozzá, a politikai helyettes, akinek'fő szempontja és vessző- paripája az emberekről való gondoskodás, és igv tovább. És mindenütt önkritikát gyakorolni! De hát nincs mi mást tenni. — Essünk túl rajta — sóhajtotta, és föltápász- kodott az ágyról. Félig lehúzott csizmája elzsibbasztotta a lábát. Sziszegve rángatta föl, miközben lopva az asszonyra pislogott, és szurkolt, hogy véletlenül föl ne ébredjen. Lábujjhegyen lopódzott ki a konyhába kezét arcát megöblitet- te a csap alatt. Rájött a szükség, de nem vitte rá a lelke, hogy átmenjen a mellékhelyiségbe, inkább a lefolyónál könyitett magán. Egy darab kenyeret szelt, meg kolbászt, fejébe nyomta sapkáját, •és eszegetve indult a munkahelyére. A lépcsőházban megállt. A szomszéd lakásában bömbölt a rádió, és ebből megtudta, hogy egy s más történt az éjszaka, s az önkritika ideje valamivel későbbre tolódik majd. . Megvidámodva folytatta útját. Útközben találkozott egy fegyveres csoporttal. Jobbára fiatal, pelyhesállu suhancok, s egy-két idősebb férfi. Nem lehettek többen tizenötnél. Vizsla szemmel fürkészték végig, aztán ráköszöntek, s erre ő barátságosan visszabiccentett. Valahol messze lövések pukkantak. Teherautó robogott az utcán. A fegyveresek megállították, rövid huzavona után a vezető kiszállt a fülkéből. Az egyik felkelő beült a kormány mellé, nehézkesen megfordult a kocsiyál, s néhány perc múlva emberekkel meg- rakpttan elberregett Vincze mellett. Még hat óra sem volt, amikor a kórházba ért. Egyenesen a parancsnokhoz ment. Hat-nyolc orvos ült az alezredes szobájában. Sápitoztak. Vin- czének ugv tűnt, hogy kétségbeesésük megtöltötte az iroda legkisebb zugát is. Olyan tehetetlenül sóhajtoztak, hogy a százados utálkozva mérte végig őket. A parancsnok enyhén kétkedő mosollyal fogadta jelentkezését: — Na, százados elvtárs, most mutassa meg mit tud... A betegeket el kell látni. A kötszer kevés . .. Élelemmel hogy állunk ? — A nagy mentőkocsira szükségem van, alezredes elvtárs. Az élelmezés biztosítva, akár két hétre is. Csak zöldet kell szereznünk. . . Ami a kötszert illeti, van egy kis tartalékom, átmenetileg az segít...-— Az irodájában? — kérdezte az egyik orvos. Vincze bólintott, az orvos meg égnek emelte a kezét: — Ember! Hol van az már?! Most kötözik föl a maradékát. .. Vincze nem jött zavarba: — Egy óra múlva lesz. Csak a nagy mentőko- Csit kérem. . . — A teherautó rossz? — Nem. De amint kifordul a kapun, már nem biztos, hogy a miénk... Feltartóztatják. Szemtanúja voltam egy ilyen esetnek... Ha nincs fegyveres kiséret, nem garantálom a teherautóval a kötszert. A mentőkocsi, az más... Negyedóra sem telt belé, s Vincze fehér orvosi öltözetben, ölében müszertáskával kigurult a men tőautóval a kórház kapuján, s egy óra múltán kötszerrel megrakodva vissza is tért. Elemében érezte magát. Az orvosoknak s magának a parancsnoknak a tehetetlensége tökéletesen meggyőzte arról, hogy ez az ő ideje. Azon a bizonyos tábornoki beszélgetésen olyan drámai fordulat lesz, hogy arról színdarabot lehet írni. Ha el is feledkeznek a letolásnak induló meghívásról, ő nem fog megfeledkezni róla. De nem ám! Az orvosokat mindig is élhetetlen alakoknak tartotta. Értenek a gyógyításhoz, és úgy belebujnak a tudományukba, hogy a fülük sem látszik belőle. Vágni tudnak, de hogy vághassanak, ahhoz ő is kell. Pontosan ő, Vincze százados, a hadtápfőnök. Mert csak szabdalnak, de egy koszos csomag vattát vagy pólyát szerezni — ahhoz nincs eszük. Ahhoz ő kell, az ismeretségi körével, hadtápos és gyógyszerész barátaival. Elégedetten állapította meg, hogy ez a tehetetlenség — vagyis éppen az a szakbarbárság, mely ellen oly hevesen tiltakoznak—, ez az ő sikerének alapja. Teljességgel nélkülözhetetlenné teszi őt a kórház életében. Előre élvezte győzelmének izét s azt a tudatot, hogy ebben a helyzetben tökéletesen learatja a “politikusok” elismerését is, kezdve a tábornoktól, sőt, annak főnökeitől, végezve a kórház politikai helyettesén, és aztán szeJA_________________________________________ AMERIKAI