Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1959-11-05 / 45. szám
10 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, November 5, 1959 Zalka Miklós: AKNAMEZŐ [ / (II.—3) ’ A Himnusz hangja elhalkult, egy pillanatra csend támadt. Veres Péter kezdett beszélni, de Gara és a körülötte állók semmit sem hallottak. Nem is a szónokra figyeltek az emberek, hanem a laktanyára. Valahol rákezdték, hogy: “Éljen a népi hadsereg!” — a tömeg egy része pedig átvette a kiáltást. A katonáknak tetszett, hogy éltetik őket, sapkájukkal integettek az ablakból*. Odébb újabb jelszó harsant: “Kitűzni a Kossuth címert!” Gara figyelte a katonák arcát. Zavar tükröződött rajtuk, nem tudták, mit csináljanak. Több tiszt jött az ablakhoz. A követelés fenyegetően harsant s egyre türelmetlenebbül. A laktanya kapuja fölött félig rudjára csavarták a Népköztársaság címeres lobogóját, s az egyik ablak rácsain frissen pingált Kossuth-cimeres rajzlapot lógattak alá spárgán. Gara összeszoritotta az öklét, káromkodni szeretett volna. “Hülyék azok a tisztek ? Megengedik alárendeltjeiknek abcugolni az állam címerét? Úristen, hogy neveltük mi ezeket? Hát arra nem tanítottuk meg őket, hogy Horthyék golyót adtak, amikor a nép vörös csillagot követelt? ők az első szóra fölcserélik azt a csillagot a királyság jelképével?! Kettőskereszt! Apostoli királyság! Megőrültek ?” A tömeg szavalókórusa újabb és újabb jelszavakat harsogott. Két kézzel integettek a katonáknak. “Gyertek velünk!” — s a legények visszaintegettek, nevetve, hogy nem lehet, s mutatták a kezükkel, hogy bezárták a kaput. A tömeg azonnal rákezdte: “Kaput kinyitni!” “Ki a fogdából!” “Szabadságot a katonáknak!” Gara elmosolyodott. Nem rossz. Hatása bizonyosan lesz, mert azt a katonát, amelyik ne érez- né jobban magát laktanyán kívül, mint belül, még nem találták fel. De lehervadt arcáról a mosoly, amikor a nehéz tölgyfakapu feltárult, s vagy tiz, tizenöt katona sétált ki rajta. Nevettek, integettek, a tömeg pedig mámorosán éltette őket. Egyiküket vállra kapták, utat törtek neki a szoborhoz, s letették a talapzatára, mint valami koszorút. A katona kacagott, kezét rázta mindenkinek, aki feléje nyújtotta. Gara vonásairól csak úgy sütött az indulat és felháborodás. A körülötte állók is észrevették. Egy bakfis hajolt a füléhez: — A százados urnák nem tetszik? — Hajából túlságosan édeskés kölni és olaj illata áradt. Megrázta a fejét, dús hullámos fürtjei röpködtek a levegőben, és a százados arcát csiklandozták. Gara kézfejével végigsimitott az arcán, ott, ahol a lány haja odaért a bőréhez. Vállat vont. — Nem tartozom számadással. A bakfis hangjából fenyegetés csendült. — Nézzétek a tisztecskét! Még hogy nem tartozik számadással! Elmúlt az az idő, amikor a dolgozókkal igy lehetett beszélni! Gara nem felelt, odébb sodródott. Semmi értelme, hogy fölöslegesen vitába bonyolódjon. A szobrot nézte, de nem látta mi történik a talapzatánál. Felhangzott a Kossuth-nóta. “Kossuth Lajos azt üzente, i Elfogyott a regimentje. Ha még egyszer azt üzeni, Mindnyájunknak el kell menni! Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!” A tömeg lassan oszladozni kezdett, s itt is, ott is harsant: “A Kossuth-szoborhoz!” Teherautók hőgették motorjukat a tér szélén meg a Duna- parton. Pillanatok alatt megteltek emberekkel, s indultak át a hídon, a Parlament elé. Az egyiken mintha Sarbó alakját ismerte volna fel, de arcát nem látta. — Most vagy soha! Fiatal gyerekek ordították a gyalogosan men- degélők felé, s a következő gépkocsiról a jelszó felét kiáltották teli torokból: — Gyertek velünk! Gara elhatározta, hogy megnézi, mi történik a Farlament előtt, aztán bemegy a minisztériumba, jelenteni a dolgokat. Cigaretta után kotorászott a zsebében, egyet sem talált. A hid lábánál vásárolt két csomagot, az egyiket azonnal kibontotta s rágyújtott. Zsúfolt teherautók száguldoztak mellette. A sokaság szétszéledt a térről, zöme hazafelé