Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)

1959-12-24 / 52. szám

Thursday, December 24, 1959 AMERIKAI MAGYAR SZÓ _________________ 1 3

rendeltjei szivébe. Helyettese még Munkás cigarettát is szerzett, pedig nem azt szokta szívni, de észrevette, hogy ö szereti, és inkább abból füstölt. Albert otthonosan érezte magát. A látogatásnak egyetlen olyan mozzanata volt, amelyre mindig restelkedve gondolt vissza. Reggeli után kényelmesen hátradőlt a széken, s fesztelenül mondta:

— Barátom, nagyon jó nálatok...

Az alezredes meghajtotta fejét, zsíros arcán öröm fénylett.

— Most már csak azt mutasd meg, hogy merre a rétik?

Az elképedés letörölte helyettese arcáról a mosolyt. Az alezredes neje épp ajkához emelte poharát, de a mozdulat félbeszakadt, asztalra tette a talpast, köhhentett és méltósággal eltávozott. Albert nem tudta mire vélni a változást. Az alezredes elnézést kért, megmutatta neki a mellékhelyiséget, a felesége után sietett. Amikor ő visszatért a szobába, már ott ültek előbbi helyükön. Helyettese vérvörös volt, az asszony pedig szót- lan. Albert kényelmetlenül érezte magát. Néhány perc múltán megköszönte a vendéglátást, gyorsan eltávozott, és azon törte a fejét, hogy mi az ördög lelte ä házigazdáékat. Az ablak alatt megállt, felhúzta a kesztyűjét, és akaratlanul végighallgatta vendéglátói szóváltását, amit azóta sem felejtett el:

“— Otromba paraszt — fakadt ki az asszony.

— Angyalom, szálljon le a lóról! ő a hatalom. Ettől az embertől függ, hogy egyáltalán meg- élíink-e, és hogyan... Otromba! Majd megtanul viselkedni. Ezek mindent megtanulnak...”

Albert szép lassan, lábujjhegyen osont el az ablak alól, s csak jóval később fogta fel és értette meg, hogy az uj ruha már a testén volt — a hatalom; a pozíció ruhája —, de viselkedni még nem tudott benne. Attól a naptól kezdve szenvedélyesen figyelte az alezredes szokásait, mozdulatait, azokat az apróságokat, amelyek együttvéve a fesztelen viselkedést jelentik. Igen, az alezre-, des szokta cigarettája csutkáját hanyag mozdulattal a hamutartóba hajítani, tőle tanulta ezt a mozdulatot, és még sok mást is. El akarta lesni a volt hatalmasok fortélyát, és átvette apró szokásaikat.

Egészséges paraszti esze olykor fellázadt az erőszakolt “előkelősködés” ellen. “Köpök rá” — gondolta, de másnap azért még gondosabban igve kezett a nadrágjába gyömöszölni előbuggyanó parasztingét. Hadd lássák, hogy nem- akárki ő! Becsüljék meg és tiszteljék! Elvárhatja, sőt megköveteli. De hát a csillagot elég fukar kézzel mérték neki: öt esztendőt várakozott arra, hogy a négy kicsit egy nagyra cseréljék. . . Albert soha nem árult zsákbamacskát. Világosan tudtára adta parancsnokának és mindazoknak, akiknek ehhez közük volt, hogy igenis magasabb posztra vágyik. Ha ő nagyobb polcra kerül, az a párt, a proletár- diktatúra pozicióit erősiti, mert őrá, a kubikus vérű tisztre — mondta — mindig számíthat a kommunisták pártja.

Soha nem érezte, hogy igazán bíztak volna képességeiben. Igaz, háromszor kitüntették. De soha nem azzal, amire vágyott. Most is, egyszerű katonák mellére “Kiváló 'Szolgálatért” érdemérmet tűztek, az övére három fokozattal alacsony ab bat, a “Haza Szolgálatáért” ezüst medáliát.

“...Én nem kellettem nekik, kutyába se vettek — gondolta hideg dühvei, ahogy a legelő dombjára ballagott. — Se engem, se mást! Pedig a népnek van igazsága, mindig a népnek.”