MAGYAR SZÓ retné majd látni azt az embert, aki ezek után beleüti az orrát birodalmának rejtelmeibe. Mert - hiszen másként kell kezelni egy hadtápos századost, és megint másképp a hőst, aki “biztosította kórházunk munkájának feltételeit a legnehezebb napokban is...” Lement a konyhába és szólt a szakácsnak, üssenek fel négy tojást, kolbászt, szalonnát bele, mert nagyon megéhezett egy kis rántottára. • Gara az ablaknál töltötte az éjszakát, szeme az utca sötétjébe révedt, egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Az erőviszonyokat mérlegelte. Api jutott az eszébe, a második század politikai helyettese. Hivatalos neve: Horváth Ferenc. Rendfokozata: hadnagy. Katonái és barátai egyszerűen Apinak nevezték, és a hadnagy rászolgált a becenévre. Az egyik délelőtt Gara ott időzött a második századnál és beszélgetett vele. Az meg minduntalan az óráját nézte, láthatóan mehetnék je volt. A katonák az aknamező előterét szur- kálták, s a százados kissé megiitődve kérdezte Horváthot: — Hova készül olyan idegesen? Az emberei dolgoznak, a biztonsági rendszabályok magára is ' vonatkoznak. Nem sétálhat közöttük, beszélni meg éppenséggel tilos. Api egyik lábáról a másikra állt. Szégyenlősen mosolygott, ujjával a nadrágja varrását gyürö- gette. — Gombát akarok szedni, százados elvtárs... — és ahogy kimondta, lányosán elpirult. — Az elvtársak már unják a szalonnát. Gondoltam, örülni fognak. Szeretik a gombát. Megérdemlik. Nagyobb örömmel dolgoznak majd... — Mondja, Horváth elvtárs, igaz az, amiről a tisztek mesélnek, hogy maga szokta vinni az élelmet az emberei után? Api a fejét rázta. — így nem. De amikor teljes szereléssel, szerszámmal masíroztak öt-hat kilométert a munkahelyre, bizony elvettem tőlük az élelemcsomagot, és nem esett le a karikagyűrű az ujjamról. Én üres kézzel mentem, ők meg telirakodva, hát nem nézhettem. . . — No, menjen, szedjen gombát. De had tegyem hozzá, nem helyeslem ezt a munkamódszert. Más módon kellene kivívnia a katonái elismerését. Api pislogott, és engedélyt kért a távozásra. Gara fejcsóválva nézte, amint begyalogolt az erdőbe. Apit néhányadmagával tegnapelőtt leszerelték. Gara jól emlékezett rá, hogy egy július végi estén három instruktor érkezett a Honvédelmi Minisztériumból. A politikai főcsoportfőnökség káderosztályának beosztottai voltak, a parancsnokot és a politikai helyettest keresték. Tudomásukra hozták, hogy napokon belül megkapják a hadsereg csökkentésével kapcsolatos intézkedéseket. Addig is számba kell venniök a tiszteket, hogy amikor megjön a parancs, késedelem nélkül végrehajthassák. Azokat a tiszteket, akiknek nincs kellő képzettségük és általános műveltségűk, le kell szerelni. — Kényes ügy ez — kezdte az egyik instruktor. — Jó elvtársakról van szó. Esetleg olyanokról, akik éppen a hadseregfejlesztés gyors üteme miatt kerültek a taposómalomba. Munkás és parasztkáderek. Személy szerint nem is tehetnek arról, hogy nem tudtak tanulni, és nem szerezték meg azt a műveltséget, amely a hadsereg építésének jelenlegi szakaszán szükséges. Mondjuk meg magyarán: buták, primitívek, és hiába minden szorgalmuk, nem képesek eleget tenni a követelményeknek.. . így került ki Api a hadseregből. De hány és hány Api! S milyen sok más derék tisztünket kergetett meghasonlásba és bizonytalanságba az ő sorsuk példája. Ott van Kenessei főhadnagy, a klubparancsnok. Puha ember, az igaz, de a mi emberünk. Ezek a munkások és parasztok akkor öltötték föl az egyenruhát, amikor a párt és az állam azt mondta nekik: mától fogva ti véditek az országot minden külső és belső ellenségtől. Sokan közülük komoly anyagi áldozatot is hoztak. Azután a párt közölte velük, hogy ostobák és nem alkalmasak a posztjukra. Szélnek eresztették őket, s most — a második hadsereglétszám-csökkentés- nél — végképp megdőlt a tiszti beosztásnak mint foglalkozásnak a stabilitása. Ma tiszt, holnap segédmunkás valamelyik építkezésen. Ezek a tisztek, igaz, nem ismerték Homéroszt, de ismerték és szerették embereiket. És a ren- szert. Azért