tartott. Kisebb csoportok vonultak Pest felé a hid gyalogjáróján. A zászlókon kerek lyuk tátongott. Sarbó délután hamar otthagyta társait. Amikor kiértek a Margit-hid szigeti feljárójához, a vonuló tömeg mellett futkosó karszalagos rendezők durva papírlapra sokszorosított jelszavakat nyomtak a kezükbe. Megálltak, elolvasták. Albert őrnagy inas ujjával hosszú orrát dörzsölgette: — Miért írják azt, hogy “éljen a népi hadsereg”, amikor néphadseregnek hívják évek óta? Az emberek a Kossuth-nótát dalolták. Arcuk majd kicsattant, szemükben vágy tüzelt. A szigetről fujdogáló langyos szellő az elmúlt nyár illatát libbentette feléjük, s olyan izgalom járta át a fiatalok tagjait, mint a kamaszét, aki túlérett asszony utolsó, nagy fellobbanását kapja ajándékul. Sarbó úgy érezte, április illata repdes a tavaszinak beillő októberi napon, és megdühödött, hogy ez a szikkadt őrnagy az orrát fogdossa, és egy “i” betű böki a szemét. Gyomra remegett, s nagy erőfeszítésébe került, hogy valami gorombaságot ne vágjon a buta fejéhez. Ez az őrnagy olyan ostoba és bornirt, hogy most ősszel, amikor nagy garral beharangozták: csak iskolázott és jó- eszii, pallérozott emberek maradhatnak tisztek, nyugodtan kivághatták volna, mint a huszonegyet. Mit tesz isten? A végén ez döntött afelől, hogy ki marad. Az őrnagy a hid korlátjának támaszkodott, s két ujja között zavartalanul dörzsölte az orrát. — Mit jelent az, hogy néphadsereg, és az, hogy népi hadsereg? Marosvölgyi olyan jámbor s hozzáértő arcot vágott, hogy Sarbó majdnem felkacagott. Bármilyen bolond a fej, mindig akad kéz, amely kiszolgálja. Még Marosvölgyi is?! Egy “i” betű! Ezeknek most ez a legnagyobb gondjuk?! Mint az Ember tragédiájában, a bizánci színben: ho- mouszion, vagy homoiuszion? Miért ne állítanánk fel itt egy rögtönzött máglyát? Égessék meg, aki népi hadsereget mond és ir egy ilyen mámoros nap forgatagában. Tüntetés folyik a felgyülemlett rossz és hazug ellen, s akkor az egy “i” betűn rágódik. A brosurairodalom nevelésének díszpéldánya!... Hangosan csupán ennyit mondott: — Menjünk, mert lemaradunk. Mint ezer év óta mindig. Az őrnagy végre otthagyta a hid korlátját, és kényelmesen megindult. — Ha népi hadsereget mondunk, ez azt jelenti ... —; hadonászott a levegőben, de Sarbó nem hallgatta végig, hogy az mit jelent. Marosvölgyi- re csippentett a szemével, az elértette, s szép csendben lemaradtak Albert és Barta mögött. Megálltak és néhány percig szótlanul nézték a Duna szürke vizét. Sarbó tágult orrcimpákkal szippantott a kései nyárillatból. — A levegő is, jobb... jegyezte meg mogorván. Marosvölgyi hátrasimitotta a haját. — Nézd, a maga keretei között megfelel. Kérdés, hogy másnak is megfelelnek-e azok a keretek, amelyeket ő tart össze. Erről jut eszembe: tegnap sikerült beszélnem egy orvosismerősömmel. Azt mondja, nyugodtan szereljek le, bevisz a Rókusba osztályos orvosnak. Szívből örülök, hogy nem teljesítettem Gara papának a kérését, és nem vontam vissza a leszerelési kérvényt. — Kért rá ? — Kifejezetten nem kért. Csak ajánlotta, hogy jól gondoljam meg a dolgot, mert hogy az uj körülmények között egészen más lesz az orvos perspektívája a hadseregben. Mondtam, hogy ez jó jel, miután eddig egyáltalán nem volt perspektívája. Erre aztán abbahagyta a meggyőzés közvetlen módszereit. Viszont húzzák a leszerelésemet, mint a rétest... Nincs kedved beállni a sorba? Olyan régen tüntettem úgy szívből, és most jól esne. Sarbó kuncogott. — Idealista vagy. — Fenét! Csak szeretem a cirkuszokat. Sarbó vállat vont. Hát nem olyan az egész élet, mint a bohóc értelmetlen ugrabugrája? — Én meg hinni szeretnék... — mondta öregesen, fáradtan. Beléptek a vonuló egyetemisták sorába. Marosvölgyi belekarolt szomszédjába. Kissé hosszúkás arcú lány volt, világos, majdnem fehér hajú. Mellének lágy vonala átrajzolódott az almazöld pulóver tarkamintás kötésén. Arca halványpiros lett az idegen férfi kezének