Az oldalán baktató fiatalemberre pislogott. Egyetemista.. Bátor fickónak látszik. A szakáll éppen csak pelvhedzik az arcán. Albert elismerően csettintett. Alapos kavarodást csináltak, meg kell adni. Társa cigarettázott. Száját csücsörítve dugta ajka közé a szivarkát. Nemrég jött ide, de annyit már elárult, hogy nem volt nagy jövője az egyetemen.

— Az apám kereskedő volt, vagyis nem nehézipari proletár. — És hozzátette: — Szóval, a komolyabb helyek felé vezető utón becsukták előttem a kaput, mintha én tehetnék arról, hogy nem egy kazánkovács felesége hozott a világra.

Szavai furcsán érintették az őrnagyot. Albert szeretett azzal kérkedni, hogy kubikos volt, s hogy a napi négy köbméternyi föld kitermelése kalapálta szijassá a testét. Pedig ő igazán nem akart kubikos lenni. Apja kergette kubikolni. Tizenkét holdat birtokoltak. Négy fiú volt a háznál, ő a legfiatalabb, legsovánvabb. “Eredj munkába — küldte az öreg. — Két év múlva visszajöhetsz” — és menni kellett, pedig anyja telesirta a házat. Apja nem könyörült. Amikor hazatért, katonának hívták be, talán egy hetet töltött otthon. A háború után, negyvenhétben jött haza fogságból. Odakünn antifasiszta‘-iskolát végzett,

idehaza első dolga volt, hogy a pártba belépjen. A pártszervezet küldte a hadseregbe is. Kubikos — ez igen, ez jó ajánlólevélnek bizonyult, ha nem is annyira, hogy kellően egyengesse emelkedését. Inkább ez álljon a káderlapján, mint az, hogy középparaszt.

Alig láthatóan alrántotta szája szegletét. Az ő káderlapja nem volt elég jó nekik. Tessék. Az események most bedörgöltek a káderlapos világnak. A fiatalemberre pislogott és nagyon szerette volna tudni, vajon mit gondol róla. Társa két ujja közé szólította cigarettája, csutkáját és hüvelykével messzire pöccintette. Az őrnagy pillantása végigkísérte a csutkát a levegőben. Kráko- gott. Igen, ezt, ezt a módit nem tudta megtanulni sohasem, akárhogy akarta, ezt a könnyed elegáns mozgást, a fesztelenséget. Rosszkedvűen dörzsölte orrát. Olyan érzés fogta el, hogy ez volt előrehaladásának egyik legnagyobb gátja. Most is ezért került a perifériára.

Mert oda került, és ennek nem ő volt az oka.

Albert október huszonharmadikán este kötelességének tartotta, hogy bemenjen a Plonvédelmi Minisztériumba. Jelentkezett a miniszter irodáján, és beosztást, illetve további utasítást kért, mondván, hogy ilyen helyzetben nem tartja ildomosnak a Szigeten vendégeskedni. Az az egyszál- bélü tolikukac, valami ezredes, egyszerűen félreintette. Várjon. A szoba tele volt emberekkel, akkor osztották be, ki hová menjen. Az ezredes csendet kiáltott, és egy papírlapról neveket, helységeket olvasott föl. Még századosokat is küldtek ki miniszteri összekötőként, teljhatalommal, olyan helyőrségekbe, ahol hadtest, hadosztály és ezred tartózkodott. Nyugodtan várt, és azt gondolta, nem lenne rossz fölkerülni a listára. “Teljhatalmú miniszteri összekötő — Ízlelgette magában jövendő címét. — Nem rossz.” Egy biztos: ahová őt kiküldik, ott nem lesz semmiféle zavargás. Győrbe például vagy Fehérvárra, vagy ...mindegy, olyan rend lenne, hogy azt akárki megnézhetné. Azonnal kézbe venné a hatalmat, s az első embert, aki nem engedelmeskedik parancsainak, maga lőné főbe. Ott nem lenne sem fölvonulás, sem tüntetés. Betiltaná, és ha mégis csinálnák, szétlövetné a társaságot. Mire hazaérne, még egy medáliát akasztanának a mellére, s nem akármilyent, legalábbis érdemrendet. A tollkukac papírjáról elfogytak a nevek, s a szoba kiürült.