dolgoztak, látástól vakulásig. Hej, de szükség lenne most ezekre a tisztekre... Szinte biztos, hogy a tisztikar egy része meg fog inogni. Már a délutáni tüntetésben is sok tiszti uniformist látott, sőt itt, a Szabad Nép székház előtt is. A rendőrség!!! — Keserűen legyintett. A próbarendőr fizetése kisebb, mint egy segédmunkásé. Bolondok vagyunk. Aki annyit se képes felismerni, hogy legalább az államrend “hivatásos” támaszait megfizesse, megérdemli, ha ráhúznak a fenekére. És éppen tizenötödike táján egvharmadára csökkentették az Államvédelmi Hatóság karhatalmi erőinek létszámát. Miért? Miért?! A százados a fejét rázta. Füstkarikákat eregetett, s a lassan gomolygó karikák a függöny mintájába ütközve, semmivé foszlottak. Odakiinn csitult a máglya lobogása. Csípős füst áradt belőle a levegőbe, s az émelyítő szag betöltötte a szobát. Az égett papirhalmaz széle megfeketedett, közepén vereslett. Az utcán csend volt. Elbóbiskolt. Ujjai közül kiesett a cigaretta, erre felriadt, és morgott, szidta magát, hogy még fölgyujtja a szobát. Gara a nyitott ablakszárnyhoz dőlt, a máglya hamvadó maradványát nézte. Különös zajt hallott, mintha harangot kongattak volna valahol. Mély, zengő és ütemes bim-bam. Csak a Rókus-kápolna van a közelben, de annak olyan apró harangocska lóg a tornyában, amelyik nem adhat ekkora hangot. Odalenn három fegyveres állt őrséget, a literes üveg szájról szájra vándorolt köztük. Az egyik félrenyelt, prüszkölni kezdett, és a gyomra is fölfordult. Félkézzel a lámpaoszlophoz támaszkodott, hányt. A másik kettő vihogott rajta, és tovább ivott. Gara nézte a mozdulataikat, hallgatta rikácsolásukat. Any- nyira felnőttesen akartak viselkedni, amennyire csak sihederek állíthatják a férfiakat utánozni. Visszaült a székre, és kezébe temette arcát. Motor berregett az utcán. Négy óra volt. A motoros az őrökkel beszélt és továbbhajtott. Az őrök ittak. iGara borzongott. Az asztalhoz lépett, a kis üveg alján egy ujjnyi rum maradt. Megitta, s összerázkódott az erős italtól. A házak felett előderengett a hajnal. Teherautó zúgott, megállt a sarkon. Az egyik őr felugrott a villamosra, és éktelenül verte a csengőt. A kocsiban alvók leugráltak, és a teherautóhoz szaladtak. Fegyvereket és lőszerládákat adogattak le a gépkocsiról, és becipelték a Szabad Nép melletti ház kapuja mögé. Gara telefonon jelentette, de még be sem fejezte mondókáját, a segédtiszt megkérdezte. — Szovjet elvtársak vannak már ott? — Még nincsenek. — Maradj ott, és tartsd velük az összeköttetést. Oda fognak menni. Gara helyére tette a kagylót, kinézett az ablakon, s olyan érzés fogta el, mintha nagy színpadot látna. Kesernyésen elhúzta száját. Ekkora cirkuszt ritkán látott ez a város. Az utca lassacskán megtelt emberekkel. Az ügyvéd és felesége is fölkelt. Endre átjött hozzá köszönni, és a helyzet felől érdeklődött. Gara kurta mozdulattal széttárta karját. — Nincs semmi különös azóta. Az a benyomásom, hogy a felkelés tovább terjedt és egyes helyeken ért el sikereket. — Legyintett. — Nemsokára befejeződik — próbálta vigasztalni az ügy védet. Az sopánkodott: — Kérem, előbb a rádió azt mondta, hogy menjen mindenki dolgozni. De hát hogyan, százados elvtárs? Hogyan? Hát lehet igy munkába menni ? Hiszen ezek ott kakaskodnak az utcán, és ha itt Budapest legforgalmasabb pontján büntetlenül randalírozhatnak, akkor mi lehet a város többi részén? — Mit mondott be a rádió? — kérdezte Gara, és arra gondolt, hogy a Központi Vezetőség bizonyára összeült az éjszaka folyamán. Az ügyvéd vállat vont. — Nagy Imre lett a miniszterelnök. Bejelentette a statáriumot. A felkelők délután háromig büntetlenül átadhatják fegyvereiket . . . — Folytatjuk — ^------------ V KAPHATÓ AZ “AKNAMEZŐ” Lapunk azon olvasói, akik könyvalakban kívánják a folytatásokban közölt AKNAMEZŐ c regényt olvasni, most megrendelhetik azt kiadóhivatalunktól A könyv ára kötve $3.60 ^ Csak limitált mennyiségben kapható a Magyar Szó Kiadóhivatalánál S---------- / _____________ Thursday, December 3, 1959
