Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1959-10-29 / 44. szám
. (II.—2) A sorok valahol elől megtorpantak, s lassan megállt a vonulók menete. Lobogó hajú, feltűnően jóalaku lány kiáltott rá: — Éljen a népi hadsereg! —, hogy Gara rá- mosolygott, kedvesen évődő szemhunyoritással hozzátette: — Éljenek a tisztek! Gara elkomorult. Miért “népi hadsereg”? Negyvennyolc előtt nevezték igy a magyar ármádiát, amikor még nem a proletárdiktatúra hadserege volt. Egy “i” betű csupán, pongyola fogalmazás vagy pedig más osztálytartalom? Kéz nehezedett a vállára. — A százados ur persze nézegetett hátra, de meg sem ismeri a szegény embert. Na, komám, utoljára negyvenhétben volt ilyen a pesti utca. . . Szliács állt mögötte néhány tisztjével, ábráza- tuk valósággal ragyogott. Gara mentegetődzött: — Nagyon elgondolkoztam. Szliács az emberek arcát figyelte: — Van min. őrület, hogy mennyi ismerőst látok. Hogy tetszik? — fejével a rendezett sorokra biccentett. — Impozáns — mondta Gara szárazon. — Csak azt nem tudom, hogy mi lesz belőle. Szabadság — de kié? Függetlenség, de kitől, mitől? Egyenjogúság, egység — de kivel, mivel? — No persze. — Szliács kissé félrehajtotta fejét, homlokát ráncolva mondotta: — Ha, mondjuk, a Politikai Bizottság a tüntetés élére állna, akkor megoldódna a probléma. De az egyetemisták voltak a Pártközpontban, és szóba sem álltak velük. — Hogyhogy? Hát mit akartak? — Mit tudom én? Én is csak úgy hallottam. — S szemlélte az embereket a sorban, mint aki máris túl sokat mondott. Gara idegesen rászólt: •— Bementek, hogy: “Gerő, jön tüntetni, vagy nem?”, aztán meg idejöttek, mi? Ne játszd meg az okosat, Szliács. Az ezredes felfortyant: — Persze, hogy nem azzal mentek. Nyilván követeléseik voltak. — És? Szliács színpadiasán tárta szét a karját: — Keresd meg itt a Központi Vezetőség tagjait, s ha megtalálod őket, akkor biztosan élére álltak a tüntetésnek. Egyébként jellemző, hogy a “Szabad Nép” reggel még üdvözölte az ifjúság forradalmi hevületét, utána pedig a belügyminiszter betiltja ezt a fölvonulást... Gara csendesen megjegyezte: —* Tehát nem tartották helyesnek a dolgot, s igy a jelszavak politikai tartalma... Az ezredes dühösködve közbevágott: — ...olyan lesz, amilyent mi adunk a tüntetésnek. Te, meg én. Mi, magyar kommunisták. — És milyenek a követelések? — Hallhatod a jelszavakból, és ha tudsz olvasni, elolvashatod a tábláikról — ingerült hangja minden átmenet nélkül ellágyult, bizalmassá vált. Garába karolt. — Emlékszel még a negvvenha- tos-negyvenhetes nagy tüntetésekre? Akkor éreztem ezt a levegőt az utcán, azóta sem. Az ember vére belepezseg. . . Na, most mondd meg, micsoda hülye belügyminiszter a Piros! Hát miniszternek való az ilyen? Mi az ördögnek tilt be egy ilyen spontán megmozdulást?! És mivel tiltja be? Mivel? — kérdem én. Még szerencse, hogy észre- téritették, s föloldatták vele a gyülekezési tilalmat, A sztálinizmus elleni harcot nem lehet betil- tani, mint ahogy nem lehet levegő nélkül élni. .. — Most a sztálinizmus elleni harc a legfontosabb? — Az-e, vagy sem, ők már eldöntötték. — Szliács széles gesztussal a tömegre mutatott. —• Sajnos,előbb, mint ahogy derék vezetőink levonták volna a tanulságokat a huszadik kongresz- izüsból. Uj politikához uj politikusokra van szükség, ez csak evidens, nem ? Gárá oldalról pislogott rá. “Sikamlós fickó — gondolta. — Mindig úgy csavarja a dolgokat, hogy neki legyen haszna belőle.” A tömeg lassan megindult. Szliács ‘ismerőst, fedezett fel a csődületben. Odalépett ho^zá, kezét szorítottak. — Mi