— Na, hová is küldjük, őrnagy elvtárs? — töprengett fennhangon az ezredes, és végül áz egyik Budapest-széli légvédelmi tüzérezrednél kötött ki. Az a tollkukac mellékesen megígérte, hogy küld majd valakit utána segítségül. Albert nem törődött Vele, kiild-e vagy sem. Kiállították a nyiltparancsot, és elindult. Bartát is magával vitte.

Fél éjszaka bandukoltak — a gépkocsikkal persze a nagyfejüek furikáztak —, és amikor megér keztek, már várta őket egy százados, az Ígért segítség, csak másképpen, mint ahogy Albert elképzelte. A “segítség” ugyanolyan nyiltparancs- csal rendelkezett, mint ö, s közölte, hogy a minisztérium intézkedése szerint az őrnagy elvtárs menjen ki az egyik üteg állásaiba, tartózkodjék ott állandóan, és az üteggel zárja le az utat. Várható, hogy ellenforradalmi bandák ezen a műúton akarnak gépkocsikkal a főváros felé közelíteni.

— Igen — jegyezte meg Albert fensöbbsége- sen, és keresztülnézve a századoson, enyhe guny- nyal vetette oda: — Mivel azonban ön a fiatalabb években és rangban is, tehát lesz olyan udvarias, hogy helyettesit a szóban forgó ütegnél. . .

— A katonai udvariasság szabályai nem terjednek ki a parancs megmásitására — vágott szavába a százados. — Ha őrnagy elvtárs nem óhajtja teljesíteni, akkor jelentem az illetékeseknek, hogy küldjenek mást az őrnagy elvtárs helyébe. . . — És már nyúlt is a telefonkészülék után.

Albert jobbnak látta visszakozni:

— Egyszerűen arról van szó, hogy a minisztériumból idáig gyalogoltunk — mondta dühösen. — Alig állok a lábamon. . .

— Odaadom a gépkocsimat őrnagy elvtársnak, de kérem, ahogy megérkeznek, azonnal küldje vissza.

Albert lenyelte mérgét, de az egész utat végigdohogta magában. így került az üteghez. Álmos, fáradt és bosszús volt. A lövegeket a műútra irányoztatta. Farta fekhelyet készített részére a parancsnoki bunkerben, de nem pihent le. Az éjszakát az állásban töltötte. Várt, szive mélyén azzal a titkos reménységgel, hogy reggelre talán sikerül kilövetni a felkelők teherautóit, s mellére kerülhet a negyedik medália.

A dolgok azonban másként alakultak.

Szépen megvirradt, és a jelzett bandáknak nyomuk sem volt. Albertben forrt a düh. Kitolnak vele.

Tíz órakor már nem bírta idegekkel. A bunkerba ment, hogy a minisztériumba telefonáljon. Jelenti, hogy felkészült a támadók fogadására, azonban ez ideig különösebb esemény nem történt. Utána majd csak sorát ejti, hogy az általános helyzet felől érdeklődjék. Az ezredtörzsnél székelő miniszteri összekötő már bizonyosan meg is cselekedte. Nem lehet nagy a rumli, hiszen a rádió bemondta, hogy mindenki menjen dolgozni. Éppen ezért célravezetőnek tartotta, ha hallják odabenn az ő hangját is. Különben sem rendelték alá annak a századosnak. Csak hadd tudják, hogy létezik, áll a posztján, pedig a Margitszigeten is maradhatott volna, várva, mikor múlik el a vihar.

Ekkor érte az első meglepetés. A tollkukac ezredessel beszélt.

— Hívjon máskor. . . támadást kaptunk — ordította, és a telefonból ijesztően pukkanó zörejek hangzottak Albert fülébe. Nem sokáig, mert a tollkukac lecsapta a hallgatót.