érintésétől. Ajka kissé megnyílt, s nedves, rózsaszín szájaszéle mögül előfehéríett szabályos fogsora. Marosvölgyi gyengéden megszorította karját, s a lány megremegett. Ábrándoskék szemét az orvosra emelte, és ahogy pillantásuk egybekapcsolódott, a lány szeme zavart gyorsasággal rebbent tova. Sarbó a sor közepén baktatott. Észrevette Marosvölgyi gyors párra-találását, és köpni szeretett volna. Ha létezne az a hires elefántcsonttorony, bizony beülne oda, hogy hat lóval sem húzhatnák ki. Mocsok mindenütt. Ez a nyálas orvos — fuj, pocsék disznó. A határszélen megértette, hiszen ott minden katona vágyott a gyengédségre, a női kedvességre, s a zöm durvasággal takarta vágyait. Marosvölgyi nem. őt nem zavarták előítéletek, s hencegett vele ,hogy a feleségét sem. Bármelyik este megtörtént, hogy bejelentette: “Későn jövök haza túlteng bennem a férfiasság”. Reggel pedig sóhajtozott, hogy minden kiruccanása undorba és csömörbe fullad, s ha otthon lenne, dehogyis járna nők után. Álszent ez a Marosvölgyi. Garát is jól átejtette. Vállat voijt, és magában megjegyezte, hogy Marosvölgyi'tulajdonképpen szerencsés fickó. Ez nem fog olyan bitangul járni, mint ő. Ennek mindig tálal az élet valami szürcsölnivalót. Körülnézett a sorban. Valamennyien egyetemisták voltak, lányok, fiatalok. Tizenkét vagy tizenhárom éves lehetett, amikor úgy nézett meg minden nőt az utcán, mint most, utánuk is fordult, s latolgatta, hogy elvenné-e feleségül. Ha igennel válaszolt, hazament, és .mesét szőtt a széparcu, arányos termetű nő köré, felruházta minden jó tulajdonsággal, vele töltötte (leckéje helyett) az egész délutánt, a másnapi iskolai délelőttöt — egészen addig, amig a gimnáziumból hazamenet nem talált valaki mást, akit még inkább feleségül vett volna. Elmosolyodott, s ahogy végigmustrálta a körülötte haladó lányok alakját, mozgását, bizonyosan tudta, hogy a legrövidebb időn belül el fog válni a feleségétől.’ Nem látott két hasonló termetűt, de volt valami közös bennük, ami mindegyikük arcáról sugárzott: ezek a lányok még nem törtek meg az élet harcában. Derű és. hit vakított róluk a hadnagy szemébe, s ez — a fiatalságukkal együtt — olyan kívánatossá tette őket, mint szilvát a hamva. Szomszédjára pislogott. A lány nem volt kövér, de telt idomain feszült a bőre. A lány megérezte a hadnagy pillantását, egyenesen a szemébe nézett, várón é9 Ígérőn. Kezet nyújtott. — Jutka vagyok — és hozzátette: — Nem illik, de úgyis egy sorban megyünk. Adj egy cigarettát, mert az enyém elfogyott. Hangja reszelős volt, Sarbó valahogy közönségesnek érezte. Kényszeredetten tett eleget a kérésnek. Valaki kuncogott a hátuk mögött. A lány megránditotta vállát és a hadnagyba karolt. — Nem vagy valami jópofa — súgta Sarbónak, amikor a hid lábához értek. — Gyere, megiszunk egy feketét. Kilépett a sorból, s be az eszpresszóba. Sarbó ugv követte, mint akinek a fogát húzzák. Amig a kávéra vártak, Jutka leplezetlen érdeklődéssel mérte végig a hadnagyot. Sarbó egyik lábáról a másikra állt. Úgy érezte, hogy ez a nő tetőtől talpig lemezteleníti, s azt vizsgálgatja, hogy mennyire férfi. Jutka halkan csettintett: — Megfelel — suttogta inkább magának, mint a hadnagynak szánva megfigyeléseit, aki csodálkozásában a pultot köröskörül övező nikkelrudba kapaszkodott. A lány azonban mitsem törődött meghökkenésével, fesztelenül indítványozta: — Üljünk le. Úgy elfáradtam.—Nem várt választ, gyors léptekkel megindult az egyik üres asztal felé. Sarbó követte, de még az asztalhoz sem ért, Jutka már ült és a rendelést is feladta: — Két rum, két kávé, a kávéra tessék a blokk, majd ráfizetjük a különbözeiét — azzal maga mellé, az üres székre intette Sarbót. — Folytatjuk — rtwwwwwvmwwwwwvwwwwwwv HATALMAS területű erdőségek s lápföldek állnak lángokban Nyugat-Németország északnyugati részén, ahol a hónapok óta tartó szárazság következtében a tűz csak óriási erőfeszítések árán lokalizálható. A kár máris sok millió márka.