újság? — kérdezte amaz semmitmondó hangon. Az ezredes vállat vont és a tömegre intett a fejével: — Ez nem elég újság? — Visszament Gara mellé. A százados arra gondolt, hogy jól választották meg a tüntetés idejét. A demagóg uszítás hetek óta folyik, s elérte a tetőpontját. A párt és a kormány felelős vezetői ma délben érkeztek haza Jugoszláviából... Napokig távol voltak... Halkan mondta: — Szeretném, ha az esetleges uj vezetés a kommunistákat erősítené. De honnan veszed ezt egyáltalán ? — Mit? — Túlságosan figyelsz rám. Azt mondtad, uj politika kell, meg uj politikusok. Jó politika kell, hogy a proletárdiktatúrát erősitse. És a kommunistákat, akik ennek a hordozói. — Kérdés, hogy kit értünk a kommunistákon. Rákosi lakájait igazán nem kell erősíteni. — Az isten ért téged. Ha tévedtünk, a párttal együtt tévedtünk, és csak igy lehet kijavítani is. Nem ? — Mit akarsz kijavítani? Az akasztófákat? A hazugságokat ? Azokat kell erősíteni, akik látták, hogy ennek rossz vége lesz. — Megfogta Gara köpenyének ujját: — Nézd, milyen csúf sast festettek! — mutatott egy táblára. Kövérkés egyetemista vitte a sor közepén, s megforgatta, hogy a háta mögött lépegetők is lássák. “Éljen a len- gvel nép!” — hirdették az öklömnyi betűk a sas alatt. A tömeg menete meggyorsult, s ők is nekilódultak. Gara visszanézett. A hidsn nvüzsgött a nép, tömött sorokban vonult, és az emberek jöttek, egyre jöttek. A hídról az egyik szűk utcába kanyarodtak, amelyik a Bem-szoborhoz vezetett. Hangjuk megszorult a négy-ötemeletes bérházakkal szegélyezett, keskeny ut fölött. Az ablakokból előkiváncsiskodó fejek visszahúzódtak. Félelmetes visszhanggal zengett az utca. Gépkocsi állt az egyik náz kapuja előtt. Nem kerülgették. Vállak és karok feszültek az oldalának, begu- ritották az első mellékutcába. Táblákra kasírozott Kossuth-eimer tűnt föl, Gara megbökte Szliácsot. — Odanézz... — s az ezredes sapkacimerére intett. — Ez a címer már nem jó?! Szliács a száját biggyesztette: — Ha Kossuthnak jó volt, miért kellett nekünk uj? — Mintha mást jelképezne az egyik is, meg a másik is. . . Az ezredes futó pillantást vetett Gara sapkájára. — Ronda — mondta, és összecsücsöritette száját. Szliács száj csücsöritései úgy hatottak, mint pont a mondat végén. Gara mindig utálta ezt a fintorát. S most éppen a címerről szólva biggyeszti félre a száját! — Miért? — kérdezte. — Na, miért ronda a ronda? — ráncba vonta a homlokát. — Esztétikai előadást akarsz? Azért, mert nem szép. — Barátom, csak a veszett kutya marja meg azt a kezet, amelyik táplálja. Agyon is verik érte. — Gara lepöccintett egy pihét a köpenye uj- járól. — Te megőrültél. Egyszerűen arról van szó, hogy a fejlődés élén kell járni, nem pedig hátul kullogni. — Csuda pofa vagy te, Szliács. A fejlődés nem egyenesvonalu, visszafejlődni is lehet. Az ezredes átkarolta Gara vállát: — Megrögzött sztálinista vagy, pajtás... — Akkor úgy látszik, nekem is pusztulnom kell... — Hülye. Gara nem felelt. Figyelte a teli torokból har- sanó jelszavakat. Az utca zengett, az, ablakok beleremegtek a hangorkánba. — Minden ország katonája térjen vissza hazájába! — Ruszkik haza! — Aki magyar, egyet akar! Gyertek velünk! Szliács körbe forgatta a fejét. Arca kipirult. Ünnepélyesen jelentette ki: — Akárhogy is nézem, kilenc esztendeje nem yolt ilyen a pesti utca. — Akkor mi támadtunk, most bennünket támadnak . .. — A kutya se támad benünket —. És még hozzá akarta tenni, hogy ez csak a megrögzött szektások handabandázása, s arra jó, hogy a demokrácia kibontakozását