“Ez berezelt — futott át Albert agyán.—Ilyen pasasokat ültetni a miniszter mellé? Begazolnak pár tucat pelyhes állu suhanctól! Majd adna ő nekik!” Most már sajnálta, hogy beosztást kért. A Szigeten kellett volna maradnia Bartával, jókor fölkelni, nyakoncsipni néhány felkelőt, s úgy bevonulni a minisztériumban. Kár, mulasztás! Megalapozhatta volna a szerencséjét. Marokra- fogta mellén a derékszíj pántját, s kiviharzott a bunkerból.

A lövegekhez ment. Mindjárt az első állásban civilruhás férfit pillantott meg a katonák gyűrűjében. Gesztikulálva magyarázott, s ahogy Albertet meglátta, zavartan elhallgatott. Az őrr.rgy hozzá lépett, meg akarta kérdezni, kicsoda és mit keres itt, de az egyik tüzér az idegen és közéje toppant:

— A sogorpm, őrnagy elvtárs — bökött a háta mögé. — A városból jött. . . Furcsa dolgokat mesél.

Albert földerült. Éppen jókor vetődött ide ez a jámbor, legalább tájékoztatja. Alaposan végigmustrálta. Nem volt rajta semmi különös. Fiatal férfi, fején kék svájci sapka, a vállán keresztbevett szíjon aktatáskája fityegett. Régóta hordhatta igv, mert lódenkabátja egészen kikopott, ahol a táska dörzsölte.

— Munkából jön?

— Egyetemista vagyok — hangzott a válasz, Albert kérdezett, a fiatalember meg készségesen beszámolt a tapasztalatairól.

— A felkelők elfoglalták a Rádiót, meg a Szabad Nép székházat. . . A honvédség meg a rendőrség melléjük állt, nem lőnek rájuk, és fegyvert adnak a fiataloknak... A Gerő-korrnányt csak az oroszok meg az ávósok védik. . . Ledöntötték a Sztálin-szobrot, végighurcolták a Rákóczi utón, a Körút sarkán verik szét még most is, nagykalapáccsal, hegesztőpisztollyal. Ott sétafikáinak az orosz tankok, de azok sem tudták megakadályozni. . . Benzinespalackokkal gyújtják föl a muszka harckocsikat. . . Annyi ég már, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük. ..

A fiatalember, miután megígérte a komájának, hofry délután ismét meglátogatja, elköszönt.

Albert álmélkodva hallgatta, és a felét sem hitte annak, amit mondott. Ezt mellékesen közölte is vele. Mindenesetre Bartát azonnal beküldte a városba, hogy nézzen körül, de alaposan nyissa ki a szemét. Ez a legfontosabb. Megbízható híreket kell szereznie a helyzetről.

Barta kora délután érkezett vissza küldetéséből. Albert azonnal a bunkerba vitte, s mindenkit kiparancsolt a helyiségből:

— Beszéljen.

Barta nyelve nehezen forgott.

— Kijárási tilalmat rendeltek el, de az emberek ügyet sem vetnek rá. Két rendőrrel beszéltem, azt mondják, nem lőnek, mert nem kaptak tüz- parancsot. Tőlük hallottam azt is, hogy a Rádióhoz két zászlóaljat meg harckocsikat küldtek, de lőszer nélkül, és a katonák szétszóródtak, egy1 részük átállt. Tényleg ledöntötték a szobrot. Ahosrv a rendőrökkel diskuráltam, arra jött egy“ felkelő csoport, nyolc ember, köszöntötték a rendőröket, azok meg visszaszalutáltak. Egy tiszt vezette őket, a rangját nem tudom, nem viselt pa- gont. Címer sem volt a sapkáján. . . A rendőrök a kormányt szidták, amiért felemás intézkedéseket hoz. Azt mondták, rendben van a kijárási tilalom, de akkor intézkedjenek, hogy aki megszegi, azt el lehessen kapni, mert igy az egész nem ér semmit, A rosseb egye meg, hogy’ igy van! - - - •• .—•

(Folytatása következik)