akadályozza. Egy fiatal su- hanc szaladt el közöttük, s Szliács fülébe kiáltott: — Ruszkik haza! — Jaj — szisszent fel Szliács, és a fülét nyomogatta. — Megsiketülök. — Tetszik, mi? — Miért, mi baj lesz, ha az oroszok hazamennek? Szeretem, ha komolyan veszik a szuverenitás és egyenjogúság fogalmát. Gara földreszegezte tekintetét. Undor fogta el. Egyszer — már nem emlékezett rá pontosan, melyik esztendőben — több könyvet vitt haza a Honvédelmi Minisztériumból. Szliács titkárnőjétől kért papirt, zsineget, hogy becsomagolja. A titkárnő segített pakolni, amikor Szliács a szobába lépett. Szótlanul nézte a munkát, majd Garára biccentett: — Gyere be hozzám. Vagy fél órán át prédikált, hogy micsoda szentségtörés Sztálin arcképét csomagolópapirként használni, s hogy nem való politikai tisztnek, aki egy egyszerű gépirónő lelkét ilyesmivel fertőzi, sárba taposva a nép szimbólumát. — Mert Sztálin, az nem egy ember/nem egy vezető a többi közül. Sztálin — zászló, Sztálin — a Szovjetunió. . . — Aztán átkarolta Gara vállát, s korholta : — Ha a párt ilyen kipróbált munkása cselekszik igy, akkor mit várják attól az elv- társnőtől? Maradjon ez közöttünk, de vigyázz, hogy ki előtt mit csinálsz, mert még megütöd a bokád... . .A tömeg zúgott, viharzott az utcán. Nagydarab ember szaladt el Gara mellett, s meglökte, hogy Szliácsnak esett. — Na, na —; méltatlankodott az ezredes. — Összetaposod a csizmám. Gara legyintett és megfogta Szliács karját: — Most nem a csizmád a fontos. Nem látod, hogy ez az egész cirkusz a Szovjetunió ellen megy? — Elsősorban is fontos a csizmám, nem azért suvickoltam, hogy te összetaposó. Másodszor: magukra vessenek az oroszok. Függetlenség kell és szabadság! — Harmadik ut? — Nemzeti ut. — A kommunizmus alapvető jellemvonása, hogy internacionalista. .. — Nocsak, Gara százados elvtársam továbbfejleszti a marxizmust. Pont jókor. Eredj talán Kruscsevhez, és add át dokumentumaidat, hogy a szocializmust csupán egyféleképpen lehet építeni. Garát elöntötte a méreg. — Barátom, ekkora képpel jobb, ha egyedül mégy! — Előresietett. Hallotta, hogy Szliács utánakiált: “Na tessék, megsértődik és elrohan. Ez is érv...” Nem fordult vissza. “Rohadj meg!” — morogta, és arra gondolt, hogy itt már csak egy érv segít: a tüntetés szétverése. A belügyminiszter adjon parancsot... — Végigsimitotta homlokát. — Mire adjon parancsot? Lövesse szét ezt a csürhét? Segítene az? Hiszen a párton belül akkora a nyomás, hogy bíróság elé állítanák a minisztert... — Halántékát kiverte a veríték, foga csikorgott. — A tömeg sodorta, vitte, s a szűk utca homályából olyan hirtelen toppant ki a tágas térre, hogy a bágyadt őszi napfény elkápráztatta a szemét. A tér már megtelt, s az egyre áramló embertömeg szorosan hozzápréselte az előtte és körülötte szorongókhoz. Rézsut a vastagfalu, multszázad- beli laktanya rácsos ablakain három-négy katona feje kíváncsiskodott alá. A kaszárnya zárt, nehéz tölgyfa kapujával szemközt Bem apó szobra nyújtotta karját a Duna fölé. Kardjának markolatába rövidnyelü nemzeti szinü zászlót dugtak. A nép a Himnuszt énekelte. A kalapok, sapkák eltűntek a fejekről. Gara tisztelgett, s közben a szeme sarkából a Margit-hid pesti hídfőjét leste. A hidra még mindig özönlött az emberáradat. Pillantása végigsiklott a hidon és a hid egy darabját eltakaró házakon. Az egyiken hatalmas há- romszinü zászló lengedezett méltóságteljesen. Közepén kerek lyuk. “A címer — gondolta Gara. — Kivágták belőle a címert.” — Folytatjuk —. NEM HÁBORÚS FEGYVERKEZÉST! i NEMZETKÖZI MEGEGYEZÉST,-iá—
